Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 9 fejezet

9

 

Elárult. Ez az első gondolatom, de persze érzem, hogy ez nevetséges. Ahhoz ugyanis, hogy valaki eláruljon, először meg kell bízni benne. Peeta meg én soha nem bíztunk meg egymásban. A bizalom nem szerepelt az egyezségben. Mi ugyanis kiválasztottak vagyunk, a Viadal résztvevői. Ő az a fiú, aki korábban még egy verést is megkockáztatott, csak hogy kenyeret adjon nekem, aki segített, hogy ne pottyanjak le a harci szekérről, aki kihúzott a csávából, amikor elszóltam magam a vörös hajú Avox lánnyal kapcsolatban, aki azt bizonygatta Haymitchnek, milyen ügyes vadász vagyok… Csoda, hogy ezek után mégis megbíztam benne?

Másrészt viszont megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább megjátszani, mekkora barátok vagyunk. Nyilvánvaló, hogy a kapcsolatnak, amelybe ostoba módon belebonyolódtunk, ezzel vége. És a bulinak is. Két nap múlva elkezdődik a Viadal, egy bizalmas viszony csak gyengíti az ember helyzetét. Nem tudom, hirtelen miért döntött így Peeta – talán mert túltettem rajta az edzéseken –, mégis végtelenül hálás vagyok neki. Talán végre elfogadta azt a tényt, hogy minél előbb beletörődik, mi ketten valójában ellenségek vagyunk, annál jobb.

– Jó – mondom. – Mi a terv?

– Mindketten négy órát gyakoroljátok Effie-vel a tálalást, velem pedig a tartalmat – mondja Haymitch. – Te kezdesz Effie-vel, Katniss.

El sem tudom képzelni, mit tanít majd nekem Effie négy órán át, de keményen végigdolgozzuk a rendelkezésre álló időt. A szobámba megyünk, földig érő ruhát és magas sarkú cipőt ad rám – nem pont azt, amelyiket az interjú alatt viselem majd –, és szól, hogy járkáljak kicsit. A cipő a legrosszabb az egészben. Soha nem hordtam magas sarkút, és egyszerűen képtelen vagyok megszokni, hogy gyakorlatilag lábujjhegyen kell mászkálnom. Mivel azonban Effie egész nap magas sarkú cipőben rohangál, eldöntöm, hogy ha neki ilyen könnyen megy, nekem is menni fog. Persze a ruhával sincs minden rendben. Állandóan rálóg a cipőmre, ezért aztán kénytelen vagyok feljebb húzni. Effie abban a pillanatban lecsap rám, mint egy sólyom, rávág a kezemre, és rám kiabál: – Nehogy a bokád fölé merd húzni a ruhát! – Amikor végre megtanulok járni, következik a leülés, a testtartás – úgy tűnik, hajlamos vagyok lehorgasztani a fejemet – a szemkontaktus, a kézmozdulatok és a mosolygás. A mosolygás lényege abból áll, hogy többet kell mosolyognom. Effie elmondat velem vagy száz közhelyes szófordulatot, közben pedig vigyorognom kell, mint a vadalma. Délben már sajognak az arcizmaim a túlzott igénybevételtől.

– Nos, azt hiszem, minden tőlem telhetőt megtettem – állapítja meg Effie nagyot sóhajtva. – Egy dolgot ne felejts el, Katniss, az a célod, hogy a közönség megkedveljen.

– Úgy gondolja, hogy nem fogok bejönni nekik? – kérdezem.

– Ha ellenségesen méregeted őket, akkor biztosan nem. Ezt a mogorva tekintetet inkább az arénára tartogasd, rendben? Képzeld el, hogy a barátaiddal lógsz – javasolja Effie.

– Ezek az emberek fogadásokat kötnek, hogy meddig maradok életben! – fakadok ki felháborodottan. – Ezek nem a barátaim!

– Azért próbálkozni még lehet! Játszd meg magad! – csattan fel Effie. Aztán gyorsan összeszedi magát, és rám villantja ragyogó mosolyát. – Így, ahogy én csinálom. Mosolygok rád, pedig rettenetesen felidegesítettél.

– Nagyon meggyőző alakítás – vágok vissza. – Megyek, eszem valamit.

– Azzal lerúgom a lábamról a magas sarkút, és a ruhát a combomig felhúzva eldübörgök az étkező felé.

Peeta és Haymitch szemmel láthatólag igen jó hangulatban van, amiből arra következtetek, hogy a következő négy óra izgalmasabb lesz. Hamar rájövök, hogy csúnyán mellé lőttem. Ebéd után Haymitch átkísér a társalgóba, leültet a kanapéra, aztán egy darabig rosszalló tekintettel méreget.

– Mi van? – kérdezem végül.

– Azon töprengek, mihez kezdjek veled – válaszolja. – Hogyan tálaljunk téged. Bűbájos legyél? Esetleg tartózkodó? Vagy inkább heves? Eddig úgy ragyogsz, mint a csillag az égen. Önként jelentkeztél, hogy megmentsd a húgod életét. Cinna pedig felejthetetlenné tette a belépődet a megnyitón. Te kaptad a legtöbb pontot a Játékmesterektől. Felkeltetted az emberek kíváncsiságát, de senki sem tudja, kicsoda vagy valójában. Holnap eldől, hogy mennyi támogatót tudok szerezni neked. Minden attól függ, milyen benyomást teszel a nézőkre – magyarázza Haymitch.

Minden évben megnéztem a kiválasztottakkal készített interjúkat, tudom, hogy Haymitchnek igaza van. Akinek sikerül belopnia magát az emberek szívébe – azzal, hogy vicces, kegyetlen, vagy hogy különleges –, hatalmas előnyhöz jut.

– Peeta mit fog csinálni? Vagy ez titok? – kérdezem.

– A rokonszenves fiút fogja alakítani. A humorára épít, amivel saját magát is kifigurázza – válaszolja Haymitch. – Viszont neked elég kinyitnod a szádat, mindenki azonnal tudni fogja, hogy milyen mogorva és ellenséges vagy.

– Nem igaz! – csattanok fel.

– Kérlek. Nem tudom, honnan rántottad elő azt a vidám kislányt a harci szekéren, de sem előtte, sem utána nem láttalak olyannak – mondja Haymitch.

– Hát maga sem igyekezett nagyon, hogy jókedvre derítsen – vágok vissza.

– Nem nekem kell a kedvemben járnod. Nem én foglak támogatni. Most pedig játszd el, hogy én vagyok a közönség – javasolja Haymitch. – Vidíts fel!

– Jó! – förmedek rá. Haymitch a műsorvezető szerepébe bújik, én pedig próbálok minél megnyerőbben válaszolni a kérdéseire. De valahogy nem megy. Nagyon haragszom Haymitchre azért, amit mondott, és hogy ennek ellenére muszáj válaszolnom a kérdéseire. Csak arra tudok gondolni, milyen igazságtalan ez az egész, a Viadal. Úgy kell ugrálnom, mint valami cirkuszi kutyának, csak azért, hogy kedvére tegyek a nézőknek, akiket szívből gyűlölök. Minél tovább tart az interjú, annál világosabban látszik, mennyire elegem van az egészből, mennyire dühös vagyok. A végén már csak odavetem a válaszaimat.

– Rendben van, elég lesz – könyörül meg rajtam Haymitch. – Valami mással kell próbálkoznunk. Ellenséges vagy, ráadásul képtelenség kihúzni belőled bármit is. Ötven kérdést tettem fel, de még mindig fogalmam sincs, hogyan éltél, milyen a családod és mi érdekel. Az emberek viszont meg akarnak ismerni, Katniss.

– De én nem akarom, hogy megismerjenek! Már így is elvették a jövőmet! Nem adom nekik azokat a dolgokat, amik fontosak voltak számomra a múltban!

– Akkor hazudj! Találj ki valamit! – tanácsolja Haymitch.

– Nem tudok jól hazudni – felelem.

– Pedig jobban jársz, ha villámgyorsan elkezdesz gyakorolni. Annyi kedvesség szorult beléd, mint egy széttaposott meztelen csigába – teszi hozzá Haymitch.

– Juj! Ez fájt.

Haymitchnek is feltűnik, hogy ezúttal túl durva volt, ezért aztán lágy hangon folytatja. – Van egy ötletem. Próbálj szerényen viselkedni.

– Szerényen? – visszhangzom.

– Fel sem tudod fogni, hogyan érhetett el ilyen eredményt egy kislány a Tizenkettedik Körzetből. Álmodban sem gondoltad volna, hogy ilyen csodás ez az egész. Beszélj nekik Cinna ruhakölteményeiről. Ecseteld, hogy milyen kedvesek az emberek. Milyen lenyűgöző a város. Ha nem akarsz magadról beszélni, udvariasnak kell lenned a közönséggel. Csavarj egyet a dolgon, és kész. Ömlengj nekik.

A következő óra maga a kínszenvedés. Rögtön világos, hogy képtelen vagyok ömlengeni. Aztán pimaszra veszem a figurát, de ahhoz meg nem vagyok elég arrogáns. Az is hamar kiderül, hogy túlságosan „sebezhető” vagyok, ezért kegyetlennek sem tettethetem magam. Nem vagyok szellemes. Nem vagyok vicces. Nem vagyok szexi. És nem vagyok titokzatos sem.

A végén már úgy érzem, senki sem vagyok. Haymitch valahol a szellemes figura környékén kezdett inni, és azóta egyre szemetebb. – Drágaságom, én ezt feladom. Csak válaszolj a kérdésekre, és valahogy próbáld leplezni, mennyire megveted a nézőket.

A szobámban vacsorázom, iszonyatos mennyiségű kaját rendelek, és betegre zabálom magam, aztán összetöröm a tányérokat, így töltöm ki a haragomat, amit Haymitch, a Viadal és a Kapitólium minden egyes teremtménye iránt érzek. Amikor bejön a vörös hajú lány, hogy megágyazzon, tágra nyílt szemmel mered a romokra. – Ne nyúlj hozzá! – kiabálok rá. – Ne nyúlj semmihez!

A lányt is utálom, sokat sejtető, szemrehányó pillantásokat vet rám, látom a szemén, hogy gyávának, szörnynek, a Kapitólium bábjának tart. Most és akkor is, amikor először találkoztunk. Számára hamarosan elérkezik az igazság pillanata. A halálom legalább valamelyest kárpótolni fogja a fiú halála miatt.

De a lány ahelyett, hogy elmenekülne, becsukja maga mögött az ajtót, és a fürdőszobába megy. Egy nedves törülközővel jön vissza, óvatosan megtörli az arcomat, és letörli a vért a kezemről, az egyik törött tányérral ugyanis sikerült megvágnom magam. Miért csinálja ezt? És miért nem állítom le?

– Meg kellett volna mentenem titeket, meg kellett volna próbálnom – suttogom.

A fejét rázza. Ezek szerint úgy gondolja, jól tettük, hogy nem avatkoztunk be? Talán megbocsátott nekem?

– Nem. Tudom, hogy rosszul cselekedtem – mondom.

Ujját az ajkára szorítja, aztán a mellkasomra mutat. Vajon azt akarja mondani, hogy én is Avoxként végeztem volna? Igen, ez könnyen előfordulhatott volna. Avoxként, vagy hullaként.

A következő órában segítek kitakarítani a szobát a vörös hajú lánynak. Amikor eltüntettünk minden szemetet és kajanyomot, a lány megágyaz nekem. Úgy mászom be az ágyba, mint egy ötéves gyerek, hagyom, hogy betakargasson, aztán elmegy. Szeretném, ha itt maradna velem, amíg elalszom. Szeretném, ha akkor is itt lenne, amikor felébredek. Szükségem van rá, hogy megvédjen, annak ellenére, hogy én nem védtem meg őt, amikor kellett volna.

Reggel nem a lány, hanem az előkészítő csapat lepi el a szobámat. Szerencsére Effie-vel és Haymitch-csel ma már nem kell gyakorolni. Ezt a napot Cinnával töltöm. Ő az utolsó reményem. Talán sikerül olyan széppé varázsolnia, hogy az emberek nem foglalkoznak majd azzal, amit mondok.

A csapat késő délutánig dolgozik rajtam, a bőrömet szaténfényűvé változtatják, a karomra különböző mintákat festenek, mind a húsz, tökéletes formájú körmömet apró lángnyelvek díszítik. Aztán Venia kezelésbe veszi a hajamat. A hajamba vörös szálakat sző, a hajfonat a bal fülemtől indul, megkerüli a fejemet, és a jobb vállamra omlik. Ezután bekenik az arcomat valami halvány alapozóval, és sminkceruzával újra kiemelik a vonásaimat. Hatalmas, sötét szemeket, telt, vörös ajkat csinálnak nekem, a szempillám pedig csillog, amikor pislogok. Végül az egész testemet behintik valami porral, amitől úgy nézek ki, mintha aranypor csillámlana rajtam.

Ezután Cinna lép a szobába. Valószínűleg a ruhámat hozza, de nem vagyok biztos benne, mert a kezében lévő holmi le van takarva. – Hunyd le a szemed! – mondja.

A selyembélés simogatja csupasz bőrömet, ahogy feladják rám a ruhát. Aztán megérzem a súlyát. Megvan vagy húsz kiló. Octavia karjába kapaszkodva, vakon belelépek a cipőmbe. Örömmel nyugtázom, hogy legalább öt centivel rövidebb a sarka, mint annak a cipőnek, amit Effie hozott a gyakorolásra. Kicsit még igazgatnak a ruhán, sürgölődnek körülöttem. Aztán mindenki elhallgat.

– Kinyithatom a szememet? – kérdezem.

– Igen – feleli Cinna. – Nyisd ki a szemed!

A teremtmény, akit megpillantok az egész alakos tükörben, egy másik világból érkezett. Egy olyan helyről, ahol az emberek bőre csillámlik, a szemük szikrát szór, a ruháikat pedig minden bizonnyal gyémántból készítik. Ruhámat ugyanis teljes egészében csillogó drágakövek borítják. A vörös, sárga, fehér és kék kövek kiemelik a ruhát díszítő lángnyelvek csúcsát. Már a legapróbb mozdulat is azt a hatást kelti, hogy lángnyelvek nyaldossák a testemet.

Nem csinos vagyok. Nem szép vagyok. Hanem úgy ragyogok, mint a nap.

Egy darabig mindenki szájtátva bámul. – Ó, Cinna – sikerül végül kinyögnöm. – Köszönöm.

– Forogj egyet a kedvemért – kéri Cinna. Széttárom a karomat, és körbeforgok. A többiek felkiáltanak elragadtatásukban.

Cinna elküldi a csapatot, aztán megkér, hogy sétáljak egy kicsit a ruhában és a cipőben, amiben mellesleg összehasonlíthatatlanul könnyebb lépni, mint Effie tűsarkújában. A ruha pont olyan hosszú, hogy járás közben ne kelljen felhúzni a szoknyát. Így legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnom.

– Nos, felkészültél az interjúra? – érdeklődik Cinna. Látom az arcán, hogy beszélt Haymitch-csel, és tisztában van vele, hogy milyen reménytelen a helyzet.

– Borzalmas vagyok. Haymitch döglött csigának nevezett. Bármivel próbálkoztunk, semmi se ment. Képtelen vagyok eljátszani a szerepet, amit Haymitch akar rám osztani – mondom.

Cinna elgondolkozik egy pillanatra. – Akkor miért nem adod önmagad?

– Magamat? Az se lenne jó. Haymitch szerint mogorva és ellenséges vagyok.

– Hát, vele talán az is vagy… – vigyorog Cinna. – Én mindenesetre nem tartalak annak. A csapat is odavan érted. Még a Játékmestereket is sikerült megfőznöd. Ami pedig a Kapitólium lakosait illeti, nos, az utóbbi napokban mindenki rólad beszél. Az emberek csodálják a bátorságodat.

A bátorságomat? Na, ez új. Nem vagyok benne biztos, de valószínűleg ezzel azt akarják mondani, hogy buzog bennem a harci szellem. Hogy nem fogom feladni. Nem mintha nem lennék barátságos. Jó, elismerem, nem borulok mindenkinek a nyakába, és nem vigyorgok egyfolytában, mint a vadalma, de akad néhány ember, akinek a sorsát a szívemen viselem.

Cinna meleg mancsába fogja jéghideg kezemet. – Képzeld azt, hogy amikor a kérdésekre válaszolsz, valamelyik barátoddal beszélgetsz. Ki a legjobb barátod? – kérdezi Cinna.

– Gale – vágom rá kapásból. – Csakhogy ennek semmi értelme, Cinna. Soha nem mesélnék ilyen dolgokat Gale-nek. Gale jól ismer engem.

– És mit szólnál hozzám? El tudod képzelni, hogy barátok vagyunk? – kérdezi Cinna.

Mióta eljöttem otthonról, sok emberrel megismerkedtem, és Cinnát tartom a legjobb arcnak. Rögtön megkedveltem, és eddig még nem kellett csalódnom benne. – Azt hiszem, menne…

– Az interjú alatt a főpódiumon ülök majd, a többi stílustanácsadóval. Látni fogsz engem. Ha kérdeznek valamit, keress meg a szemeddel, és a lehető legőszintébben válaszolj a feltett kérdésre – tanácsolja Cinna.

– Akkor is, ha valami szörnyű dolog jut eszembe? – kérdezem, mivel ez könnyen előfordulhat.

– Főleg akkor, ha valami szörnyűség jut eszedbe – erősít meg Cinna. – Megpróbálod?

Bólintok. Végre van valami terv. Vagy legalább egy szalmaszál, amibe kapaszkodhatom.

Sajnos hamarosan mennem kell. Az interjúkat a Kiképzőközpont előtt felállított színpadon veszik fel. Miután elhagyom a szobámat, néhány perc múlva már a tömeg, és egész Panem előtt állok majd, a kamerák kereszttüzében.

Ahogy Cinna elfordítja a kilincsgombot, megragadom a kezét. – Cinna…

– Totál eluralkodik rajtam a lámpaláz.

– Ne feledd, ezek az emberek már szeretnek téged – mondja kedvesen.

– Csak légy önmagad!

A Tizenkettedik Körzet csapatának többi tagjával a liftnél találkozunk. Portia és bandája is keményen dolgozott. Peeta remekül fest lángnyelvekkel díszített fekete öltönyében. Annak ellenére, hogy jól nézünk ki együtt, megkönnyebbülök, hogy nem ugyanolyan ruhába öltöztettek bennünket. Haymitch és Effie is kicsípte magát a jeles alkalomra. Haymitchet elkerülöm, Effie dicsérete viszont jólesik. Effie rendkívül fárasztó tud lenni az állandó értetlenkedésével, de legalább nem döngöli a földbe az embert, mint Haymitch.

Amikor kinyílik a lift, sorba állítják a kiválasztottakat, hogy aztán feltereljék őket a színpadra. Mind a huszonnégyen egy nagy félkörben fogjuk végigülni az interjúkat. Én leszek az utolsó, pontosabban az utolsó előtti, mivel körzetenként haladunk majd, de ezúttal a lányok kerülnek sorra előbb. De jó volna, ha elsőnek szólítanának, akkor túl lennék ezen az egészen! Így viszont végig kell hallgatnom a sok szellemes, vicces, szerény, heves és bűbájos jelöltet, mielőtt én jövök. Ráadásul a közönség is elunja majd a dolgot, ugyanúgy, mint a Játékmesterek. De nem lőhetek be egy nyilat a nézők közé, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

Mielőtt felmegyünk a színpadra, Haymitch odajön hozzánk, és a következőt dörmögi: – Ne felejtsétek el, hogy egy boldog páros vagytok. Viselkedjetek ennek megfelelően.

Micsoda? Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk, mióta Peeta kérte, hogy külön készítsenek fel bennünket. De ezek szerint azt akarják, hogy a nyilvánosság előtt továbbra is fenntartsuk a látszatot. Tök mindegy, nincs sok esélye, hogy szóba elegyedjünk, ugyanis libasorban megyünk fel az emelvényre elfoglalni a helyünket.

Alighogy színpadra lépek, kapkodni kezdem a levegőt. A halántékomban lüktetnek az erek. Már az is megkönnyebbülést jelent, hogy végre leülhetek a székemre, mert annyira remeg a lábam a magas sarkúban, hogy attól félek, bármelyik pillanatban elzúghatok. Esteledik, de a Köröndön világosabb van, mint egy verőfényes nyári napon. A híresebb vendégek megemelt ülőhelyeken foglalnak helyet, a stílustanácsadók a dísztribün első sorában ülnek. A kamerák akkor mutatják majd őket, amikor a közönség meglátja a ruhakölteményeiket. A Játékmesterek számára az egyik jobb kézre eső épület hatalmas erkélyét tartották fenn. A többi erkélyen a tévéstábok tolonganak. A Köröndön és a térről kiinduló sugárutakon lépni sem lehet, akkora a tömeg. Az ország összes otthonában, minden egyes közösségi teremben bekapcsolták már a tévéket. Panem összes állampolgára a képernyőre szegezi tekintetét. Ma este nem lesz áramszünet, az biztos.

Caesar Flickerman szökken fel az emelvényre. Már több mint negyven éve ő a műsor házigazdája, ma este is ő kérdez majd. Kicsit ijesztő, hogy ez idő alatt gyakorlatilag semmit sem változott a megjelenése. Ugyanaz az arc a sima, fehér smink alatt. Ugyanaz a frizura, amit minden egyes Viadal alkalmával más színűre festet. Ugyanaz az ünnepi öltözet: éjkék öltöny, ezernyi apró, csillagként szikrázó izzóval díszítve. A Kapitóliumban nagy divatja van a plasztikai sebészetnek, így próbálják elérni, hogy az emberek fiatalabbnak nézzenek ki és vékonyabbak legyenek. A Tizenkettedik Körzetben inkább az a nagy szám, ha valaki öregnek látszik, mivel az emberek többsége fiatalon meghal. Ha egy idős emberrel találkozol, legszívesebben gratulálnál neki, hogy ilyen magas kort élt meg, aztán megkérdeznéd tőle, mi a titka, hogy ilyen sokáig életben tudott maradni. A kövérekre meg irigykednek, mert a többséggel ellentétben, szemmel láthatólag nem egyik napról a másikra tengetik az életüket. Itt azonban egészen más a helyzet. A ráncok nem kívánatosak. A kerek has nem a siker szimbóluma.

Caesar idén kobaltkékre festette a haját, és a szempillája meg az ajka is hasonló árnyalatú. Elég meredeken néz ki, de azért nem olyan para, mint tavaly, amikor bíborszínű hajjal parádézott, és úgy nézett ki, mintha ömlene a fejéből a vér. Caesar néhány viccel indít, hogy felpezsdítse kicsit a közönséget, de aztán nem sokat vacakol, egyből a tárgyra tér.

Az Első Körzetből érkezett lány kezd. Kihívóan fest áttetsző, aranyszínű hosszú ruhájában. A színpad közepére lejt, oda, ahol Caesar ül. Az ő mentorának tuti nem okozott gondot, hogy milyenre vegyék a figurát. A hosszú szőke hajzuhatag, a smaragdzöld szemek, a karcsú, buja test… tök szexi a csaj, ezen nincs mit ragozni.

Az interjúk hárompercesek. Dudaszó jelzi, ha lejár az idő, és már a következő résztvevő jön. Ezt Caesar mentségére mondom, ő ugyanis mindent megtesz, hogy az összes kiválasztott a lehető legjobb színben tűnjön fel. Mindenkivel barátságos, ha valaki ideges, megpróbálja megnyugtatni, a béna poénokon is nevet, még a leggyengébb válaszokat is képes emlékezetessé varázsolni a reakciójával.

Miközben sorra jönnek a körzetek, végig úgy ülök, mint egy úrhölgy, ahogyan Effie mutatta. Lemennek a kiválasztottak a Második, Harmadik, és Negyedik Körzetből. Mindenki rájátszik valami hangsúlyosabb karakterjegyre. A Második Körzetből érkezett nagydarab srác a könyörtelen gyilkológépet alakítja. A rókaképű lány az Ötödik Körzetből ravasz és megfoghatatlan. Rögtön kiszúrtam Cinnát, amint leültem a helyemre, de még az ő jelenléte sem nyugtat meg. Nyolcadik, Kilencedik, Tizedik Körzet. A Tizedik Körzetből egy nyomorék fiút sorsoltak ki, szinte alig hallani, amit mond. Rettenetesen izzad a tenyerem, de a gyémántokkal díszített ruha anyaga nem szívja be a nedvességet, úgyhogy lecsúszik a kezem, amikor meg akarom törölni. Tizenegyedik Körzet.

Ruta, akit selyemfátyol ruhába bújtattak, és még szárnyat is szereltek a hátára, kilibben a színpad közepére. A közönség hirtelen elhallgat a mesebeli kis lidérc láttán. Caesar nagyon kedves a kislánnyal, gratulál a Játékmesterektől kapott hét pontjához. Kiváló eredmény ez valakitől, aki ilyen picurka. Aztán Caesar megkérdezi, mi az erőssége, hogyan akar életben maradni az arénában, Ruta remegő hangon rávágja: – Nem könnyű engem elkapni. És ha nem kapnak el, nem tudnak megölni. Úgyhogy ne mondjon le rólam kapásból.

– Eszem ágában se volt – mosolyog bátorítólag Caesar.

Thresh következik, a fiú a Tizenegyedik Körzetből. Neki is ugyanolyan sötét a bőre, mint Rutának, de ezenkívül semmiben sem hasonlítanak egymásra. A srác egyike az óriásoknak, majd két méter magas, és erős, mint egy bivaly. Ennek ellenére visszautasította, amikor a többi Hivatásos Kiválasztott meghívta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Inkább egyedül maradt, senkivel sem beszélt, és az edzések sem igazán hozták lázba. Ezzel együtt a Játékmesterek tíz pontot adtak neki, úgyhogy valamivel csak sikerült lenyűgöznie őket. Caesar ugratni próbálja, de a fiú nem veszi a lapot. A kérdésekre igennel vagy nemmel válaszol, néha pedig egyszerűen csendben marad.

Ha ekkora darab lennék, én is adhatnám a mogorvát és az ellenségest. Nem okozna gondot, az biztos! Lefogadom, hogy a támogatóknak legalább a fele azon gondolkodik, hogy őt válassza. Ha lenne pénzem, én is erre a fiúra tenném.

Aztán Katniss Everdeent hívják, és hirtelen úgy érzem, mintha egy álomba csöppennék. Felállok, és a színpad közepére megyek. Megszorítom Caesar kinyújtott kezét, a tenyerem még mindig izzad. Caesar azonban van olyan rendes, és nem törli bele azonnal a tenyerét a ruhájába.

– Nos, Katniss, a Tizenkettedik Körzet után biztosan érdekesnek tűnik a Kapitólium. Mi nyűgözött le a legjobban, mióta megérkeztél? – szólal meg Caesar.

Mi van? Mit kérdezett? Mintha a szavaknak nem lenne semmi értelme.

A szám kiszárad, mintha fűrészporral lenne tele. Kétségbeesetten fürkészem a közönséget, Cinnát keresem. Amikor újra megtalálom, mélyen a szemébe nézek. Elképzelem, hogy az iménti kérdést ő teszi fel. „Mi nyűgözött le a legjobban, mióta megérkeztél?” Lázasan kutatok az agyamban, hátha eszembe jut valami, ami boldoggá tett. Csak őszintén, gondolom. Csak őszintén.

– A bárányragu – nyögöm ki végül.

Caesar felnevet, és mintha a közönség egy része is csatlakozna hozzá.

– Az aszalt szilvás? – kérdezi Caesar. Bólintok. – Ó, azt én is nagyon imádom. – Aztán kezét a hasára szorítva, halálra vált arccal a közönség felé fordul. – De ugye nem látszik? – A nézők gyorsan megnyugtatják Caesart. Tapsolnak és éljeneznek. Erre mondom, hogy a fickó milyen jó fej. Kihúz a csávából, ha kell.

– Katniss – folytatja bizalmas hangon. – Amikor a nyitóünnepélyen megjelentél, szabályosan elállt a lélegzetem. Mit gondoltál arról a ruháról?

Cinna rám néz, és felhúzza az egyik szemöldökét. Csak őszintén. – Úgy érti, miután már nem paráztam, hogy elevenen megégek? – kérdezek vissza. A közönség hangos nevetéssel jutalmazza a beszólást.

– Igen, az jó lesz kiindulópontnak – mosolyog Caesar.

Cinna a barátom, amúgy is illett volna elmondanom neki. – Úgy gondolom, Cinna zseniális, ez volt a legcsodálatosabb ruha, amit valaha láttam, és alig hittem el, hogy ezt a ruhát én fogom viselni. Mondjuk az se semmi, ami most van rajtam – teszem hozzá, aztán felhúzom és szétterítem a szoknyámat. – Ezt nézzék meg!

A közönségnek a lélegzete is elakad, Cinna pedig alig észrevehetően int az ujjával. Tudom, mit akar. Forogj körbe!

Körbeforgok, a hatás nem marad el.

– Ó, ezt még egyszer, ha kérhetném! – kiáltja Caesar, úgyhogy felemelt karral forogni kezdek, és a szoknya szára száll körülöttem, és a ruha úgy borítja be a testemet, mintha lángnyelvek ölelnének. A közönség üdvrivalgásba tör ki. Amikor megállok, kénytelen vagyok Caesar karjába kapaszkodni.

– Abba ne hagyd! – mondja.

– Muszáj. Nagyon szédülök – felelem, és közben úgy vihogok, ahogyan talán még soha életemben. De az idegesség és a ruhapörgetés már sok együtt.

Caesar átkarol, hogy ne essek el. – Semmi gond, foglak. Nem engedhetem, hogy a mentorod nyomdokaiba lépj.

Amikor az egyik kamera Haymitchre közelít, füttykoncert harsan. A fickó időközben híressé vált az aratásnapi sorsoláson bemutatott fejesével. Haymitch azonban kedélyesen elhessegeti a kamerát, és rám mutat.

– Minden rendben van – nyugtatja meg Caesar a közönséget. – Vigyázok a lányra, velem biztonságban van. Katniss, szeretném, ha most a kiképzésen kapott pontszámodról mesélnél. Tizenegy. Áruld el, mi történt a teremben.

– Hmm… a kezdők szerencséje. Mást nem mondhatok.

Az összes kamera a nevetgélő és bólogató Játékmesterekre szegeződik.

– Meghalok a kíváncsiságtól, Katniss – nyöszörög Caesar, mintha tényleg fájdalmai lennének. – Részleteket. Kíváncsiak vagyunk a részletekre.

Az erkélyen ülőkhöz intézem a szavaimat. – Nem beszélhetek a teremben történtekről, ugye?

A Játékmester, aki belehuppant a puncsos tálba, lekiabál. – Így van, nem beszélhetsz.

– Köszönöm – mondom. – Elnézést, de lakatot kell tennem a számra.

– Akkor beszéljünk arról a pillanatról, amikor az aratásnapon felolvasták a húgod nevét – folytatja Caesar halkabbra fogva a hangját. – Te pedig önként jelentkeztél a helyére. Mesélnél róla?

Nem. Nektek nem. De talán Cinnának. Biztosan nem képzelődöm, amikor szomorúnak látom az arcát. – Primnek hívják. Még csak tizenkét éves. És mindennél jobban szeretem.

A Köröndön síri csend lesz.

– Mit mondott neked a sorsolás után? – kérdezi Caesar.

Csak őszintén. Csak őszintén. Nagyot nyelek. – Megkért, hogy mindent tegyek meg a győzelemért. – A közönség dermedten csüng a szavaimon.

– És te mit mondtál neki? – sürget kedvesen Caesar.

A melegség helyett azonban valami jeges ridegség önti el a testemet. Az izmaim megfeszülnek, mint mielőtt leterítem a zsákmányt. Amikor megszólalok, úgy érzem, mintha a hangom egy oktávval mélyebb lenne. – Megesküdtem neki, hogy úgy lesz.

– Na, arra mérget vennék – mondja Caesar, és még egyszer megölel. Ebben a pillanatban megszólal a duda. – Bocsánat, de lejárt az időnk. Sok szerencsét Katniss Everdeennek, a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjának!

A tapsvihar még sokáig nem akar szűnni, miután visszaülök a helyemre. Cinnát keresem, szeretnék valami pozitív visszajelzést. A hüvelykujja finom mozdulatával jelzi, hogy minden rendben.

Annyira meg vagyok keveredve, hogy teljesen lemaradok Peeta interjújának első feléről. Azért fél füllel hallom, hogy sikerült beindítania a közönséget; nevetnek, időnként pedig bekiabálnak valamit. Peeta a pék fia című műsorszámot adja elő. A Viadal résztvevőit az egyes körzetekben készített kenyerekhez hasonlítja. Aztán elmeséli, hogyan járt az egyik kapitóliumi zuhanyzóval. – Mondja, Caesar, még mindig rózsaillatom van? – kérdezi, aztán felváltva szagolgatni kezdik egymást, a közönség pedig majd megszakad a röhögéstől. Viszont amikor Caesar arról érdeklődik, hogy van-e otthon barátnője, megint engem mutat a kamera.

Peeta habozik, aztán – nem túl meggyőzően – a fejét rázza.

– Egy ilyen jó vágású srácnak? Biztos vár otthon egy különleges lány. Gyerünk, áruld el a nevét! – üti a vasat Caesar.

Peeta sóhajt. – Na jó, tényleg van egy lány. Bele vagyok zúgva, mióta az eszemet tudom. De szerintem ő még a létezésemről sem tudott az aratás napjáig. A közönség együtt érez Peetával. A viszonzatlan szerelem nekik is ismerős.

– Mással jár? – kérdezi Peeta.

– Nem tudom. De sok srácnak bejön – feleli Peeta.

– Megmondom, mit kell csinálnod. Megnyered a Viadalt, és szépen hazamész. Kizárt, hogy ki fog kosarazni, nem? – Caesar próbál lelket önteni Peetába.

– Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem… rajtam nem segít – mondja Peeta.

– És mégis miért nem? – kérdezi Caesar zavartan.

Peeta fülig vörösödik, és kinyögi a választ. – Mert… mert… együtt jöttünk a Viadalra.


 

 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.