Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 6-7-8 fejezet

6

 

A Kiképzőközpont egyik tornyát kizárólag a kiválasztottak és kísérőik elszállásolására alakították ki. Itt fogunk lakni a Viadal kezdetéig. Minden körzet egy teljes emeletet kap. Csak beszállsz a liftbe, és megnyomod a körzeted számát. Legalább könnyű megjegyezni.

A Tizenkettedik Körzet törvényszékének épületében lifteztem már párszor. Egyszer aznap, amikor a kitüntetést adták apa halála után, aztán tegnap, amikor elbúcsúztam a barátaimtól és a családomtól. De az egy sötét és nyikorgó szerkezet, lassú, mint a csiga, és olyan szaga van, mint a megsavanyodott tejnek. Ennek a liftnek viszont ólomkristályüveg a fala, így amikor a lift felrepít a magasba, látom, ahogyan a földszinten az emberek hangya méretűre zsugorodnak. Lélegzetelállító élmény, majdnem meg is kérdezem Effie Trinketet, hogy nem mehetnénk-e még egy kört, de aztán meggondolom magam, mert olyan gyerekesnek tűnik az ötlet.

Szemmel láthatólag Effie Trinket munkája nem ért véget azzal, hogy elkísért bennünket a pályaudvarig. Ő meg Haymitch egészen addig felügyelnek ránk, amíg bemegyünk az arénába. Bizonyos szempontból ez nem jön rosszul, Effie Trinket ugyanis mindenhová időben elvisz bennünket, Haymitchnek viszont a színét sem láttuk, mióta a vonaton megegyeztünk, hogy segíteni fog nekünk. Talán megint kiütötte magát valahol. Effie Trinket viszont nagyon elemében érzi magát. Eddig ugyanis még nem volt olyan csapat, amit ő kísért, és ami ekkora feltűnést keltett a nyitóünnepélyen. Nem csak az öltözetünkre tesz kedves megjegyzéseket, hanem a viselkedésünkben sem talál semmi kifogásolni valót. És, legalábbis saját bevallása szerint, mindenkit ismer a Kapitóliumban, aki számít, és egész nap agyba-főbe dicsér bennünket, hogy támogatókat szerezzen nekünk.

– Persze nagyon sejtelmesen viselkedtem – magyarázza Effie hunyorogva. – Haymitch ugyanis nem volt hajlandó felvilágosítani a stratégiátokról. Én viszont megpróbáltam kihozni a legtöbbet a dologból. Elmeséltem, hogy Katniss milyen önfeláldozóan viselkedett, hogy megmentse a húgát. És hogy milyen ügyesen sikerült leküzdenetek a körzetetekre oly jellemző barbárságot.

Barbárság? Elég furán hangzik ez annak a nőnek a szájából, aki segít felkészülni a mészárlásra. Vajon mire alapozza a sikerünket? Hogy illemtudóan viselkedünk az asztalnál?

– Természetesen mindenki fenntartásokkal áll hozzátok. Hiszen a szénbányász körzetből jöttetek. De azt mondtam nekik, és úgy vélem, ez briliáns húzás volt tőlem, szóval azt mondtam, hogy „Ha elég erősen összepréseljük a szenet, gyöngy lesz belőle!” – Effie arca úgy sugárzik az elégedettségtől, hogy kénytelenek vagyunk mi is lelkendezni az okossága miatt, annak ellenére, hogy nincsen igaza.

A szén nem válik gyönggyé. A gyöngy a kagylóban növekszik. Valószínűleg arra gondolt, hogy a szén gyémánttá alakul, de ez sem igaz. Hallottam, hogy az Első Körzetben van valami gép, ami a grafitból gyémántot tud csinálni. Mi azonban, a Tizenkettedik Körzetben nem grafitot bányászunk. Azt részben a Tizenharmadik Körzetben bányászták, amíg el nem pusztították őket.

Azon tűnődöm, vajon az emberek, akiknek Effie bemutatott, tisztában vannak-e ezzel, vagy érdekli-e őket egyáltalán.

– Sajnos azonban én nem írhatom alá a támogatói szerződést. Arra ugyanis csak Haymitchnek van felhatalmazása – magyarázza Effie mogorván. – De egy percig se aggódjatok: ha kell, fegyverrel kényszerítem tárgyalóasztalhoz.

A számos rossz tulajdonsága ellenére, őszintén csodálom Effie Trinket elszántságát.

A Kiképzőközpontban nagyobb a szobám, mint otthon az egész házunk. A lakások a vonatfülkéhez hasonlóan osztályon felüliek, és annyi automata kütyüt pakoltak be, hogy szinte biztosan nem lesz időm kipróbálni mindet. Csak a zuhanyfülke kapcsolótábláján vagy száz opció közül lehet választani: szabályozni lehet a vízhőmérsékletet, a nyomást, és beállíthatjuk, hogy milyen szappant, sampont, illatósítót, olajat és fürdőszivacsot akarunk használni. Amikor kilépsz a lábtörlőre, automatikusan bekapcsol a hősugárzó, és meleg levegőt fújva megszárít. Hajmosás után nem kell vesződnöm a csomókkal, csak ráteszem a kezem egy dobozra, ami áramot vezet a fejbőrömbe, és pillanatok alatt kibogozza, kifésüli, és megszárítja a hajamat. Úgy omlik a vállamra, mint valami csillogó palást.

Beprogramozom a szekrényt, hogy összeállítson egy kedvemre való öltözetet. Elég csettintenem, és az ablakok ráközelítenek a város egyes részeire. Ha kiválasztok valamit a hatalmas étlapról, elég belesuttognom az étel nevét egy mikrofonba, és fél percen belül, forrón és gőzölögve megérkezik az asztalomra. Éppen libamájat és finom kenyeret eszegetve járkálok a szobában, amikor kopognak. Effie az, mindjárt kezdődik a vacsora. Remek. Majd kilyukad a gyomrom.

Peeta, Cinna és Portia a Kapitóliumra néző erkélyen állnak, amikor Effie meg én belépünk az ebédlőbe. Örülök, hogy a két stílustanácsadó is eljött, főleg, hogy azt hallottam, Haymitch is tiszteletét teszi a vacsoránál. Katasztrófa lenne, ha Effie-vel meg Haymitch-csel négyesben kellene elkölteni a vacsoránkat. Ráadásul a vacsora elsősorban nem a kajálásról szól, hanem arról, hogy kitaláljuk, milyen stratégiát követünk a Viadalon. Cinna és Portia pedig már bizonyították, milyen értékes segítséget tudnak nyújtani.

Egy fehér tunikás, szótlan fiatal férfi borral kínál bennünket. Először vissza akarom utasítani az ajánlatot, de mivel soha életemben nem ittam még bort, csak azt a löttyöt, amit anya szokott adni a köhögésre, meggondolom magam. Elvégre ki tudja, lesz-e még valaha alkalmam megkóstolni? Belekortyolok a karcos, száraz italba, és közben arra gondolok, nem ártana belekeverni néhány kanál mézet.

Haymitch pont akkor állít be, amikor elkezdik felszolgálni az első fogást. Úgy tűnik, mintha őt is kezelésbe vették volna a stílustanácsadók: lefürdött, kicsípte magát, és még soha nem láttam ilyen józannak. A felkínált bort ugyan nem utasítja vissza, de amikor kanalazni kezdi a levesét, rájövök, hogy most először látom enni. Talán tényleg sikerül annyira összekapnia magát, hogy segíteni tudjon nekünk.

Cinna és Portia jelenlétében Haymitch és Effie sem engedi el magát. Legalábbis hajlandóak néhány udvarias szót váltani egymással. A két stílustanácsadó nyitóünnepségen végzett munkáját pedig nem győzik eleget dicsérni. Miközben a többiek bájcsevegnek, én a kajára összpontosítok. Gombaleves, zöldségek, borsó méretű paradicsomokkal, papírvékonyra szelt, marhahátszín véresen, valami nudliféle, zöld szószban, sajt, ami elolvad az ember szájában, és néhány fürt édes, kék szőlő. Az összes felszolgáló ugyanolyan fehér tunikában van, mint aki a bort töltötte, szótlanul sürgölődnek az asztal körül, és árgus szemmel figyelik, hogy a tányérunk és a poharunk mindig tele legyen.

Kezdek becsípni a fél pohár bortól, amit elkortyolgattam, ezért inkább vizet iszom. Nem igazán jön be ez az érzés, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy nem tart sokáig. Kész rejtély, hogyan képes Haymitch egész nap ilyen állapotban mászkálni.

Megpróbálom felvenni az asztalnál folyó beszélgetés fonalát. Éppen arról beszélgetnek, milyen ruhában legyünk az interjú során, amikor egy lány csodálatos tortát tesz az asztalra, és gyakorlott kézzel meggyújtja. A torta lángra lobban, aztán a tűz egy darabig a torta peremén pislákol, és végül elalszik. Hirtelen kétségeim támadnak. – Mi gyulladt meg? Leöntötték a tortát alkohollal? – kérdezem a lány felé fordulva. – Nem szeretnék egy cseppet sem… Ó! De hiszen ismerlek!

Fogalmam sincs, hol és mikor láttam ezt a lányt. De biztos vagyok benne, hogy már találkoztunk. A sötétvörös haj, a jellegzetes arcvonások, a porcelánfehér bőr. Miközben kimondom ezeket a szavak és ránézek a lányra, összerándul a gyomrom az idegességtől és a bűntudattól, és annak ellenére, hogy nem áll össze a kép, tudom, hogy valami rossz emlék kötődik hozzá. Az arcára kiül a rémület, ami csak tovább fokozza zavaromat és nyugtalanságomat. Tagadólag megrázza a fejét, és sietve távozik az asztaltól.

Amikor visszafordulok, a négy felnőtt szúrós szemmel néz rám.

– Ne légy nevetséges, Katniss. Mégis honnan ismerhetnél egy Avoxot? – csattan fel Effie. – Micsoda sületlenség.

– Mi az az Avox? – teszem fel a buta kérdést.

– Valaki, aki bűncselekményt követett el. Kivágták a nyelvét, hogy ne tudjon beszélni – feleli Haymitch. – Lehet, hogy ez a lány egy áruló. Nem tartom valószínűnek, hogy ismered.

– Ha esetleg mégis ismernéd, akkor sem szólíthatod meg, csakis abban az esetben, ha parancsot adsz neki – teszi hozzá Effie. – De egészen biztos, hogy nem ismered.

Szerintem pedig biztosan ismerem ezt a lányt. És miután Haymitch kiejtette az áruló szót, már tudom is, honnan. Mivel azonban ilyen heves nemtetszéssel fogadták a bejelentésemet, semmi pénzért nem árulnám el. – Nem, azt hiszem, tényleg nem ismerem, én csak… – hebegek, és a bor sem könnyíti meg a dolgomat.

Ekkor Peeta csettint egyet az ujjával. – Megvan. Delly Cartwright. Így hívják. Nekem is olyan ismerősnek tűnt az arca. Aztán beugrott, hogy kiköpött Delly a csaj.

Delly Cartwright egy tésztaképű, ormótlan lány, szőke a haja, és kábé annyira hasonlít a felszolgálóra, mint egy csótány egy pillangóra. Ráadásul Delly valószínűleg a világ legbarátságosabb embere – egyfolytában mindenkire vigyorog a suliban, még rám is. A vörös hajú lány pedig még csak el sem mosolyodott. De hálás vagyok Peetának, és lelkesen helyeselni kezdek a felvetésére. – Hát persze, milyen igazad van. Biztosan a haja miatt – hadarom.

– Meg a szemében is volt valami – teszi hozzá Peeta.

Az asztalnál ülők megnyugszanak. – Nos, ha csak ennyi az egész – sóhajt Cinna. – És igen, a tortát tömény szesszel öntötték le, de az mostanra már elégett. A tüzes belépőtök tiszteletére rendeltem.

A tortából falatozunk, aztán átvonulunk a szalonba, hogy megnézzük a megnyitó ismétlését a tévében. Akad néhány páros, amelyik szintén jó benyomást tesz a közönségre, de egyikük sem ér a nyomunkba. Még csapatunk tagjai is akaratlanul felkiáltanak, amikor szekerünk kigördül az Átalakító Központ kapuján.

– Kinek az ötlete volt, hogy fogjátok egymás kezét? – kérdezi Haymitch.

– Cinnáé – feleli Portia.

– Épp a kellő mértékű lázadás – mondja Haymitch. – Nagyon ügyes. Lázadás? Nem esik le rögtön, hogy Haymitch mire céloz. Aztán eszembe jut, hogy a többiek mereven, egymástól elhúzódva álltak, nem érintették meg egymást, tudomást sem vettek egymásról, mintha a társuk nem is létezne, mintha a Viadal már elkezdődött volna. Most már értem, mire célzott Haymitch. Az, hogy nem ellenfélként, hanem szövetségesként mutatkoztunk be a nyilvánosság előtt, legalább annyira kiemelt bennünket a többi résztvevő közül, mint a lángoló öltözék.

– Holnap reggel elkezdjük a kiképzést. Reggelinél találkozunk, és elmondom nektek, hogy pontosan mit kell majd csinálnotok – fordul felénk Haymitch. – Most pedig nyomás, aludjatok egyet, amíg a nagyok megbeszélnek néhány dolgot.

Peeta meg én végigmegyünk a szobáinkhoz vezető hosszú folyosón. Amikor megérkezünk a szobámhoz, Peeta nekitámaszkodik az ajtónak, nem állja el teljesen az utat, de azért kiköveteli magának a figyelmet.

– Delly Cartwright, mi? Hihetetlen, hogy pont itt futunk bele a hasonmásába.

Magyarázatot vár tőlem, és kísértést érzek, hogy előálljak valamivel. Mindketten tudjuk, hogy Peeta kihúzott a csávából, és megint az adósa lettem. Ha elmondom neki az igazságot a lánnyal kapcsolatban, azzal kiegyenlíteném a tartozásomat. Mégis mi bajom lehet? Még ha Peeta esetleg tovább is adja, amit mondok, akkor sem üthetem meg a bokámat. Egyszerűen csak szemtanúja voltam valaminek. Különben meg Peeta is ugyanúgy kamuzott Delly Cartwrighttal kapcsolatban, mint én.

Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy még jól is esne, ha mesélhetnék arról a lányról. Elmondanám valakinek, hátha segít összerakni a történet darabkáit. Legszívesebben persze Gale-nek öntenem ki a szívem, de nem sok esélyt látok, hogy valaha az életben még egyszer találkozunk. Gyorsan végiggondolom, milyen előnye származhat Peetának abból, ha elárulom neki a titkomat, de végül arra jutok, hogy semmilyen. Sőt, ha beavatom a dologba, talán sikerül meggyőznöm róla, hogy a barátomnak tartom.

Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat.

Mondjam, vagy ne mondjam? A fejem még mindig kába kicsit a bortól. Az üres folyosó végébe bámulok, mintha ott megláthatnám a választ.

Peeta észreveszi, hogy habozom. – Voltál már a tetőn? – A fejemet rázom. – Cinna felvitt. Szinte az egész várost belátni. Bár a szél kicsit hangosan süvít.

Gondolom, ezzel azt akarja mondani, hogy odafent senki sem fog kihallgatni bennünket. Sokszor hatalmába kerít az érzés, hogy minden mozdulatunkat figyelik. – És fel lehet menni?

– Naná, gyere – vágja rá Peeta. Követem felfelé a tetőre vezető lépcsőn. Egy kis, kupolás terem oldalában ajtó nyílik, amelyen keresztül kilépünk a hűvös és szeles esti levegőbe. Eláll a lélegzetem a látványtól. A Kapitólium úgy ragyog a mélyben, mint egy hatalmas, szentjánosbogarakkal borított mező. A Tizenkettedik Körzetben hol van áram, hol nincs. De még a legjobb esetben is csak pár óráig van naponta. Az estéket gyakran gyertyafénynél töltjük. Csak akkor számíthatunk állandó áramellátásra, amikor a Viadalt közvetítik, vagy a kormány valami fontos bejelentésre készül a tévében, amit kötelező megnézni. Itt, a Kapitóliumban azonban nincsen áramszünet. Soha.

Peeta meg én a tető szélén lévő korláthoz sétálunk. Lenézek az épület oldalán a járókelőktől hemzsegő utcára. Hallani az autók zúgását, időnként egy-egy kiáltást, meg valami fémes csilingelést. Otthon ilyenkor már lefekvéshez készülődnénk.

– Megkérdeztem Cinnát, miért engedik, hogy feljöjjünk ide. És nem félnek-e attól, hogy valamelyik kiválasztott úgy dönt, leveti magát a mélybe? – meséli Peeta.

– És mit mondott? – kérdezem.

– Nem tudsz leugrani – feleli Peeta. Kinyújtja maga előtt a karját a látszólag üres térbe. Éles sípolás hallatszik, és Peeta visszarántja a kezét. – Valami elektromos mező. Visszadob a tetőre.

– Mindig aggasztott, hogy biztonságban érezhetem-e magam – jegyzem meg. Annak ellenére, hogy Cinna felhozta ide Peetát, nem vagyok biztos benne, hogy örülnének, ha ilyen későn, egyedül itt találnának bennünket. Eddig még sosem láttam kiválasztottakat a Kiképzőközpont tetején. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem rögzítik kamerák minden mozdulatunkat. – Szerinted most is figyelnek minket?

– Talán – feleli Peeta. – Gyere, megmutatom a kertet.

A kupola másik oldalán egy virágágyásokkal és cserepes fákkal teli kertet építettek. A fák ágain száz meg száz szélhárfa lóg, ez az a fémes csilingelés, amit hallottam. Egy ilyen szeles éjszakán, itt a kertben a szélhárfák elég hangzavart csapnak, hogy ne lehessen lehallgatni a beszélgetésünket. Peeta várakozva rám néz.

Úgy teszek, mintha az egyik virágot tanulmányoznám. – Egyszer az erdőben vadásztunk. Lesben álltunk, vártuk a vadat – suttogom.

– Az apukáddal? – kérdezi Peeta suttogva.

– Nem, a barátommal, Gale-lel. Hirtelen az összes madár egyszerre elhallgatott. Egyet kivéve. Mintha figyelmeztetni akarta volna a többieket. Es akkor megláttuk a lányt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Egy fiú volt vele. Rongyos volt a ruhájuk. A szemük alatt sötét karikák jelezték, hogy régóta nem aludtak. Úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta – mesélem.

Egy pillanatra elhallgatok, eszembe jut, hogy az erdőben menekülő furcsa páros látványa szinte megbénított bennünket. Rögtön láttuk, hogy nem a Tizenkettedik Körzetből valók. Később azon gondolkodtunk, hogy talán segíthettünk volna nekik a szökésben. Talán igen. Elrejthettük volna őket. Ha nem tökölünk annyit. Megleplek minket, pedig mindketten vadászok voltunk. Tudjuk, hogyan néz ki egy üldözött vadállat. Azonnal tudtuk, hogy a pár nagy bajban van, amint megláttuk őket. De nem csináltunk semmit, csak bámultunk.

– Aztán egy légpárnás repülő bukkant elő a semmiből – folytatom. – Úgy értem, az egyik pillanatban még üres volt az ég, a másik pillanatban meg már ott volt a légpárnás. Hangtalanul érkezett, de ők észrevették. Hálót dobtak a lányra, és felhúzták a gépre. Gyorsan, olyan gyorsan, mint egy lift. A fiút keresztüllőtték valami dárdával, aminek a végéhez egy kötél volt erősítve. Őt is behúzták a gépbe. Biztos vagyok benne, hogy akkor már halott volt. A lány egyszer kiáltott valamit. A fiú nevét, azt hiszem. Aztán eltűntek. A légpárnás elillant a ritka levegőben. A madarak tovább daloltak, mintha mi sem történt volna.

– Észrevettek benneteket? – kérdezi Peeta.

– Nem tudom. Egy sziklaperem alatt rejtőztünk – felelem. Pedig tudom a választ. Abban a pillanatban, amikor már csak az az egy madár fütyült, de még nem bukkant fel az égen a légpárnás repülő, a lány megpillantott minket. A szemembe nézett, és segítségért kiáltott. De nem válaszoltunk neki.

– Te reszketsz. – Peeta hangja felriaszt.

A szél és a történet minden melegséget kisöpört a testemből. A lány kiáltott egyet. Vajon az volt az utolsó hang, ami elhagyta a torkát?

Peeta leveszi, és a vállamra teríti a kabátját. Hátra akarok lépni, de meggondolom magam, és végül elfogadom a kabátot és a kedvességet. Egy igazi barát így tenne, nem?

– Idevalósiak voltak? – kérdezi Peeta, és begombolja a nyakamon a kabátot.

Bólintok. Úgy néztek ki, mint a kapitóliumiak. A fiú meg a lány.

– Mit gondolsz, hová menekültek?

– Nem tudom – felelem. A Tizenkettedik Körzet gyakorlatilag a világ vége. Utánunk csak a vadon van. Ha nem számítjuk a Tizenharmadik Körzet romjait, amelyek még mindig izzanak a vegyi bombáktól. Időnként ezt is megmutatják a tévében, a miheztartás végett. – Ötletem sincs, miért akarna valaki lelépni innen. – Haymitch árulónak nevezte az Avoxokat. De kit árultak el? A Kapitólium az egyetlen válasz. De hát itt mindenük megvan az embereknek. Mégis mi okuk lehet a lázadásra?

– Szeretnék eltűnni – fakad ki Peeta. Aztán idegesen körülnéz. Túlharsogta a szélhárfákat. Felnevet. – Hazamennék, ha elengednének. De azért el kell ismerni, a kaja első osztályú.

Már megint sikerült kivágnia magát. Ha valaki csak ennyit hall a beszélgetésünkből, mindössze egy ijedt versenyző fecsegésének véli a dolgot. Fel sem merülhet a gyanú, hogy Peetának kétségei támadtak a Kapitólium megkérdőjelezhetetlen jóságát illetően.

– Lehűlt a levegő. Menjünk be – javasolja Peeta. Odabent a kupolában meleg és világos van. Peeta kedélyesen fecseg. – A barátod, Gale. Ő rángatta le rólad a húgodat az aratáson?

– Igen. Ismered? – kérdezem.

– Nem igazán. A csajok sokat pletykálnak róla. Azt hittem, az unokatesód, vagy valami. Tökre hasonlítotok egymásra – teszi hozzá Peeta.

– Nem vagyunk rokonok – mondom.

Peeta bólint, nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mire gondol. – Eljött hozzád, hogy elbúcsúzzon?

– Igen – felelem, és óvatosan végigmérem. – Mint ahogyan az apád is. Hozott nekem sutit.

Peeta a homlokát ráncolja, meglepettnek tűnik, mintha mindez újdonság lenne számára. De mivel már nem egyszer láttam, milyen ügyesen hazudik, nem tulajdonítok a dolognak túl nagy jelentőséget. – Tényleg? Kedvel benneteket. Szerintem inkább lányt szeretett volna, nem egy rakás fiút.

Megijeszt a gondolat, hogy Peetáék, még ha csak futólag is, de rólam beszéltek vacsora közben, vagy a pékségben a kemence előtt. Biztosan akkor tették, amikor az anyjuk nem volt ott.

– Még gyerekkorából ismerte az anyukádat – teszi hozzá Peeta. Nocsak, egy újabb meglepetés. De talán ezúttal igazat mond. – Ó, igen.

Anya a városban nőtt fel – mondom. Udvariatlanság lenne elmondani, hogy anya soha egyetlen szóval sem említette a péket, csak amikor a finom kenyerét dicsérte.

Újra az ajtóm előtt állunk. Visszaadom a kabátot Peetának. – Reggel találkozunk.

– Szia – mondja, és elsétál a szobája felé.

Ahogy belépek az ajtón, meglátom a vörös hajú lányt. A ruhámat meg a csizmámat szedi fel a padlóról, ahová zuhanyozás előtt dobtam. Szeretnék tőle bocsánatot kérni, hogy kis híján bajba sodortam a vacsoránál. De eszembe jut, hogy csak akkor szólíthatom meg, ha utasítást adok neki.

– Ó, elnézést – mondom. – Azt vissza kellett volna már adnom Cinnának. Sajnálom. Elvinné neki?

A lány nem néz a szemembe, csak bólint, és kimegy a szobából.

Utána akarok menni, hogy bocsánatot kérjek a vacsora miatt. De tudom, hogy egy ennél sokkal súlyosabb dolog miatt tartozom neki bocsánatkéréssel. Szégyellem magam, hogy akkor ott az erdőben meg sem próbáltam segíteni neki. A kisujjamat se mozdítottam, hogy megakadályozzam, hogy a Kapitólium megölje a fiút, őt pedig megcsonkítsa.

Úgy viselkedtem, mintha a Viadalt nézném a tévében.

Lerúgom a cipőmet, és ruhástól bemászom a takaró alá. Még mindig reszketek. Talán nem is emlékszik rám a lány. De a lelkem mélyén érzem, hogy tudja, ki vagyok. Nem felejted el annak az embernek az arcát, aki az utolsó reményed volt. A fejemre húzom a takarót, mintha ez megvédene a vörös hajú, kivágott nyelvű lánytól. De érzem, ahogy bámul, tekintete átfúrja a falakat, az ajtókat, az ágyneműt.

Vajon élvezni fogja, amikor végignézi, ahogy meghalok?


 

 

7

 

Borzalmas álmaim vannak. A vörös hajú lány arca keveredik a korábbi Viadalok véres jeleneteivel, anya visszahúzódó és magába zárkózott alakjával, a rémült és sovány Primmel. Verejtékben úszva felriadok, felülök és üvöltve próbálom figyelmeztetni apát, hogy meneküljön, miközben a bánya millió halálos fényszilánkra robban.

A nap első sugarai besütnek az ablakon. A Kapitólium ködös levegőjétől kiráz a hideg. Fáj a fejem, és elharaptam a számat az éjszaka. A nyelvemmel megérintem a sebet, vér ízét érzem.

Kikászálódom az ágyból, és bemászom a zuhanyfülkébe. Összevissza nyomkodom a gombokat a szabályozótáblán, aztán egyik lábamról a másikra ugrálok, ahogy a jéghideg és a tűzforró víz felváltva rohamozza a testemet. Ezután valami citromos hab jön, amit egy nehéz, szúrós kefével kell ledörzsölnöm magamról. Mindegy, legalább a vérkeringésem felfrissül kicsit.

Miután megszárítkozom és bekrémezem magam, a szekrény ajtajára akasztva megtalálom az aznapra kikészített ruhámat. Szűk, fekete nadrág, hosszú ujjú bordó tunika és bőrcipő. A hajam egyetlen copfba fonva simul a hátamra. Az aratásnapi ünnepség délelőttje óta most először hasonlítok önmagámra. Se csinos ruha, se menő frizura, se lángoló köpeny. Csak én. Így még akár az erdőbe is kimehetnék. Ettől valahogy megnyugszom.

Haymitch nem mondta meg, hogy pontosan mikor találkozunk a reggelinél, és eddig még senki sem jött értem, de mivel éhes vagyok, az étkező felé veszem az irányt, remélve, hogy akad valami ennivaló. Nem kell csalódnom. Habár az ebédlőasztal ezúttal üres, a fal mellett felállított hosszú asztalon legalább húsz különféle étel sorakozik. Egy fiatal férfi, egy Avox áll vigyázban a terített asztal mellett. Amikor megkérdezem, kiszolgálhatom-e magamat, jóváhagyólag bólint. Telepakolom a tányéromat tojással, felvágottal, narancslekvárral vastagon leöntött piskótával meg néhány szelet halványlila színű dinnyével. Jól teletömöm magam, és közben figyelem, hogyan kúszik fel a nap a Kapitólium egére. Másodszorra jókora adag marharagut eszem forró körettel. Végül néhány zsemlével és egy bögre forró csokival visszaülök az asztalhoz., zsemledarabokat tunkolok a forró csokiba, ahogy Peeta csinálta a vonaton.

Anyára és Primre gondolok. Biztosan felkellek már. Anya a reggeli kását készíti. Prim gyorsan megfeji a kecskét, mielőtt elindul a suliba. Tegnapelőtt még én is otthon voltam. Hihetetlennek tűnik. Pedig csak két napja. Most mégis üresnek érzem a házat, még így is, hogy ilyen távol vagyok. Vajon mit szóltak tegnap éjjel a tüzes belépőmhöz? Vajon előző éjjel, amikor hús-vér valójában megpillantották a harci szekereken száguldó huszonnégy kiválasztottat, tudva, hogy csak egy maradhat életben, a remény vagy a rettegés kerekedett felül a lelkükben?

Megérkezik Haymitch és Peeta, jó reggelt kívánnak, és teleszedik a tányérjukat kajával. Idegesít, hogy Peeta pontosan ugyanolyan ruhában van, mint én. Figyelmezetnem kell Cinnát. Ez az ikerpártaktika abban a pillanatban be fog fuccsolni, ahogy kezdetét veszi a Viadal. Habár ezt ők is biztosan tudják. Aztán eszembe jutnak Haymitch szavai: mindig pontosan azt kell tennem, amit a stílustanácsadók mondanak. Ha valaki más lenne a tanácsadónk, valószínűleg semmibe venném az utasításait. De az előző esti diadal után elég nehéz lenne fogást találni rajtuk.

Félek a kiképzéstől. A kiválasztottak három napig együtt edzenek. Az utolsó délután minden résztvevőnek egyenként be kell mutatnia tudását a Játékmesterek előtt. Már a gondolatától rosszul vagyok, hogy szemtől szembe találkoznom kell a többi kiválasztottal. Csak forgatom a kezemben a zsemlét, amit az előbb vettem ki a kosárból. Elment az étvágyam.

Miután Haymitch belapátol jó pár adag marharagut, nagyot sóhajtva tolja el maga elől a tányérját. Elővesz egy laposüveget az egyik zsebéből, jól meghúzza, és az asztalra könyököl. – Nos, akkor térjünk a tárgyra. A kiképzés. Először is, ha akarjátok, külön-külön készítelek fel benneteket. Döntsétek el. Most.

– Miért kellene külön készülnünk? – kérdezem.

– Mondjuk, mert van valami titkos trükköd, és nem akarod, hogy a másik tudjon róla – feleli Haymitch.

Összenézünk Peetával. – Nekem nincsenek titkos trükkjeim – mondja. – Azt pedig már tudom, hogy te mihez értesz nagyon, nem igaz? Úgy értem, elég sok mókust ettem, amit te ejtettél el.

Eddig még soha nem jutott eszembe, hogy Peeta ette meg a mókusokat, amiket elejtettem. Mindig úgy képzeltem, hogy az apja csendben félrevonul, és megsüti magának a húst. Nem irigységből. Csak mert a városi családok többnyire a hentes drága portékáját szokták enni. Marhahúst, csirkét és lovat.

– Együtt készítsen fel bennünket – mondom végül Haymitchnek. Peeta bólint.

– Rendben van, akkor most meséljetek kicsit, hogy mihez értetek – mondja Haymitch.

– Én semmihez – feleli Peeta. – A kenyérsütést leszámítva.

– Sajnálom, de azzal nem sokra mész. Katniss. Azt már tudom, hogy ügyesen bánsz a késsel – folytatja Haymitch.

– Nem igazán. De tudok vadászni – felelem. – Íjjal és nyíllal.

– És jól megy? – kérdezi Haymitch.

Ezen egy pillanatra elgondolkodom. Négy éve vadászom rendszeresen. Ez nem kevés idő. Nem vagyok olyan ügyes, mint apa, de neki nagyobb gyakorlata volt. Gale-nél jobban célzok, többet is gyakoroltam, mint ő. Gale zseniálisan bánik a hurkos csapdákkal és hálókkal. – Megyeget – felelem végül.

– Nagyon ügyes – javít ki Peeta. – Az apám tőle szokott mókust venni. A nyílvessző sosem lyukasztja át az állat testét. Mindig pontosan a szemébe fúródik. És ugyanígy szokta a nyulakat is leteríteni, amiket a hentesnek ad el. Egy szarvast is simán leszed.

Meglep, hogy Peeta ilyen nagyra tartja a tudományomat. Már azon is csodálkozom, hogy feltűnt neki. Ráadásul még agyba-főbe is dicsér. – Mit művelsz? – kérdezem gyanakodva.

– Mit művelek? Ha Haymitch segít neked, tudnia kell, mire vagy képes. Ne becsüld alá a képességeidet – mondja Peeta.

Nem tudom, miért, de valahogy felbosszant Peeta hízelkedése. – És veled mi a helyzet? Láttalak a piacon. Simán felkaptál egy ötven kilós liszteszsákot – csattanok fel. – Miért nem meséled el neki? Ez azért nem semmi.

– Na persze, tuti, hogy az aréna tele lesz liszteszsákokkal, hogy meg tudjam dobálni valamivel a többieket. Ez nem ugyanaz, mint amikor jól bánsz valamilyen fegyverrel. Te is tudod, hogy ez nem ugyanaz a kategória – vág vissza Peeta.

– Jól birkózik – mondom végül Haymitchnek. – Tavaly második lett az iskolai bajnokságon. Csak a bátyja tudta legyőzni.

– És mégis mire megyek vele? Hányszor láttad, hogy a viadalon halálra birkózzak egymást az emberek? – kérdezi Peeta felháborodva.

– Mindig van kézitusa. Ha megtanulsz egy kicsit bánni a késsel, akkor van esélyed az életben maradásra. Ha valaki rám veti magát, nekem annyi! – Dühömben felemelem a hangom.

– Mégis hogyan? Végig fenn tanyázol majd a fákon, nyers mókushúst falatozol, és szépen leszedegeted a többieket az íjaddal. Tudod, mit mondott az anyám, amikor eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem? Lelket akart önteni belém, ezért azt mondta, talán idén a Tizenkettedik Körzet kiválasztottja nyeri a viadalt. Rögtön leesett, hogy nem rám gondol, hanem rád! – fakad ki végül Peeta.

– Ó, biztosan rád célzott – legyintek. Próbálom menteni a helyzetet.

– Azt mondta, „Ez a lány igazi túlélő.” Ez a lány – ismétli Peeta.

Ettől aztán padlót fogok. Tényleg ezt mondta volna rólam Peeta anyja? Tényleg több esélyt jósol nekem, mint a saját fiának? Látom a fájdalmat Peeta szemében, és tudom, hogy ezúttal biztosan igazat mond.

Hirtelen újra a pékség mögött vagyok, jéghideg esőcseppek csorognak a hátamon, és majd kilyukad a gyomrom az éhségtől. Amikor megszólalok, olyan a hangom, mintha megint tizenegy éves lennék. – De csak azért, mert valaki segített nekem.

Peeta tekintete a kezemben lévő zsemlére siklik, és ekkor rájövök, hogy ő is emlékszik arra a napra. De csak vállat von. – Az arénában is biztosan segítenek majd. Agyon fogják taposni egymást, hogy téged támogathassanak.

– Pont annyira, mint téged – mondom.

Peeta Haymitch felé fordul. – Fogalma sincs. Nem tudja, milyen hatással van az emberekre. – Peeta végigsimítja a fa asztallap erezetét. Nem hajlandó a szemembe nézni.

Mi a francra akart ezzel célozni? Mégis ki segít nekem? Amikor kis híján éhen haltunk, senki sem segített rajtunk! Az egy szem Peetát leszámítva. Persze, amikor volt már mit cserélnem, megváltozott a helyzet. Keményen szoktam alkudozni. Vagy nem? Mégis milyen benyomást teszek az emberekre? Gyengének tartanak, egy koldusnak? Vajon Peeta arra céloz, hogy azért tudtam olyan előnyös üzleteket kötni, mert megszántak? Próbálok tisztán látni. Talán a kereskedők egy része azért kedvezett nekem, mert ismerte az apámat. Különben pedig első osztályú az árum. Dehogy szántak meg!

A zsemlére szegezem a tekintetemet. Tuti, hogy Peeta sértésnek szánta az előbbi megjegyzést.

Úgy egy perc múlva Haymitch töri meg a csendet. – Nocsak, nocsak. Katniss, nincs rá garancia, hogy az arénában találsz majd íjat és nyilakat, de a Játékmestereknek tartott bemutatón mutasd meg, mire vagy képes. Addig viszont ne foglalkozz az íjászattal. Értesz a csapdaállításhoz?

– Ismerek néhány hurkos csapdát – dünnyögöm.

– Ennek még nagy hasznát veheted az élelemszerzésben – magyarázza Haymitch. – Peeta, Katnissnak igaza van, az arénában soha nem becsülheted alá az erődet. Nagyon gyakran a testi erő dönti el a küzdelmet egyik vagy másik játékos javára. A Kiképzőközpontban lesznek súlyzók, de ne áruljátok el a többiek előtt, mekkora súlyt vagytok képesek megemelni. Mindketten ugyanazt fogjátok csinálni. Csapatedzésen fogtok részt venni. Arra használjuk az időt, hogy valami olyasmit sajátítsatok el, amit még nem tudtok. A dárdahajítást. A buzogánypörgetést. Vagy megtanulhatjátok, hogyan kell tisztességes csomót kötni. A játékmestereken kívül senki sem láthatja, hogy miben vagytok a legjobbak. Megértettétek? – kérdezi végül Haymitch.

Egyszerre bólintunk.

– És még valami. Azt akarom, hogy amikor nyilvános helyre mentek, mindig maradjatok egymás mellett – mondja Haymitch. Egyszerre kezdünk ellenkezni, de Haymitch ököllel az asztalra csap. – Minden percben! Vita nincs! Megállapodtunk, hogy azt teszitek, amit mondok! Együtt maradtok, és úgy tesztek, mintha kedvelnétek egymást. Most pedig tűnés. Effie tízkor vár benneteket a liftnél, és irány az edzés.

Az ajkamba harapok, és visszatámolygok a szobámba, úgy csukom be az ajtót, hogy Peeta biztosan hallja. Leülök az ágyra, gyűlölöm Haymitchet, gyűlölöm Peetát, gyűlölöm magamat, hogy szóba hoztam azt a régmúlt napot, amikor az esőben találkoztunk a pékség mögött.

Kész röhej! Hogy én meg Peeta mindenhová együtt menjünk, és úgy tegyünk, mintha barátok lennénk? Dicsérjük a másik erősségeit a többiek előtt, addig nyaggassuk őket, amíg hajlandóak elismerni, hogy miben jók.

Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor kénytelenek leszünk belátni, hogy nem barátok, hanem ellenségek vagyunk. Én akár most rögtön hajlandó lennék elismerni ezt, ha Haymitch nem jön a hülye utasításával, hogy maradjunk együtt az edzéseken. Azt hiszem, én tehetek az egészről, én mondtam neki, hogy nem kell külön készülnie velünk. De ez nem azt jelenti, hogy ezután egyfolytában Peetával akarok lógni. Akin mellesleg látszik, hogy szintén nem ég a vágytól, hogy így összeboronálják velem.

Hallom Peeta hangját a fejemben: Fogalma sincs. Nem tudja, milyen hatással van az emberekre. Meg akart alázni, ez nyilvánvaló. Nem? De a kisördög ott motoszkál bennem. Mi van, ha mégis bóknak szánta? És úgy értette, hogy van bennem valami. Furcsa, hogy ennyit foglalkozott velem. Például azzal, hogy vadászom. És nyilván ő sem volt annyira közömbös nekem, mint képzeltem. A liszt. A birkózás. Én sem veszítettem szem elől a fiút, akitől a kenyeret kaptam.

Mindjárt tíz óra. Fogat mosok, és hátrafésülöm a hajamat. Annyira dühös voltam, hogy egy időre teljesen megfeledkeztem, mennyire ideges vagyok a többi kiválasztott miatt, most azonban érzem, hogy megint egyre nyugtalanabb leszek. Amikor összefutok Effie-vel és Peetával a liftnél, azon kapom magam, hogy a körmömet rágom. Rögtön abba is hagyom.

A kiképzőtermek a föld alatt vannak. Lifttel alig egy perc alatt leérünk. A liftajtók egy hatalmas tornacsarnokra nyílnak, ahol különféle fegyverek és akadálypályák találhatók. Habár még nincs tíz óra, mi érkezünk utolsóként. A többi kiválasztott körben áll, látszik, hogy milyen feszültek. A ruhájukra egy-egy négyzet alakú szövetdarabot erősítettek, amelyen a körzetük száma látszik. Miközben valaki felerősíti a „12” feliratú rongyot a hátamra, gyorsan felmérem a terepet. Csak Peeta meg én vagyunk egyforma ruhába öltöztetve.

Amint beállunk a körbe, a vezető kiképző, egy Atala nevű magas, izmos nő kiáll elénk, hogy ismertesse a kiképzés részletes programját. Az egyes készségek szakértőit a saját állomáshelyeiken találjuk. Szabadon, kedvünk szerint utazhatunk az egyes területek között, de követnünk kell a mentorunk utasításait. Az egyes állomásokon különböző túlélési, illetve harci technikákat sajátíthatunk el. Tilos bármiféle harcba keverednünk a többi kiválasztottal. Amennyiben nem egyedül akarunk gyakorolni, rendelkezésünkre állnak segédek.

Amikor Atala elkezdi felolvasni a listát az egyes állomáshelyekről, nem bírom megállni, hogy ne vegyem gyorsan szemügyre a többi kiválasztottat. Most először tereltek össze minket, mindenféle körítés nélkül, egyszerű öltözetben. Kétségbeesem. A fiúk szinte kivétel nélkül nagyobbak nálam. Ugyanez igaz a lányok felére, annak ellenére, hogy látszik, a kiválasztottak fele soha életében nem táplálkozott rendesen. A csontjuk, a bőrük, a beesett szemük mind erről tanúskodik. Lehet, hogy kisebb vagyok, de összességében véve a családom talpraesett emberekből állt, és ez a tulajdonság belőlem sem veszett ki nyomtalanul. Kihúzom magam, és noha vékony vagyok, van bennem erő. A hús és a növények, illetve a megszerzésükre irányuló erőfeszítés viszonylag egészségessé tett, amit a körülöttem állók többsége nem mondhat el magáról.

Ez alól csak a gazdagabb körzetekből érkezett kölykök számítanak kivételnek, az önként jelentkezők, akik egész életükben úgy táplálkoztak és edzettek, hogy egy nap helyt tudjanak állni a Viadalon. Az Első, a Második és a Negyedik Körzet kiválasztottjairól lerí, hogy mióta az eszüket tudják, erre a napra készültek. A kiválasztottak hivatalosan csak a Kapitóliumban kezdhetik a kiképzést, de minden évben akad olyan, aki megszegi a szabályokat. Nálunk, a körzetben ezeket az arcokat Hivatásos Kiválasztottaknak hívjuk. Vagy egyszerűen csak Hivatásosnak. Persze az esetek többségében közülük kerül ki a Viadal győztese.

A halovány előny, amit az előző esti tüzes belépőmmel sikerült szerezni, egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy belépek a Kiképzőközpont ajtaján. A többi kiválasztott irigykedik ránk, de nem azért, mert olyan lenyűgözők vagyunk, hanem mert bámulatos képességű stílustanácsadókat kaptunk. A Hivatásosak tekintete most már csak a megvetéstől izzik. Mindegyik legalább huszonöt-ötven kilóval nehezebb nálam. Önteltség és kegyetlenség sugárzik belőlük. Amikor Atala elenged bennünket, a Hivatásosak villámgyorsan lecsapnak a kiképzőteremben található legdurvább kinézetű fegyverekre. Látszik, hogy nem először van ilyen a kezükben.

Épp azon töprengek, mekkora mázli, hogy ilyen gyorsan tudok futni, amikor Peeta könyökkel oldalba bök, én meg majd kiugrom a bőrömből ijedtemben. Peeta szorosan mellettem áll, szigorúan követi Haymitch utasítását. Az arca nyugodt. – Mivel szeretnél kezdeni? – kérdezi.

A tudásukat fitogtató Hivatásos Kiválasztottakat nézem, nyilván az a céljuk, hogy megfélemlítsék a vetélytársaikat. Aztán a többiekre pillantok, az alultáplált, ügyetlen fiúkra és lányokra, akik az életben nem fogtak még kést vagy baltát a kezükben, és most is remegő kézzel teszik.

– Mi lenne, ha a kötélhurkolást gyakorolnánk? – kérdezem.

– Rendben van – egyezik bele Peeta. Átmegyünk az üres állomásra, a kiképző örül, hogy végre odavetődött valaki. Úgy látszik, nem a kötélhurkolás a legnépszerűbb foglalatosság a Viadal résztvevőinek körében. Amikor a kiképzőnek leesik, hogy nem most látok életemben először hurokcsapdát, mutat egy egyszerű, de igen hatékony módszert, amivel úgy lehet csapdába ejteni ellenfeleinket, hogy a lábuknál fogva, fejjel lefelé lógjanak egy fára erősített kötél végén. Egy órán keresztül gyakoroljuk a hurokcsapda-állítás fortélyát, és végül mindketten tökéletesen elsajátítjuk a dolgot. Aztán áttérünk az álcázásra. Peeta szemmel láthatólag nagyon élvezi. Sápadt bőrét sárból, agyagból, bogyós gyümölcsök levéből kevert ragaccsal keni össze, álcaruhát sző különféle kúszónövényekből és levelekből. Az álcázást oktató kiképző teljesen odavan, hogy Peeta milyen ügyes.

– Én csinálom a tortákat – vallja be nekem Peeta.

– Tortákat? – kérdezem. A figyelmemet teljesen lekötötte a Kettes Körzet kiválasztottja, a srác majd tizenöt méter távolságból pontosan szíven találta egy dárdával a gyakorlóbábut. – Milyen tortákat?

– Otthon. A cukormázas tortákat, a pékségben – mondja.

Azokra a tortákra céloz, amiket a kirakatban látni. A díszes torták cukormázára virágokat meg mindenféle helyes dolgot szoktak pingálni. Többnyire születésnapokra, meg szilveszterre készítik őket. Ha a főtéren járunk, Prim mindig elrángat a kirakathoz, hogy a tortákban gyönyörködjünk, pedig pontosan tudja, soha nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen tortát vegyünk. Mivel azonban a Tizenkettedik Körzetben alig akad valami szép, nincs szívem megtagadni ezt az apró örömöt Primtől.

Alaposabban szemügyre veszem a mintát Peeta karján. Világos és sötét foltok váltakoznak, azt a benyomást keltve, mintha a levelek közt átsütő nap fénye világítaná meg a bőrét. Azon gondolkodom, honnan tudja mindezt, kötve hiszem ugyanis, hogy valaha átmerészkedett volna a kerítés túloldalára. Talán azt a göcsörtös, öreg almafát tanulmányozta a kertjükben? Valahogy idegesít ez az egész: Peeta jártassága az álcázásban, az elérhetetlen torták és az álcázást oktató kiképző dicsérete.

– Nagyon cuki. Mintha cukormázzal meg lehetne ölni bárkit is – jegyzem meg.

– Ne fölényeskedj! Nem tudhatod előre, mi vár rád az arénában – vág vissza. – Mi van, ha az aréna egy hatalmas nagy torta… – folytatná, de a szavába vágok.

– Mi lenne, ha továbbmennénk?

A következő három napon sorra végigjárjuk Peetával a Kiképzőközpont állomásait. Sikerül néhány jól használható technikát elsajátítanunk, a tűzgyújtástól kezdve a késdobáláson át a menedékhely-készítésig. Habár Haymitch megparancsolta, hogy ne fitogtassuk a képességeinket, Peeta igencsak kitűnik a pusztakezes harcban, én pedig csont nélkül átmegyek az ehető növényekkel kapcsolatos teszten. Az íjászpályát és a súlyemelő állványt viszont messzire elkerüljük, ezeket csak akkor gyakoroljuk, ha egyedül vagyunk.

A Játékmesterek korán megjelentek az első napon. Húsz-egynéhány férfi és nő sötétbíbor színű palástban. Körben ülnek a lelátókon, gyakran elkalandozik a figyelmük, jegyzetelnek, vagy a tiszteletükre rendezett végtelen lakoma köti le a figyelmüket, és ránk se hederítenek. A Tizenkettedik Körzet kiválasztottjait azonban végig szemmel tartják. Ahányszor csak felnézek rájuk, valamelyik biztosan engem bámul. A kajaszünetben a kiképzőkkel tanácskoznak. Amikor visszaérünk, mind egybegyűlnek.

A reggelit és a vacsorát mindenkinek a saját emeletén szolgálják fel, az ebédet viszont együtt költi el a huszonnégy résztvevő a kiképzőcsarnok melletti étkezőben. Az ételt zsúrkocsikon tolják be a terembe, aztán mindenki annyit vesz magának, amennyit akar. A Hivatásos Kiválasztottak nagy lármával ülnek asztalhoz, ezzel is felsőbbrendűségüket bizonygatják. Meg akarják mutatni, hogy nem félnek senkitől, és arra sem méltatnak, hogy tudomást vegyenek a létezésünkről. A többi kiválasztott nagy része egyedül üldögél, mint megannyi elveszett bárány. Senki sem szól hozzánk. Peeta meg én együtt eszünk, és mivel Haymitch egyfolytában ezzel nyaggat bennünket, megpróbálunk kedvesen beszélgetni egymással ebéd közben.

Nem könnyű témát találni. Az otthonunkról túl fájdalmas volna beszélni. A jelenünkbe pedig jobb, ha bele sem gondolunk. Egyik nap Peeta kiüríti a kenyereskosarunkat, és arról tart kiselőadást, hogy a finom kapitóliumi kenyér mellé mindig tesznek különböző körzetekből származó kenyérfajtákat. Az egyik zöld tengeri algával színezett, hal formájú kenyeret például a Negyedik Körzetből hozzák. A félhold alakú, magvakkal megszórt kifli a Tizenegyedik Körzet jellegzetes étele. Hiába készül mindegyik kenyér ugyanabból az alapanyagból, mégis étvágygerjesztőbbnek tűnnek, mint az a ronda pogácsa, amit a mi Körzetünkben esznek az emberek.

– Ennyit erről – fejezi be a kis előadást Peeta, és visszadobálja a kenyereket a kosárba.

– Nagyon vágod a témát – jegyzem meg.

– Csak a kenyeret ismerem ennyire – feleli szerényen Peeta. – Oké, most pedig nevess, mintha valami vicceset mondtam volna.

Mindketten felnevetünk, elég hiteles az alakításunk. A körülöttünk ülők pillantásairól tudomást sem veszünk.

– Rendben van, most én mosolygok kedvesen, és te magyarázol – mondja Peeta. Mindkettőnknek fárasztó ez a helyzet, mármint, hogy Haymitch utasítását követve egész nap jópofizzunk. Mióta bevágtam a szobám ajtaját, valahogy fagyos lett köztünk a hangulat. De tartanunk kell magunkat a parancshoz.

– Arról már meséltem, amikor megkergetett egy medve? – kérdezem.

– Nem, de elég izgalmasan hangzik – feleli Peeta.

Megpróbálom belelkesíteni magam, ahogy felidézem az esetet, ami mellesleg tényleg megtörtént. Egyszer ugyanis balga módon kihívtam egy fekete medvét, hogy küzdjön meg velem a méhkaptárért. Peeta nevet és kérdezget, tökéletesen alakítja a szerepét. Ebben sokkal ügyesebb nálam.

A második napon, miközben a dárdahajítást gyakoroljuk, Peeta odasúgja nekem: – Azt hiszem, figyelnek bennünket.

Ahogy elhajítom a dárdát – egész jól megy, főleg ha nem kell túl messzire dobni –, megpillantom a kislányt a Tizenegyedik Körzetből, kissé hátrébb áll, és minket bámul. Ő az a tizenkét éves kislány, aki kiköpött Prim. Közelebbről inkább már csak tíz évesnek néz ki. Élénk, sötét szeme van, fényes barna bőre, lábujjhegyre áll, karját kissé eltartja oldalra a testétől, mintha bármelyik pillanatban kész lenne akár a legkisebb neszre is felröppenni a levegőbe. Akárhogy nézem, egy madárra emlékeztet.

Miközben Peeta dob, felkapok egy másik lándzsát. – Ha jól emlékszem, Ruta a neve – súgja Peeta.

Az ajkamba harapok. A ruta egy kis sárga növény, amiből rengeteg nő a Réten. Ruta. Primula. Egyik sem nyom többet harmincöt kilónál. Vasággyal.

– Mit csináljunk? – kérdezem nyersen, pedig nem állt szándékomban.

– Semmit – feleli Peeta. – Csak gondoltam, beszélgessünk.

Most, hogy tudomást szereztem a kislány létezéséről, elég nehéz keresztülnézni rajta. Időnként felbukkan a különböző állomásoknál, hogy csatlakozzon hozzánk. Hozzám hasonlóan jól ért a növényekhez, ügyesen mászik fára, és jól céloz. Parittyával egyetlenegyszer sem téveszti el a célpontot. De mit ér egy parittya, ha egy százkilós fiú ront rád karddal a kezében?

A Tizenkettedik Körzet emeletén, reggeli és vacsora közben Effie meg Haymitch kifaggat minket a nap minden percéről. Mit csináltunk, ki figyelt bennünket, milyen formában van a többi kiválasztott. Cinna és Portia nincsenek jelen, így aztán a józan ész érezhetően hiányzik az asztal mellől. Pedig Haymitch és Effie már nem marják egymást. Úgy tűnik, egyesítették az erőiket, és eltökélt szándékuk, hogy a lehető legjobb formába hozzanak bennünket. Egyfolytában arról magyaráznak, hogy mit csináljunk, és mit ne csináljunk az edzéseken. Peeta a türelmesebb kettőnk közül, én azonban kezdek torkig lenni velük, és egyre mogorvábban viselkedem.

Amikor a második este végül sikerül meglépnünk az asztaltól, Peeta odasúgja nekem: – Jó lenne, ha valaki szerezne egy italt Haymitchnek.

Valami horkantásra és nevetésre egyaránt emlékeztető hangot adok ki. Aztán gyorsan kapcsolok. Kezdek teljesen összezavarodni, lassan már alig tudom eldönteni, mikor kell úgy viselkednem, mintha barátok lennénk, és mikor engedhetem el magam. Az arénában legalább nem lesz kérdés, hogy hányadán állunk. – Ne csináld, Peeta. Nem kell megjátszanod magad, ha kettesben vagyunk.

– Rendben van, Katniss – feleli fáradtan. – Ezután csak akkor beszélgetünk, ha mások is vannak a közelünkben.

A kiképzés harmadik napján sorban behívnak mindenkit, hogy egyenként, a nyilvánosság kizárásával megmutathassuk a Játékmestereknek, mit tudunk. Körzetenként hívják be a kiválasztottakat, először a fiúk, aztán a lányok kerülnek sorra. A Tizenkettedik Körzet, mint mindig, ezúttal is az utolsó. Az étkezőben lógunk, nincs jobb ötletünk. Akit egyszer behívnak, már nem jön vissza ide. Ahogy a terem fokozatosan kiürül, egyre kevésbé nyomaszt, hogy megjátsszam, mekkora barátok vagyunk Peetával. Miután behívják Rutát, egyedül maradunk. Szótlanul ülünk, aztán Peeta nevét kiáltják. A fiú feláll.

– Ne felejtsd el, mit mondott Haymitch. Most kell megmutatnod, mekkora súlyt tudsz felemelni. – A szavak önkéntelenül törnek elő a számból.

– Kösz. Megmutatom nekik – feleli Peeta. – Te pedig… célozz pontosan.

Bólintok. Nem tudom, miért mondtam, amit mondtam. Persze, ha veszíteni fogok, annak örülnék a legjobban, ha Peeta nyerné a Viadalt. Az lenne a legjobb a Körzetnek, anyának, és Primnek is.

Úgy tizenöt perc múlva engem szólítanak. Lesimítom a hajamat, kihúzom a vállamat, és belépek a terembe. Rögtön érzem, hogy valami nincsen rendben. Túl régóta vannak már itt a Játékmesterek. Huszonhárom kiválasztottat néztek meg. Benyakaltak egy csomó bort, legalábbis a legtöbbjük. Nem akarnak mást, csak szépen hazamenni.

Én viszont nem tehetek mást, csak követem az előre megbeszélt tervet. Odalépek az íjászfelszereléshez. Ó, micsoda fegyverek! Négy napja majd megőrülök, hogy végre a kezembe vegyek egy ilyen íjat! Fából, műanyagból, fémből és számomra ismeretlen anyagokból készült. A nyilaknak tökéletesen egyformára vágott a tolla. Kiválasztok egy íjat, felajzom, és a vállamra vetem az egyik nyilakkal teli tegezt. A lőtér viszonylag kicsi. A végében a szokásos céltáblák és bábuk sorakoznak. A terem közepére állok, és célba veszem az egyik bábut, amin korábban a késdobálást gyakoroltuk. Már akkor érzem, hogy valami nem stimmel, amikor kifeszítem az íjat. A húr sokkal feszesebb, mint azokon a fegyvereken, amiket otthon használtam. A nyíl pedig keményebb. Néhány centivel eltévesztem a bábut, mire a bizottság a maradék érdeklődését is elveszti. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, de aztán visszamegyek a céltáblához. Addig lövöldözöm, míg végül ráérzek az íjra.

Újra a terem közepére állok, ugyanoda, ahová először, és telibe találom a bábu szívét. A következő nyíllal ellövöm a kötelet, amin a bokszolók homokzsákja lóg. A zsák lezuhan a padlóra, szétnyílik, és kiömlik belőle a homok. A következő pillanatban egy tigrisbukfencet vetek, aztán fél térdre ereszkedem, és kilövöm a terem tetejéről lelógó egyik lámpát. Szikraeső hullik alá a plafonról.

Tökéletes találat. A Játékmesterek felé fordulok. Néhányan elismerően bólintanak, a többség figyelmét azonban az asztalon illatozó malacpecsenye köti le, amit az imént hoztak be.

Hirtelen elönt a méreg, hiszen nekem az életem múlhat ezen, ők meg arra sem képesek, hogy pár percig rám figyeljenek. Egy halott disznó háttérbe szorít. A szívem vadul lüktet, az arcom lángol. Anélkül, hogy végiggondolnám, mit csinálok, kihúzok egy nyilat a tegezből, és kilövöm. A nyílvessző a Játékmesterek asztalának kellős közepébe fúródik. Nagy a riadalom, többen rémülten felkiáltanak. A nyíl ugyanis kitépi a malac szájából az almát, és a terem falára szegezi. Az emberek hitetlenkedve bámulnak rám.

– Köszönöm a figyelmet – mondom. Aztán finoman meghajolok, és egyenesen kisétálok a teremből, anélkül, hogy engedélyt kapnék a távozásra.


 

 

8

 

Öles léptekkel megyek a lift felé, az egyik vállamon íj, a másikon tegez himbálózik. Elrobogok a tátott szájjal bámuló Avoxok mellett, akik a lifteket kezelik, és ököllel rávágok a „12” feliratú gombra. Az ajtó bezárul, és már száguldóm is felfelé. Sikerül felérnem az emeletre, mielőtt potyogni kezdenek a könnyeim. A többiek a társalgóban vannak, hangosan hívnak, de én átvágtatok az előszobán, a szobámba megyek, bevágom magam mögött az ajtót, és az ágyra vetem magam. És akkor tényleg sírva fakadok.

Most aztán megcsináltam! Mindent tönkretettem! Ha volt is valami halvány esélyem, ezzel az akcióval minden elúszott. Mit csinálnak velem? Letartóztatnak? Kivégeznek? Kivágják a nyelvem, Avoxot csinálnak belőlem, hogy aztán én is Panem jövőbeli kiválasztottainak szolgáljam fel az ételt? Mégis mi ütött belém, hogy így rálőttem a Játékmesterekre? Persze nem rájuk céloztam, hanem az almára, mert annyira feldühítettek a közömbösségükkel. Nem állt szándékomban megölni senkit. Ha azt akartam volna, már halott lenne valamelyikük!

De hát mit számít ez? Különben sem nézett ki úgy, hogy megnyerhetem a Viadalt. Kit érdekel, hogy mit akarnak csinálni velem? Az viszont komolyan aggaszt, hogy mit művelhetnek anyával és Primmel, hogy a családom fogja meginni a levét a forrófejűségemnek. Vajon elveszik kevéske holmijukat, vagy börtönbe zárják anyát, Prim meg mehet a közösségi otthonba. Vagy megölik mindkettőjüket? Ezt nem tehetik meg, ugye? De hiszen miért ne tehetnék? Ezeknek nem számít semmi.

Ott kellett volna maradnom, hogy bocsánatot kérjek. Vagy nevetnem kellett volna, mintha az egész csak egy óriási poén lenne. Akkor talán elnézőbbek lennének. Ehelyett fogom magam, és kisétálok a teremből, a lehető legnagyobb fokú tiszteletlenséget tanúsítva.

Haymitch és Effie kopog az ajtón. Kikiabálok, hogy menjenek innen, amit végül meg is tesznek. Legalább egy órán keresztül zokogok, mire sikerül valamelyest megnyugodnom. Aztán csak fekszem az ágyon, felhúzott térdekkel, és a selyemtakarót simogatva nézem, ahogyan lemegy a nap a Kapitólium ragyogó épületei mögött.

Várom, hogy mikor jönnek értem az őrök. De ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy beállítanak. Megnyugszom. Elvégre muszáj, hogy minden körzetből részt vegyen egy lány a Viadalon, ebbe pedig a Tizenkettedik Körzet is beletartozik, nem igaz? Ha a Játékmesterek meg akarnak büntetni, megtehetik a nyilvánosság előtt. Megvárják, míg bekerülünk az arénába, és rám szabadítanak egy rakás kiéheztetett vadállatot. Az pedig teljesen biztos, hogy gondoskodnak róla, még véletlenül se legyen a közelben íj és nyílvessző, amivel megvédhetem magam.

Előtte azonban olyan alacsony pontokat adnak, hogy egyetlen épeszű ember sem lesz hajlandó támogatni. Ezt már ma este el fogják intézni. Mivel az edzések nem nyilvánosak, a Játékmesterek pontozzák a résztvevőket, majd bejelentik, hogy ki milyen pontszámot kapott. A közönség ez alapján köt majd fogadásokat a Viadal ideje alatt. A pontszám egy és tizenkettő közé esik. Ha valaki egy pontot kap, gyakorlatilag azt jelenti, hogy menthetetlen, viszont akinek tizenkét pontot adnak, az igazán kimagasló képességekkel rendelkezik. Ebből könnyen ki lehet következtetni, hogy milyen ígéretes az adott versenyző. Ennek ellenére nem biztos, hogy az győz, aki a legmagasabb pontszámot kapja. Ez csak amolyan jelzés, hogy az adott versenyző milyen teljesítményt nyújtott a kiképzésen. Gyakran megesik, hogy az arénában olyan körülmények fogadják a Viadal résztvevőit, hogy a legmagasabb pontszámot kapott kiválasztottak esnek el elsőnek. Néhány éve egy olyan fiú lett a Viadal győztese, aki mindössze három pontot kapott a Játékmesterektől. A pontszámok viszont segíthetik, vagy éppen megnehezíthetik a résztvevők dolgát, hogy támogatókat találjanak. Bíztam benne, hogy az íjásztudományommal hat, esetleg hét pontot is kaphatok, és ezzel kompenzálhatom, hogy nem vagyok valami erős. Most azonban már le merem fogadni, hogy nekem fogják adni a legkevesebb pontot a huszonnégy résztvevőből. Ugyanis ha senki sem támogat, semmi esélyem sincs, hogy életben maradjak az arénában.

Amikor Effie kopog az ajtón, és vacsorázni hív, úgy döntök, nem maradok a szobámban. Ma este mondják be a tévében, hogy melyik résztvevő hány pontot kapott. Úgysem tudom örökké titokban tartani a történteket. A fürdőszobába megyek, és megmosom az arcomat, de a sírás nyomait nem sikerül eltüntetnem.

Már mindenki az asztalnál ül, még Cinna és Portia is. Azt kívánom, bárcsak ne jöttek volna el a stílustanácsadók. Nem akarok csalódást okozni nekik. A mai kis akciómmal egy csapásra tönkretettem a kiváló munkát, amit a megnyitón végeztek. Nem nézek senkire, ahogy a hallevesből kanalazok. A sós íz a könnyemet juttatja eszembe.

A felnőttek a várható időjárásról csevegnek. Összenézünk Peetával. Felhúzza a szemöldökét. Szeretné megtudni, hogy mi történt. Alig láthatóan megrázom a fejemet. Amikor felszolgálják a fő fogást, Haymitch így szól: – Rendben van, térjünk a lényegre. Meséljétek el, milyen pocsékul teljesítettetek.

Peeta rögtön bedobja magát. – Nem tudtam, hogy ez ennyit számít. Amikor sorra kerültem, a Játékmesterek figyelemre sem méltattak, rám sem néztek. Csak ittak és dalolásztak. Én meg mindenféle súlyos tárgyakat hajigáltam, míg végül az egyikük szólt, hogy leléphetek.

Peeta beszámolójától kicsit én is jobban érzem magam. Persze Peeta nem támadta meg a Játékmestereket, de legalább őt is kiakasztották.

– És te, drágaságom? – kérdezi Haymitch.

Az, hogy Haymitch drágaságomnak szólít, kizökkent annyira, hogy képes vagyok megszólalni. – Rálőttem íjjal a Játékmesterekre.

A kések és a villák megállnak a levegőben. – Micsoda? – A rémület Effie Trinket hangjában megerősíti a legrosszabb sejtésemet.

– Kilőttem rájuk egy nyilat. Igazából nem is rájuk lőttem. Csak feléjük. Ugyanúgy viselkedtek velem is, mint Peetával. Csak lőttem a nyilakat, ők meg tudomást sem vettek rólam, és a végén… elvesztettem a fejemet, és kilőttem az almát annak a szerencsétlen malackának a pofájából! – közlöm velük dacosan.

– És mit szóltak hozzá? – kérdezi óvatosan Cinna.

– Semmit. Pontosabban nem tudom. Fogtam magam, és kisétáltam a teremből – teszem hozzá.

– Anélkül, hogy engedélyt kaptál volna a távozásra? – nyögi Effie levegő után kapkodva.

– Engedélyt adtam magamnak a távozásra – felelem. Eszembe jut, hogy megígértem Primnek, hogy mindent meg fogok tenni a győzelemért, és úgy érzem, mintha egy tonna szenet borítottak volna rám.

– Nos, akkor erről ennyit – szólal meg Haymitch. Aztán megvajazza a zsemléjét.

– Mit gondol, le fognak csukni? – kérdezem.

– Kizárt. Ebben a szakaszban már nehéz lenne másik résztvevőt keríteni – magyarázza Haymitch.

– És mi lesz a családommal? – faggatom tovább. – Meg fogják büntetni őket?

– Nem hinném. Nem lenne sok értelme. Ahhoz ugyanis fel kéne fedniük a Kiképzőközpontban történteket, hogy Panem lakossága tudja, miből kell okulnia. Az embereknek meg kellene tudniuk, hogy mit csináltál – magyarázza Haymitch. – Valószínűbb, hogy inkább az arénában fogják pokollá tenni az életed.

– Hát, ezt már úgyis megígérték, a történtektől függetlenül – veti közbe Peeta.

– Milyen igaz – vágja rá Haymitch. Rádöbbenek, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: az asztalnál ülőknek sikerült felvidítaniuk engem. Haymitch megfog egy szelet disznóhúst, és beletunkolja a borospoharába. Effie Trinket rosszallóan nézi. Haymitch beleharap a húsba, és kajánul felnevet. – És milyen képet vágtak?

Érzem, ahogy hirtelen mosolyra görbül az ajkam. – Sokkot kaptak. Összecsinálták magukat. Röhejesek voltak. – Beugrik egy jelenet. – Az egyikük hátralépett, és belecsücsült egy puncsos tálba.

Haymitch most már pukkadozik a nevetéstől, és mi is csatlakozunk hozzá, persze Effie-t kivéve, de még ő is elfojt egy mosolyt. – Nos, úgy kell nekik. Az lenne a dolguk, hogy megnézzék a Viadal résztvevőit. Az a tény, hogy ti a Tizenkettedik Körzetből érkeztetek, még nem mentség arra, hogy figyelemre se méltattak benneteket. – Effie ezután úgy pillant körbe, mintha valami igazán durva dolgot mondott volna. – Elnézést, de ez a véleményem – teszi hozzá mintegy mellékesen.

– Biztos csúnyán lepontoznak – mondom.

– Csak az számít, ha magas pontszámot érsz el, a középmezőnnyel és a leggyengébbekkel senki sem foglalkozik. Akár arra is gyanakodhatnak, hogy direkt nem mutattad meg, mit tudsz, azért kaptál olyan kevés pontot. Sokan élnek ezzel a taktikával – magyarázza Portia.

– Remélem, az emberek is így értelmezik majd a dolgot, amikor meglátják, hogy csak négy pontot kaptam – jegyzi meg Peeta. – Már ha adnak annyit egyáltalán. De most komolyan, el tudtok képzelni kevésbé hatásos dolgot annál, hogy valaki felkap egy nehéz labdát, és elhajítja pár méterre. Ráadásul az egyiket majdnem sikerült a lábamra ejtenem.

Peetára mosolygok, és rádöbbenek, hogy majd kilyukad a gyomrom. Vágok egy darabot a disznóhúsból, és veszek a krumplipüréből, aztán belapátolom az egészet. Minden rendben. A családomnak nem eshet bántódása. És ha ők biztonságban vannak, akkor mégsem kavartam akkora galibát.

Vacsora után átmegyünk a társalgóba, hogy megnézzük az eredményhirdetést a tévében. Először mindig a kiválasztott fényképét mutatják, aztán alatta felvillan a pontszám. A Hivatásos Kiválasztottak szokás szerint nyolc-tíz pontot kapnak. A többiek nagy része átlagosan ötöt. Meglepő módon a kis Rutának hét pontot adnak. Fogalmam sincs, mivel kápráztatta el a zsűrit, de mivel olyan kicsi, biztosan valami lenyűgöző dolgot művelt.

A Tizenkettedik Körzet, mint mindig, ezúttal is a végére marad. Peeta nyolcat kap, ezek szerint mégis akadt néhány Játékmester, aki nézte. Ahogy megjelenik az arcom a képernyőn, a körmömet a tenyerembe mélyesztem. Felkészültem a legrosszabbra. És ekkor felvillan a „11”-es szám.

Tizenegy pont!

Effie Trinket felsikolt, a többiek a vállamat veregetik, tapsolnak, éljeneznek és gratulálnak. Mintha álmodnék.

– Biztosan tévedés történt. Hogyan… Hogyan fordulhatott ez elő? – kérdezem hebegve Haymitchtől.

– Biztos csípték, hogy ilyen kis heves vagy – vigyorog. – Elvégre a műsornak minél látványosabbnak kell lennie. Szükség van néhány tüzesebb játékosra.

– Katniss, a lány, aki lángra lobbant – szól közbe Cinna, és megölel. – És még nem láttad a ruhádat, amit az interjúra készítettünk.

– Még több láng? – kérdezem.

– Valami olyasmi. – A szemében huncut fény csillan.

Peeta és én gratulálunk egymásnak. Egy újabb kényelmetlen pillanat. Mindketten jól teljesítettünk, de vajon mit jelent ez a másiknak? Amint lehet, visszavonulok a szobámba, és bevackolom magam a takaró alá. Az egész napi stressz, főleg a sírás, nagyon kifárasztott. Pillanatok alatt álomba merülök, halálosan fáradt vagyok, de végtelenül megkönnyebbültem, és a szemem előtt még mindig a 11-es szám villog.

Hajnalban felébredek, de nem kászálódom ki rögtön az ágyból, a felkelő napban gyönyörködöm ezen a gyönyörű reggelen. Vasárnap van. Otthon ez a szabadnapom. Azon töprengek, vajon Gale már az erdőt járja-e. A vasárnapokat általában mindig a készleteink feltöltésének szenteljük. Korán kelünk, vadászunk és gyűjtögetünk, aztán elmegyünk a Zugba csereberélni. Elképzelem, hogy Gale nélkülem, teljesen egyedül csinálja mindezt. Mindketten tudunk egyedül vadászni, de együtt sokkal ügyesebbek vagyunk. Főleg, ha nagyobb vadakra megyünk. De a kisebb dolgokban is jól jön a segítség, ráadásul sokkal elviselhetőbb így ez az igen fáradságos munka, amivel élelmet varázsolunk a családunk asztalára.

Már vagy hat hónapja vadásztam egyedül, mikor először összefutottam Gale-lel az erdőben. Egy októberi vasárnapon történt, a levegő hűvös volt, és a halál orrfacsaró szagát hordozta a szél. Délelőtt a mókusokkal versenyre kelve mogyorót és diót gyűjtögettem. Délután pedig, amikor kissé felmelegedett az idő, a sekély tavacskákban gázolva katniss gumó után kutattam. Csak egy mókust sikerült leterítenem, azt is csak véletlenül: szegényke annyira belemerült a makkgyűjtésbe, hogy szabályosan nekiszaladt a lábamnak. Viszont az állatok még akkor is talpon lesznek, amikor minden más élelemforrást maga alá temet a hó. Aznap valamivel távolabb merészkedtem az erdőbe a szokásosnál, és már hazafelé igyekeztem jutazsákomat cipelve, amikor ráakadtam a nyúltetemre. A nyakánál fogva lógott egy vékony kötélen, és úgy harminc centivel a fejem felett himbálózott. Nagyjából tizenöt méterre onnan megpillantottam egy másik tetemet is. Azonnal felismertem a hurkos csapdát, mivel apa is gyakran használt ilyet. Ha egy állat belesétál, olyan magasra rántja a kötél, hogy ne érhessék el a zsákmány után kutató éhes ragadozók. Egész nyáron hiába próbálkoztam a hurkos csapda felállításával, így aztán a földre dobtam a zsákomat, és közelebbről is szemügyre vettem a csapdát. Alig értem hozzá a kötélhez, amikor a hátam mögött megszólalt egy hang: – Ne nyúlkálj, veszélyes!

Ijedtemben jó pár métert hátraugrottam, ahogy Gale előbukkant az egyik fa mögül. Egész idő alatt szemmel tartott. Akkor még csak tizennégy éves volt, de már száznyolcvan centi magas, úgyhogy simán felnőttnek néztem. Találkoztam vele a Peremen, és a suliban is láttam már párszor. Ő is ugyanabban a bányaszerencsétlenségben vesztette el az apját, amelyik megölte az én apámat. Januárban ott voltam a Törvényszék épületében, amikor átadták neki az érdemrendet. Belőle is túl korán lett családfő. Eszembe jutott a két öccse, ahogy az anyukájukba kapaszkodva pityeregnek. A nő hatalmas, domborodó pocakja elárulta, hogy napokon belül szülni fog.

– Hogy hívnak? – kérdezte Gale, és odalépett, hogy leszedje a nyulat a hurokról. Az övén is lógott egy nyúltetem.

– Katniss – feleltem alig hallhatóan.

– Nos, Catnip, a lopás halállal büntethető. Vagy erről még nem hallottál? – szegezte nekem a kérdést.

– Katniss – ismétlem a nevemet, ezúttal hangosabban. – És nem akartam ellopni a nyuladat. Csak a csapdát akartam megnézni. Nekem soha nem sikerül fognom semmit.

Mogorván rám pillantott. Láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm. – Hol szerezted azt a mókust?

– Én lőttem – feleltem, és levettem a vállamról az íjamat. Még mindig a kisebbik íjat használtam, amit apa készített nekem, de már nekiláttam gyakorolni a nagyobbikkal is, ha épp sikerült egy kis időt szakítanom rá. Bíztam benne, hogy tavaszra belejövök annyira, hogy nagyobb vadakat is el tudok majd ejteni.

Gale az íjra szegezi a szemét. – Megnézhetem?

Odaadom neki. – Ne feledd, a lopás halállal büntethető.

Akkor láttam először mosolyogni. Egy pillanat alatt átváltozott, az addig fenyegető kinézetű srácból olyasvalaki lett, akivel szívesen megismerkedtem volna. Ennek ellenére csak hónapok múlva viszonoztam a mosolyát.

A vadászatról beszélgettünk. Megmondtam, hogy esetleg tudok szerezni neki íjat, ha ad cserébe valamit. Nem kajára gondoltam. Hanem tudásra. Szerettem volna csapdát állítani, hogy egy nap az én övemen is ilyen kövér nyulak himbálózzanak. Gale beleegyezett, azt mondta, kitalálunk valamit. Ahogy az évszak lassan véget ért, vonakodva ugyan, de megosztottuk egymással, amit a vadászatról, a fegyverekről meg a vadszilvafákkal teli és pulykáktól nyüzsgő titkos helyekről tudtunk. Gale megtanított hurokcsapdát készíteni és horgászni. Én pedig megmutattam neki az ehető növényeket, és végül odaadtam neki az egyik nagy becsben tartott íjamat. Aztán egy szép napon – anélkül, hogy bármelyikünk kimondta volna – igazi csapattá váltunk. Osztoztunk a munkán és a zsákmányon, így biztosak lehettünk afelől, hogy egyikünk családja sem fog éhezni.

Gale mellett biztonságban éreztem magam, ez pedig azóta hiányzott, hogy apa meghalt. Az erdőben töltött hosszú, magányos órákat felváltották a Gale társaságában töltött kellemes napok. Sokkal jobban ment a vadászat, mivel nem kellett állandóan figyelnem, hogy mi van mögöttem, Gale ugyanis állandóan fedezett. Idővel aztán sokkal több lett egyszerű társnál, akivel vadászni jártam. Bizalmas barátok lettünk, megosztottam vele azokat a gondolataimat, amelyeket a kerítésen belül soha senkinek nem mondhattam el. Cserébe Gale is beavatott a dolgaiba. Kint az erdőben Gale-lel… néha még az is előfordult, hogy tényleg boldog voltam.

A barátomnak nevezem, bár az elmúlt esztendőben ezt a szót túl hétköznapinak éreztem a kapcsolatunkra vonatkoztatva. Hirtelen elfog a vágyódás Gale után. Bárcsak itt lehetne velem! Persze nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarom, hogy őt is az arénába vessék, és megöljék. Csak… csak annyira hiányzik. És utálok egyedül lógni. Vajon én hiányzom neki? Biztosan.

A nevem alatt villogó 11-es számra gondolok. Tudom, hogy mit mondana most Gale: „Hát, van még hova fejlődni, kislány”. Aztán rám mosolyogna, én pedig habozás nélkül visszamosolyognék rá.

Nem bírom megállni, muszáj összehasonlítanom a Gale-lel való kapcsolatomat azzal, amit Peetával színlelünk. Gale indítékait illetően soha nem merültek fel bennem kétségek, mindig tudtam, hogy tisztességes szándékok vezérlik, bezzeg Peetával egészen más a helyzet. Vele kapcsolatban egyfolytában azon agyalok, vajon mit forgat a fejében. Igazából nem tisztességes dolog összehasonlítani őket. Gale-t meg engem a túlélés kényszere kovácsolt össze. Most egészen más a helyzet: Peetával mindketten pontosan tudjuk, hogyha az egyikünk életben marad, az a másik halálát jelenti. Lehetetlen feloldani ezt az ellentmondást.

Effie kopog az ajtón, azért ugrott be, hogy emlékeztessen: ismét egy „nagy, nagy, nagy nap!” vár rám. Holnap este lesznek a tévéinterjúk. Lefogadom, az egész csapat lázban ég, hogy minél jobban felkészítsenek bennünket.

Felkelek, gyorsan lezuhanyozom, ezúttal kicsit óvatosabban nyomkodom a gombokat, aztán átmegyek az étkezőbe. Amikor belépek, Peeta, Effie és Haymitch fojtott hangon tanakodik az asztalnál. Ez elég furcsa, de az éhség legyőzi a kíváncsiságomat, és mielőtt csatlakozom hozzájuk, gyorsan telepakolom a tányéromat kajával.

Ma zsenge bárányhús és aszalt szilva szerepel a menün, amihez tökéletesen passzol a vadrizs köret. Már a felét belapátolom, amikor feltűnik, hogy a többiek szótlanul ülnek az asztalnál. Nagyot kortyolok a narancsléből, és megtorlóm a számat. – Nos, mi a helyzet? Lemaradtam valamiről? Ma az interjúra fogunk készülni, ha nem tévedek?

– Pontosan – vágja rá Haymitch.

– Nem kell megvárniuk, amíg befejezem. Tudok egyszerre figyelni és enni – mondom.

– Nos, változás van az eredeti tervben. Mármint a pillanatnyi stratégiában – teszi hozzá Haymitch.

– És mégis mi lenne az? – kérdezem. Bár igazából fogalmam sincs, mi is a pillanatnyi stratégiánk. Azonkívül, hogy a többi kiválasztott előtt megpróbálunk középszerűnek tűnni, nem ugrik be más.

Haymitch vállat von. – Peeta szeretne külön készülni.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.