Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 4-5 fejezet

4

Peetával percekig bámuljuk, ahogy mentorunk megpróbál kikászálódni a gusztustalan, csúszós cuccból, amit kiokádott. Megérzem a hányás émelyítő bűzét és a tömény szesz szagát, és kis híján én is kipakolom a vacsorámat. Összenézünk. Haymitch biztosan nem lesz valami nagy segítség, de Effie Trinketnek igaza van, az arénában senki másra nem számíthatunk. Mintha valami hallgatólagos megegyezés vezetne bennünket, Peeta meg én egyszerre odalépünk Haymitchhez, megfogjuk a karját, és felsegítjük.

– Megbotlottam? – kérdezi Haymitch. – Hú, de büdös. – Kezével megtörli az orrát, és szétken egy adag hányadékot az arcán.

– Jöjjön, visszakísérjük a fülkéjébe – mondja Peeta. – Kicsit rendbe tesszük magát.

Félig kísérjük, félig meg visszük Haymitchet visszafelé a fülkéjébe. Mivel nem lenne szerencsés a hímzett ágytakaróra tenni, ezért egyenesen a fürdőkádba tuszkoljuk, és lezuhanyozzuk. Szinte semmit sem vesz észre az egészből.

– Rendben van – szól oda nekem Peeta. – Innentől már elintézem. Nem tagadom, hálás vagyok Peetának, nem igazán fűlött volna a fogam ahhoz, hogy levetkőztessem Haymitchet, aztán lemossam a szőrös mellkasáról a hányást, és ágyba dugjam. Peeta talán csak be akar vágódni nála, hogy amikor elkezdődik a viadal, ő legyen Haymitch kedvence. De tekintve, hogy a fickó milyen állapotban van, kizártnak tartom, hogy holnap bármire is emlékezni fog.

– Jól van – mondom. – Hozhatok segítséget, ha gondolod. – Sok kapitóliumi ember utazik a vonaton. Ők főznek nekünk. Ők szolgálják fel az ételt. Ők őriznek bennünket. Az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk.

– Nem. Nem akarom, hogy idejöjjenek – vágja rá Peeta.

Biccentek, és elindulok a szobám felé. Tudom, mit érez Peeta. Ki nem állhatom a kapitóliumi embereket. De legalább kicsit bosszút állhatnánk rajtuk, ha nekik kellene kimosdatni Haymitchet a hányásból. Szóval, ahogy azon töprengek, vajon miért töri magát Peeta Haymitch miatt, hirtelen beugrik: Azért, mert Peeta segíteni akar. Mint amikor kenyeret adott nekem.

Ettől teljesen leblokkolok. Egy jószívű Peeta Mellark sokkal nagyobb veszélyt jelent rám nézve, mint egy rosszindulatú. A kedves emberek valahogy mindig belopják magukat a szívembe. Nem engedhetem, hogy Peeta ezt tegye. Legalábbis ott, ahová megyünk, semmiképp. Ezért úgy döntök, hogy ettől a perctől fogva a lehető legkevesebbet érintkezem a pék fiával.

Ahogy visszaérek a szobámba, a vonat megáll egy peron mellett, hogy üzemanyagot vegyen fel. Gyorsan kinyitom az ablakot, kihajítom a sutit, amit Peeta apjától kaptam, aztán bevágom az ablakot. Kész, vége. Nem kérek belőlük többet.

Sajnos azonban a sütis doboz egy pitypangos közepén ér földet a peron mellett, és felpattan a teteje. Csak egy pillanatig látom a virágokat, mert a vonat már megy tovább, de ennyi is elég. Ennyi is elég, hogy eszembe jusson az a pitypang, amit évekkel ezelőtt láttam az iskolaudvaron…

Peeta Mellark ütésnyomokkal borított arcáról kaptam el a tekintetem, amikor megpillantottam a pitypangot, és tudtam, hogy nincs még veszve minden. Óvatosan letéptem, aztán hazasiettem. Kerestem egy vödröt, megragadtam Prim kezét, és elindultunk a Rétre, ahol mindenfelé ez az aranyszirmú gyom virított. Miután leszedtük az összes pitypangot, a kerítés mentén folytattuk a keresgélést, és úgy egy mérföldet mehettünk, mire megtelt a vödrünk pitypangszárral, – levéllel és – virággal. Aznap éjjel jól teletömtük a hasunkat pitypangsalátával és a Peetától kapott kenyér maradékával.

– Van még valami? – kérdezte Prim. – Valami más ennivaló?

– Rengeteg minden van még – ígértem neki. – Csak fel kell frissíteni az emlékeimet.

Anyának volt egy könyve, amit még a patikából hozott magával. A lapjai régi pergamenből voltak, és különféle növények tusrajzaival volt tele. Valaki gyöngybetűkkel a képek mellé írta a növények nevét, hogy hol lehet megtalálni őket, hogy mikor virágoznak, és milyen gyógyító hatásuk van. De apa sok más növényről is készített feljegyzést a könyvbe. Nem gyógynövényekről, hanem olyanokról, amiket meg lehetett enni. A pitypangról, az alkörmösről, a medvehagymáról és a fenyőkről. Prim meg én egész éjjel a könyvet bújtuk.

Másnap nem mentünk suliba. Egy darabig a Rét körül lófráltam, de végül összeszedtem a bátorságomat, és átmásztam a kerítés alatt. Akkor jártam először egyedül az erdőben, apa fegyvereinek védelme nélkül. De magammal vittem a kis íjat és a nyilakat, amiket még ő készített nekem. Aznap alig húsz méterre távolodtam el a kerítéstől. Az idő nagy részét egy öreg tölgy ágai közt ücsörögve töltöttem, és abban reménykedtem, hátha arra téved valami vad. Jó pár órát ültem a fán, és végül sikerült leterítenem egy nyulat. Korábban is lőttem már nyulat, apa megmutatta, hogyan kell csinálni. De ez volt az első nyúl, amit egyedül ejtettem el.

Hónapok óta nem ettünk húst. A nyúl látványa mintha kilendítette volna anyát a holtpontról. Összeszedte magát, megnyúzta az állatot, és ragut csinált a húsból meg a zöldségekből, amit Primmel gyűjtöttünk. Aztán zavartan viselkedett, és visszafeküdt az ágyába, de amikor az étel elkészült, rávettük, hogy egyen egy tányérral.

Az erdő lett a megmentőnk, mindennap egy kicsivel beljebb merészkedtem a fák közé. Eleinte nagyon nehezen ment, de elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, el fogom látni élelemmel a családomat. Tojást loptam a fészkekből, halat fogtam hálóval, néha sikerült lenyilaznom egy-egy ragunak való mókust vagy nyulat, és útközben rengeteg növényt gyűjtöttem. A növényekkel nem árt vigyázni. Sok ehető akad köztük, de elég egyszer tévedni, és az ember feldobja a talpát. Többször is ellenőriztem azokat a terméseket, amiket apa rajzai alapján szedtem. Így tudtuk elkerüli az éhhalált.

A veszély legkisebb jelére – egy távoli üvöltésre, egy ág rejtélyes reccsenésére – már rohantam is vissza a kerítéshez. Egy idő után a vadkutyák elől már nem menekültem vissza a kerítés mögé, hanem felmásztam a fákra, a vadkutyák ugyanis hamar feladják, és továbbállnak. A medvék és a macskafélék az erdő mélyén éltek, talán mert zavarta őket a körzet felől áradó orrfacsaró bűz.

Május 8-án elmentem a Törvényszékre, hogy feliratkozzam a tesszerámért, és Prim játékcsilléjét magam után húzva, életemben először hazacipeltem a gabonát és az olajat. Minden hónap nyolcadik napján elmehettem az egyhavi gabona- és olaj adagomért. A vadászattal és a gyűjtögetéssel nem hagyhattam fel. Ennyi gabonából ugyanis nem tudtunk annyi ételt készíteni, hogy életben maradjunk. És persze szükségünk volt még néhány dologra, szappanra, tejre meg cérnára. Amit nem volt muszáj megennünk, megpróbáltam becserélni a Zugban. Féltem apa nélkül elmenni arra a helyre, mivel azonban az emberek tisztelték őt, engem is elfogadtak.

Elvégre mindegy, kitől szerzik a vadhúst. A város gazdagabb lakóinak házait is látogatni kezdtem az árummal, mindig a hátsó ajtón kopogtam, és megpróbáltam felidézni, mit mondott apa, mire kell figyelni. De közben magamtól is rájöttem néhány trükkre. A hentes megveszi a nyulat, viszont a mókust hiába kínálom neki. A pék ellenben szereti a mókushúst, de csak akkor hajlandó üzletelni, ha a felesége nincsen a közelben. A Főbékeőr imádja a vadpulykát. A polgármester pedig él-hal a szamócáért.

A nyár vége felé egy kis tavacskában mosakodtam, amikor felfigyeltem egy növényre. Magas volt, a levele, mint a nyílhegy. A virágai három fehér sziromból álltak. Letérdeltem a vízben, beletúrtam a puha iszapba, és kihúztam néhány gyökeret. Az apró, kékes színű gumók nem túl ínycsiklandozóak, de párolva vagy sütve van olyan finom, mint a krumpli. – Katniss – állapítottam meg félhangosan. A növény, amiről a nevemet kaptam. Apa hangját hallottam, ahogy viccelődött. – Amíg magadra találsz, nem fogsz éhezni. – Órákig kotorásztam lábbal meg egy bottal az iszapban, és összegyűjtöttem a víz tetején lebegő gumókat. Aznap este igazi lakomát csaptunk, annyi halat és katniss gumót tömtünk magunkba, hogy – hónapok óta először – majd kidurrant a hasunk.

Lassan anya is visszatért közénk. Újra elkezdett takarítani és főzni, sőt az élelem egy részét, amit hoztam, eltette télire. Gyógynövényből készített orvosságokat árultunk, vagy felajánlottuk cserére. És egy nap azt hallottam, hogy anya énekel.

Prim a fellegekben járt, hogy visszakapta az anyukáját. Én viszont szemmel tartottam anyát, vártam, mikor hagy cserben bennünket újra. Nem bíztam benne. Valahol a lelkem mélyén utáltam a gyengesége miatt, meg azért, hogy így elhagyta magát és nem törődött velünk, gyűlöltem a hónapok miatt, amiket végig kellett szenvednünk. Prim megbocsátott neki, én viszont eltávolodtam tőle, falat húztam kettőnk közé, így akartam elkerülni, hogy még egyszer az életben szükségem legyen anyára. Soha többé nem lettünk olyan jóban, mint régen.

Most pedig úgy kell meghalnom, hogy nem rendeztük a dolgokat. Eszembe jutott, ahogy búcsúzáskor rákiabáltam a törvényszéki szobában. Persze azt is elmondtam, hogy szeretem. Így talán egyensúlyba kerülnek a dolgok.

Egy darabig az ablak előtt állok, kifelé bámulok, és szeretném újra kinyitni az ablakot, de nem tudom, hogy ekkora sebességnél mi történne. A távolban egy másik körzet fényei derengenek. Talán a Hetedik? Vagy a Tizedik Körzet? Nem tudom. Az emberekre gondolok, akik éppen lefekvéshez készülődnek a házaikban. Elképzelem a mi házunkat, a szorosan lehúzott redőnyökkel. Vajon mit csinál most anya és Prim? Tudtak vacsorázni valamit? Ettek a halraguból és a szamócából? Vagy hozzá sem nyúltak, és kihűlt a tányérjukon? Vajon megnézték az aratásnapi összefoglalót a régi, ütött-kopott tévénken, ami a fal melletti asztalon áll? Az biztos, hogy nem bírták ki sírás nélkül. Vajon anya összeszedte magát, és tartja a lelket Primben? Vagy már máshol jár, és a világ terhe Prim törékeny vállacskáit nyomja?

Prim ma éjjel biztosan anyához bújva alszik majd. Eszembe jut, hogy Kökörcsin, a szakadt, öreg macska az ágyuk végében ülve őrködik, és ettől valahogy megnyugszom. Ha Prim sírni fog, Kökörcsin odafurakszik hozzá, összegömbölyödik, és addig dorombol, amíg Prim megnyugszik és elalszik. Még jó, hogy nem fojtottam meg, amikor Prim hazahozta.

Ahogy az otthonomra gondolok, annyira egyedül érzem magam, hogy már fáj. Végtelen hosszúnak tűnik ez a nap. Hihetetlen, hogy ma reggel még áfonyát szedtünk Gale-lel. Mintha ezer éve lett volna. Olyan ez az egész, mint egy álom, ami szép fokozatosan rémálommá vált. Talán ha elalszom, a Tizenkettedik Körzetben fogok felébredni, ahová való vagyok.

A fiókokban biztosan találnék hálóinget, de nem keresgélek, hanem levetem az ingemet és a nadrágomat, és úgy ahogy vagyok, ágyba bújok. A lepedő puha és selymes. A vastag, bolyhos takaró alatt rögtön kellemes meleg lesz.

Ha sírni fogok, ez az utolsó alkalom, hogy megtegyem. Reggelig el tudom tüntetni az arcomról a könnyek nyomát. De egyetlen könnycseppet sem sikerül kisajtolni a szememből. Túl fáradt vagy túl ostoba vagyok, hogy bőgjek. Nem vágyom másra, csak hogy máshol lehessek. Így aztán hagyom, hogy a vonat álomba ringasson.

Szürke fény szűrődik át a függönyön, arra ébredek, hogy valaki kopog. Effie Trinket hangját hallom, bekiabál, hogy keljek fel. – Fel, fel, fel! Nagy, nagy, nagy nap ez a mai! – Egy pillanatig azon tűnődöm, mi lehet ennek a nőnek a fejében. Min gondolkodik, amikor ébren van? Miről álmodik éjszaka? Tippem sincs.

Visszaveszem a zöld ruhát, hiszen egyáltalán nem koszos, csak kicsit gyűrött. Egész éjjel ott hevert a padlón, ahová dobtam. Az ujjammal végigsimítom a kis arany dísztűt, a fecsegő poszátát, és eszembe jut az erdő, meg apa, és hogy anyának meg Primnek fel kell kelnie, és nem adhatják fel. A hajamat nem fésültem ki, úgy aludtam, ahogy anya befonta az aratásnapi ünnepség előtt. Egész jól áll, úgyhogy nem nyúlok hozzá. Tök mindegy. Most már közel járunk a Kapitóliumhoz. Miután megérkezünk a városba, úgyis rám uszítanak majd egy stílustanácsadót, aki megmondja, hogyan kell kinéznem az esti megnyitón. Remélem, nem olyat fogok ki, aki szerint a meztelenség a legújabb divat.

Ahogy belépek az étkezőkocsiba, Effie Trinket suhan el mellettem egy csésze feketekávéval a kezében. Alig hallhatóan káromkodik. Haymitch arca felpüffedt és vörös az előző napi vedelés miatt, hangosan csuklik. Peeta egy zsömlét fog, és úgy tűnik, mintha valami feszélyezné.

– Foglalj helyet! Foglalj helyet! – szól Haymitch, és odaint nekem. Alig teszem le a fenekem a székre, amikor elém raknak egy hatalmas tál kaját. Tojást, sonkát és egy nagy halom sült krumplit. Egy mély tálban gyümölcs, alatta jég, hogy hideg maradjon. Annyi zsömlét raknak elém, ami a családomnak egy hétre elég lenne. Egy hosszúkás pohárban narancslevet szolgálnak fel. Legalábbis én narancslének nézem. Életemben egyetlenegyszer ettem narancsot, szilveszterkor apa hozott egyet meglepetésnek. Egy csészében kávé lötyög. Anya imádja a kávét, de gyakorlatilag soha nem engedhettük meg magunknak. Nem igazán ízlik ez a keserű és híg lötty. Aztán az egyik bögrében valami sűrű, barna folyadékot pillantok meg. Még sosem láttam ilyesmit.

– Forró csokinak hívják – magyarázza Peeta. – Egész jó.

Ahogy belekortyolok a forró, édes, krémes folyadékba, egész testemben megremegek. Habár a többi fogás is nagyon ínycsiklandozó, mégsem nyúlok semmihez, míg az utolsó csepp forró csokit el nem tüntetem. Aztán annyit eszem, amennyi csak belém fér, szóval igen tekintélyes mennyiséget, de arra azért figyelek, hogy ne zabáljak túl sok zsíros cuccot. Egyszer anya azt mondta, mindig úgy tömöm magamba az ételt, mintha soha többé nem ehetnék. Annyit mondtam, hogy úgyis csak akkor eszem, ha én szerzek magunknak. Erre aztán elhallgatott.

Amikor úgy érzem, mindjárt kipukkad a gyomrom, hátradőlök, és szemügyre veszem az asztalnál ülőket. Peeta még mindig tömi a fejét, zsemledarabokat mártogat a forró csokiba. Haymitch nem foglalkozik az asztalon lévő finomságokkal, viszont legurít egy pohár piros italt, amit előtte alaposan felhígít valami áttetsző folyadékkal. Az illatából ítélve tömény szesz lesz. Személyesen nem ismerem Haymitchet, de gyakran láttam a Zugban, amint marékszám szórta a pénzt egy fehér italt áruló nő pultjára. Mire a Kapitóliumba érünk, már nem lesz beszámítható állapotban.

Rádöbbenek, hogy mennyire megvetem ezt az embert. Nem csoda, hogy a Tizenkettedik Körzetben kisorsolt gyerekek soha nem álltak helyt a viadalon. Nem csak arról van szó, hogy mindenki alultáplált, és senkinek sincs gyakorlata a harcban. Egyik-másik kiválasztottunk elég erős volt, jó eséllyel indulhatott volna. Viszont a körzetünknek szinte sosem sikerül támogatókat szereznie, ez pedig nagyrészt Haymitch sara. A kiválasztottakat támogató gazdagok – vagy azért, mert fogadást kötöttek a játékosokra, vagy azért, mert kérkedni akarnak, hogy eltrafálták a győztest – általában nem arra számítanak, hogy egy ilyen lerobbant szeszkazánnal kell tárgyalniuk, mint Haymitch.

– Szóval maga fog nekünk tanácsot adni? – szegezem Haymitchnek a kérdést.

– Mindjárt adok is egyet: maradj életben! – feleli Haymitch, és hangos nevetésben tör ki. Összenézek Peetával, de aztán eszembe jut a fogadalmam. Meglepő keménységet látok a tekintetében. Többnyire olyan jámbor szokott lenni.

– Ez marha vicces – szólal meg Peeta. Aztán hirtelen kiüti a poharat Haymitch kezéből. A pohár széttörik a padlón, a vérvörös folyadék a vonat vége felé csorog. – De valahogy nincs kedvem röhögni.

Haymitch elgondolkodik egy pillanatra, aztán állon vágja Peetát, az ütés erejétől a fiú leesik a székről. Amikor Haymitch visszafordul, hogy újra töltsön a piából, belevágom a késemet az asztalba, félúton az üveg és a keze között, alig pár centire az ujjától. Már várom, hogy mikor kever le nekem is egyet, de a pofon elmarad. Haymitch hátradől a székében, és ránk sandít.

– Nos, mit akartok? – kérdezi. – Csak nem sikerült idén két harcost kisorsolni?

Peeta felkel a padlóról, felmarkol egy adag jeget a gyümölcsös tálból.

Már éppen hozzászorítaná az állán virító vörös folthoz, amikor Haymitch leállítja:

– Ne. Hadd lássák az ütés nyomát. A nézők azt hiszik majd, hogy már azelőtt összeverekedtél valakivel, hogy beraktak volna az arénába.

– Ez szabályellenes – vágja rá Peeta.

– Csak ha rajtakapnak. Az ütésnyomból tudni fogják, hogy verekedtél, ráadásul még el sem kaptak – magyarázza Haymitch. Aztán felém fordul.

– Másba is bele tudod vágni azt a kést, vagy csak az asztalba?

Az íj és a nyíl az én igazi fegyverem. De elég sokat gyakoroltam a késdobálást is. Néha, amikor nyíllal megsebesítettem egy állatot, a biztonság kedvéért még belevágtam a késemet is, mielőtt a közelébe mentem. Ha azt akarom, hogy Haymitch kitüntessen a figyelmével, meg kell ragadnom ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hogy jó benyomást tegyek rá. Kirántom az asztalból a kést, aztán a pengéjénél fogva megragadom, és beleállítom a terem szemközti falába. Igazából csak abban bíztam, hogy sikerül rendesen belevágnom a fába, de a kés végül két falmező közti vékony illesztőkbe fúródik, így aztán sokkal ügyesebbnek tűnök, mint amilyen valójában vagyok.

– Álljatok oda! – utasít bennünket Haymitch a helyiség közepe felé biccentve. Engedelmeskedünk neki, ő pedig járkálni kezd körülöttünk, időnként megbököd bennünket, mintha állatok volnánk, az izmainkat tapogatja, az arcunkat fürkészi. – Nos, ahogy elnézem, nem teljesen reménytelen a helyzet. Egészségesnek látszotok. És ha a stílustanácsadó kezelésbe vesz benneteket, talán még ki is fogtok nézni valahogy.

Ehhez semmi kétség nem fér. Az Éhezők Viadala nem szépségverseny, de a legszebb kiválasztottnak valahogy mindig több támogatója akad.

– Rendben van, kössünk üzletet. Ti nem szóltok bele, hogy mikor iszom, én pedig elég józan maradok ahhoz, hogy segíteni tudjak nektek – mondja Haymitch. – De akkor pontosan azt kell tennetek, amit mondok.

Nem egy világraszóló megállapodás, de ahhoz képest mégis nagy előrelépés, hogy tíz perce még nem volt mentorunk.

– Remek – mondja Peeta.

– Akkor segítsen nekünk – teszem hozzá. – Amikor bedobnak az arénába, mi a legjobb taktika a Bőségszarunál olyasvalaki számára, aki…?

– Lassan a testtel, egyszerre csak egy dolgot. Pár perc múlva megérkezünk az állomásra. Ott átadnak benneteket a stílustanácsadóknak. Nem fog tetszeni, amit csinálnak majd veletek, de bármi történik is, ne ellenkezzetek – tanácsolja Haymitch.

– De… – kezdem.

– Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek – ismétli Haymitch. Aztán elveszi az asztalról a piásüveget, és kimegy az étkezőkocsiból. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, a helyiség sötétségbe borul. Ég ugyan néhány lámpa, de odakint mintha újra leszállt volna az éj. Eszembe jut, hogy biztosan a Kapitóliumot körülölelő hegyek alatt futó alagútban robogunk. A hegyek természetes határt képeznek a Kapitólium és a keleti körzetek között. Kelet felől gyakorlatilag csak az alagúton keresztül lehet megközelíteni a várost. Ez a földrajzi adottság volt az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy a körzetek elveszítették a Kapitólium ellen vívott háborút, és nekem most kiválasztottként kell zötykölődnöm ezen a szerelvényen. A felkelőknek át kellett kelniük a hegyeken, így aztán könnyű célpontnak bizonyultak a Kapitólium légiereje számára.

Szótlanul állunk Peeta Mellarkkal, miközben a vonat az alagútban robog. Végtelen hosszúnak tűnik, én pedig azon töprengek, hány meg hány millió tonna kő választ el az égbolttól, és a gondolattól összeszorul a mellkasom. Utálom, ha így kőbe zárnak. A bányák jutnak eszembe, és apa, aki a mélyben ragadt, elérhetetlen távolságba került a napfénytől, ahol örökre eltemette a sötétség.

A vonat végül lassítani kezd, aztán egyszer csak újra fényárban úszik a fülke. Nem bírjuk megállni Peetával. Egyszerre rohanunk az ablakhoz, hogy a saját szemünkkel is megnézzük, amit eddig csak a tévében láttunk: a Kapitóliumot, a várost, ahonnan a Panemet kormányozzák. A kamerák nem csaptak be a Kapitólium pompájával kapcsolatban. Sőt, ami azt illeti, nem sikerült megragadniuk a város valódi pompáját, a szivárvány minden színében tündöklő, ég felé törő épületeket, a széles, kikövezett utakon hömpölygő csillogó autók áradatát, a fura öltözetű és hajviseletű, festett arcú embereket, akik soha életükben nem szenvedtek hiányt semmiben. A színek valószerűtlennek tűnnek, a rózsaszín túl sötét, a zöld túl világos, a sárga szinte elvakít, mint a lapos, kerek nyalóka, amiből soha nem vehettünk magunknak a Tizenkettedik Körzet aprócska édességboltjában.

Az emberek izgatottan mutogatnak ránk, ahogy a kiválasztottakat szállító vonat begördül a városba. Hátralépek az ablaktól, hányingerem van ezektől az emberektől, akik alig várják, hogy a szemük láttára lemészároljuk egymást. Peeta azonban állja a sarat, mosolyogva visszainteget a szájtáti tömegnek. Csak akkor hagyja abba, amikor a vonat begördül az állomásra, és már nem láthatnak bennünket.

Észreveszi, hogy bámulom, és vállat von. – Ki tudja – mondja. – Talán akad köztük néhány gazdagabb fazon.

Csúnyán alábecsültem Peeta képességeit. Végiggondolom, hogy mit csinált, mióta kisorsolták az aratáson. Először barátságosan megszorította a kezemet. Az apja beállított egy doboz sütivel, és megígérte, hogy ellátja élelemmel a családomat… lehet, hogy Peeta vette rá erre? A könnyei az állomáson. Segített Haymitchnek, ma reggel viszont összebalhézott vele, amikor a jófiús taktika szemmel láthatólag befuccsolt. Most meg itt áll az ablakban, és integet, hogy megnyerje magának az emberek szimpátiáját.

Összeillenek a kirakós darabjai, de mérget vennék rá, hogy valamit forgat a fejében. Nem törődött bele, hogy meg fog halni. Már most keményen küzd, hogy életben maradjon. Ami azt jelenti, hogy Peeta Mellark, ez a kedves fiú, akitől egyszer kenyeret kaptam, mindent el fog követni, hogy végezzen velem.


5

 

A fogamat csikorgatom, ahogy Venia, egy zöldeskék hajú nő, aranyszínű tetoválásokkal a szemöldöke fölött, lerántja a lábamra ragasztott szőrtelenítő csíkot. – Bocsánat! – sipítja hülye kapitóliumi akcentusával. – De olyan szőrös vagy!

Vajon miért sipítoznak ilyen magas hangon ezek az emberek? Miért nem nyitják ki a szájukat, amikor beszélnek? Miért viszik fel a hangsúlyt minden mondat végén, még akkor is, ha nem kérdeznek? Furcsák a magánhangzóik, elharapják a szavak végét, és sziszegve ejtik az s betűt… egyszerűen képtelenség, hogy ne utánozza őket az ember.

Venia részvétteljesen rám néz. – Van egy jó hírem. Már csak egy van. Mehet? – Erősen megmarkolom az asztal szélét, amin ülök, és bólintok. Aztán Venia egyetlen fájdalmas rántással eltünteti a maradék szőrt a lábamról.

Már több mint három órája itt vagyok az Átalakító Központban, és még mindig nem mutatták be a stílustanácsadómat. Úgy tűnik, addig nem kíváncsi rám, amíg Venia és az előkészítő csapat többi tagja el nem intéz néhány alapvető dolgot. Először végigdörzsöltek valami szemcsés habbal, ami a kosszal együtt három réteg bőrt is leszedett rólam, utána egyformára vágták a körmömet, végül eltüntettek a testemről minden szőrszálat. Szőrtelenítették a lábamat, a karomat, a felsőtestemet, de még a szemöldököm egyes részeit is eltüntették, úgyhogy most leginkább valami szárnyasra hasonlítok, amit sütés előtt megkopasztottak. Nagyon nem tetszik a dolog. A bőröm ég és viszket, mintha be lenne gyulladva, és rendkívül sérülékeny. De tartom magam a Haymitch-csel kötött megállapodáshoz, befogom a számat, és nem ellenkezem.

– Egész jól bírod! – jegyzi meg egy Flavius nevű fickó. Megrázza becsavart, narancssárga fürtjeit, aztán lila rúzzsal kihúzza a száját. – Ki nem állhatjuk a nyafogókat. Zsírozzátok be!

Venia és Octavia, egy kövér nő, akinek az egész teste halvány borsózöldre van festve, bedörzsöl valami krémmel, ami először nagyon csíp, de aztán megnyugtatja a bőrömet. Aztán lehúznak az asztalról, és leveszik rólam a vékony köntöst, amit addig viselhettem. Anyaszült meztelenül állok, ezek hárman meg körbevesznek, és csipeszekkel eltávolítják a maradék szőrszálakat is. Tudom, hogy illene zavarba jönnöm, de ezek hárman mintha nem is emberek lennének, ezért aztán csak annyira feszélyez a jelenlétük, mintha egy rikító tollazatú madártrió totyogna a lábam körül.

Mindhárman egyszerre hátralépnek, hogy megcsodálják a művüket. – Tökéletes! Kezdesz egész emberi formát ölteni! – állapítja meg Flavius, mire mindhárman egyszerre felnevetnek.

Kipréselek magamból egy mosolyt, hogy lássák, mennyire hálás vagyok. – Köszönöm – mondom kedvesen. – Tudják, a Tizenkettedik Körzetben nincs sok értelme kicsinosítania magát az embernek.

Ezzel a megjegyzéssel sikerül megnyernem őket magamnak. – Ó, hát persze, hogy nincsen – sóhajt Octavia, és összecsapja a tenyerét. Végtelenül elszomorítja a helyzetem.

– De ne aggódj – nyugtat meg Venia –, mire Cinna végez veled, igazán bámulatos leszel!

– A szavunkat adjuk! Tudod, most, hogy megszabadítottunk a szőrtől meg a kosztól, már nem is nézel ki olyan borzalmasan! – próbál biztatni Flavius. – Szóljunk Cinnának!

Kirobognak a helyiségből. Nehéz szívből gyűlölni őket. Totál lökött egy banda. De ezzel együtt tudom, hogy a maguk furcsa módján komolyan segíteni szeretnének nekem.

A rideg, fehér falakat nézem, a padlót, és leküzdöm a vágyat, hogy letépjem magamról a köntöst. Cinna úgyis biztosan azzal kezdi majd, hogy leveteti velem. Beletúrok a hajamba, ez a testem egyetlen olyan része, amihez az előkészítő csapat nem nyúlhatott hozzá. Végigtapogatom a selymes hajfonatokat, amiket anya olyan gondosan elrendezett. Anya. A cipőjét és a kék ruháját a fülkém padlóján hagytam. Eszembe sem jutott, hogy magammal hozzam, hogy eltegyek valamit, ami anyára emlékeztet és az otthonomra. Most már késő bánat.

Nyílik az ajtó, és egy fiatal férfi lép be, minden bizonnyal Cinna. Megdöbbenek, hogy milyen normálisan néz ki. A stílustanácsadók, akiket a tévében láttam, ijesztőnek tűntek a rengeteg festéktől és plasztikai műtéttől. Cinna rövidre nyírt haja mintha természetes barna lenne. Egyszerű fekete inget és hosszúnadrágot visel. Mindössze egyetlen engedményt tett az önátalakítás terén: halványan kihúzta a szemét egy fémes-aranyszínű szemceruzával. Ezzel emeli ki a zöld szemében lévő arany pöttyöket. Annak ellenére, hogy felfordul a gyomrom a Kapitóliumtól és ettől a gusztustalan kapitóliumi divattól, mégis kénytelen vagyok elismerni, hogy Cinna egész jóképű pasi.

– Szervusz, Katniss. Cinna vagyok, a stílustanácsadód – mutatkozik be halkan, és a hangja egyáltalán nem emlékeztet a kapitóliumiak nyafogására.

– Szia! – kockáztatom meg óvatosan.

– Tudsz várni még egy percet? – kérdezi. Aztán körbejárja meztelen testemet, nem érint meg, de a szemével végigpásztázza minden egyes porcikámat. Leküzdöm az ingert, hogy összefonjam a karom a mellkasom előtt. – Ki volt a fodrászod?

– Az anyám – felelem.

– Nagyon szép. Igazán jól sikerült. És szinte tökéletes egyensúlyban van az arcéleddel. Ügyes keze van az anyukádnak – teszi hozzá végül.

Teljesen másra számítottam, egy magakellető pojácára, egy idősebb fickóra, aki kétségbeesetten próbál fiatalabbnak tűnni, valakire, aki úgy néz rám, mint egy darab húsra, amit el kell készítenie. De Cinna egyáltalán nem ilyen.

– Új vagy, ugye? Nem emlékszem, hogy láttalak volna valaha is – mondom. A legtöbb stílustanácsadót ismerem, minden évben ugyanazok készítik elő a Viadal résztvevőit. Van olyan, aki azóta dolgozik itt, hogy az eszemet tudom.

– Igen, most először veszek részt a Viadal előkészületeiben – feleli Cinna.

– Ezért kaptad a Tizenkettes Körzetet – mondom. Általában mindig az újoncok kötnek ki nálunk, akik a legkevésbé kívánatos körzetből érkezünk.

– Én kértem, hogy a Tizenkettes Körzethez osszanak be – mondja, de nem fűz hozzá magyarázatot. – Mi lenne, ha felvennéd a köntöst, és beszélgetnénk kicsit?

Felöltözöm, és követem Cinnát a szomszédos szalonba. Két vörös huzatú kanapé áll egymással szemben, közöttük egy alacsony asztalka. A helyiség három fala teljesen csupasz, a negyedik viszont üvegből van, és szédítő kilátás nyílik a városra. A fényviszonyokból ítélve dél körül lehet, habár egy kicsit beborult az ég. Cinna megkér, hogy foglaljak helyet az egyik kanapén, majd leül velem szemben. Megnyom egy gombot az asztalka oldalán. Kinyílik az asztal teteje, és a belsejéből kiemelkedik egy asztallap, rajta az ebédünkkel. A tányérokon sült csirke és narancsdarabok vannak, tejszínes szószban, meg valami gyöngyházfényű fehér dolog, apró szemű zöldborsóval és hagymával, mellette virág formájú zsemlék, desszertnek pedig mézszínű pudingot kapunk.

Elképzelem, ahogy otthon egymagam elkészítem ezt a rengeteg finomságot. A csirkehús megfizethetetlen, de pulykával lehet helyettesíteni. A narancsért cserébe el kellene ejtenem még egy pulykát. A tejszín helyett kecsketejet használnék. A kertünkben megteremne a zöldborsó. Az erdőben szereznék vadhagymát. Ezt a fehér cuccot nem ismerem, a gabona, ami a tesszera adaggal jár, mindig valami gusztustalan barna kásává fő. Ezekért a gusztusos zsemlékért a pékkel kellene üzletelnem, lehet, hogy elkérne két-három mókust. Ami a pudingot illeti: még csak tippelni sem tudok, hogy mi lehet benne. Napokig kellene vadászni és gyűjtögetni egyetlen ilyen ebédért, de még akkor is csak olcsó utánzata lenne ennek a kapitóliumi lakomának.

Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel töltenem az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk ételt szerezni? Vajon mivel töltik a napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson egy újabb kiválasztott szállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukra.

Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.

Az arcomról olvasta le, min jár az eszem, vagy belelát a gondolataimba? Mindenesetre fején találta a szöget. Ez az egész bagázs úgy hitvány, ahogy van.

– Mindegy – folytatja Cinna. – Szóval, Katniss, akkor beszéljük meg, milyen ruhát fogsz viselni a nyitóünnepélyen. A társam, Portia lesz Peeta Mellark stílustanácsadója. Arra gondoltunk, olyan öltözéket adunk rátok, ami kiegészíti egymást – magyarázza Cinna. – Amint tudod, az a szokás, hogy az öltözet valamiképpen tükrözze a körzeted sajátosságát.

A nyitóünnepélyen olyan ruhát kell viselnem, ami utal a körzetem legjellemzőbb iparágára. A Tizenegyedik Körzetben a mezőgazdaság. A Negyedik Körzetben a halászat. A Harmadik Körzetben a gyárak. Ami egyben azt is jelenti, hogy aki a Tizenkettedik Körzetből érkezik a viadalra, jelen esetben Peeta meg én, annak valami szénbányász szerkóban kell felvonulnia. Mivel a bányászok buggyos kezeslábasa nem mutat kifejezetten előnyösen, a körzetünkből érkező versenyzők minden évben valami szakadt cuccban, bányászsisakban és bányászlámpával a fejükön kénytelenek részt venni a megnyitón. Egyik évben a körzetünkből kisorsolt két gyereknek anyaszült meztelenül, szénport jelképező fekete púderrel beszórva kellett kiállni a közönség elé. A mi körzetünk versenyzői mindig rettenetesen néznek ki, nem csoda, hogy sosem sikerül megnyerni a tömeg tetszését. Lélekben felkészülök a legrosszabb eshetőségre.

– Szóval szénbányász felszerelésben leszek, ugye? – kérdezem, és nagyon bízom benne, hogy legalább meztelenkednem nem kell majd.

– Nem egészen. Tudod, Portia meg én arra gondoltunk, hogy ez a szénbányász téma kicsit már elcsépelt. Senki sem fog emlékezni rátok. Mindent meg fogunk tenni, hogy idén a Tizenkettedik Körzet versenyzői igazán felejthetetlenek legyenek – teszi hozzá Cinna.

Tuti, hogy pucéran fog beküldeni, gondolom.

– Ezért úgy döntöttünk, nem a szénbányászatra helyezzük a hangsúlyt, hanem magára a szénre – folytatja Cinna.

Pucéran és fekete porral beszórva, gondolom.

– Mire használjuk a szenet? Elégetjük – magyarázza Cinna. – Ugye nem félsz a tűztől, Katniss? – Cinna meglátja, hogy mennyire elképedek, és szélesen elmosolyodik.

A ruha, amiben pár óra múlva felöltöztetnek, a nyitóünnepély legszenzációsabb vagy legborzalmasabb öltözéke lesz. Az egyszerű, fekete egyrészes ruha bokától nyakig befedi a testemet. Térdig érő fényes bőrcsizma van a lábamon. Az öltözék legfontosabb darabja azonban egy narancssárga, sárga, és piros szalagokkal díszített, lobogó köpeny és egy hozzá való sisak. Cinna úgy tervezi, hogy meggyújtja a szalagokat, mielőtt kigördül velünk a harci szekér az utcára.

– Természetesen a láng nem igazi, csak egy kis szintetikus tűz, a mi ötletünk volt Portiával. Tökéletesen biztonságban lesztek – teszi hozzá. Azért Cinna nem győzött meg teljesen, hogy nem lesz belőlünk rostélyos, mire megérkezünk a Köröndre.

Az arcomon nincs sok smink, csak itt-ott púderezték be kicsit. A hajamat kifésülték és befonták, pont úgy, ahogy szoktam. – Azt akarom, hogy a közönség felismerjen az arénában – magyarázza Cinna ábrándos hangon. – Katniss, a lány, aki lángra lobbant.

Átvillan az agyamon, hogy Cinna végtelen nyugalma csak álca, és azért viselkedik ilyen normálisan, mert komplett őrült.

A jellemével kapcsolatos ma reggeli felfedezéseim dacára megkönnyebbülök, amikor – az enyémmel teljesen megegyező öltözetben – felbukkan Peeta. Biztosan sokat tud a tűzről, elvégre pék az apja, meg minden. Portia, a stílustanácsadója és Portia emberei kísérik. Mindenki tisztára megkergül az izgatottságtól, kíváncsiak, hogy mit szól majd a közönség a szerkókhoz. Egyedül Cinnán nem látszik, hogy izgulna. Inkább kissé unottnak tűnik, ahogy a gratulációkat fogadja.

Leterelnek bennünket az Átalakító Központ alsó szintjére, ami leginkább egy hatalmas istállóra emlékezetet. Mindjárt kezdődik a nyitóünnepély. A kiválasztottakat párosával rakják fel a négylovas harci szekerekre. A mi lovaink szénfeketék. Az állatokat tökéletesen beidomították, még arra sincs szükség, hogy a kantárszárat megrántsuk. Cinna és Portia a szekerünkhöz kísér bennünket, és gondosan beállítják, hogyan helyezkedjünk el, és szépen elrendezik a köpenyünket is, aztán lelépnek, hogy megtárgyalják a dolgokat.

– Mit gondolsz? – suttogom Peetának. – A tűzről?

– Letépem rólad a köpenyt, ha te is leszeded az enyémet – feleli Peeta összeszorított foggal.

– Áll az alku – vágom rá. Ha elég gyorsan sikerül levetnünk a ruhát, megúszhatjuk súlyosabb égési sérülések nélkül. Azért így is elég rossz a helyzet. Mindegy, milyen állapotban leszünk, részt kell vennünk a viadalon. – Megígértük Haymitchnek, hogy pontosan követjük az utasításokat, de kizártnak tartom, hogy felmerült benne, hogy lángoló ruhában fogunk furikázni a városban.

– Különben is, hol van Haymitch? Nem kellene itt lennie, hogy megvédjen bennünket ezektől az őrült ötletektől? – kérdezi Peeta.

– Ennyi alkohollal a vérében talán jobb is, hogy nincs nyílt láng közelében – jegyzem meg.

És ekkor hirtelen mindketten nevetni kezdünk. Azt hiszem, eléggé idegesek vagyunk a Viadal miatt, de még jobban zavar bennünket, hogy élő fáklyát akarnak csinálni belőlünk, nem csoda, hogy így viselkedünk.

Felhangzik a nyitóünnepély zenéje. Jól hallani, a Kapitólium egész terültén kihangosították. Kinyílnak a hatalmas ajtók, és a szemünk elé tárulnak az emberekkel zsúfolt utcák. A felvonulás mindössze húsz percig tart, a végén a Köröndre érkezünk, ahol köszöntenek majd bennünket, eljátsszák a himnuszt, majd bekísérnek a Kiképzőközpontba, az otthonunkba/börtönünkbe, ahol a Viadal kezdetéig hátralévő időt töltjük majd.

Az Első Körzet versenyzőinek szekerét hófehér paripák húzzák. A két gyerek tényleg nagyon szép, ezüst festékkel permetezték be őket, gyönyörű tunikájukon ékkövek csillognak. Az Első Körzetben luxuscikkeket gyártanak a Kapitólium számára. Hallom, ahogy a tömeg felhördül. Mindig az Első Körzet versenyzői a kedvencek.

A Második Körzet felkészül az induláshoz. Pár pillanat múlva már a kijáratnál vagyunk, és meglátom, hogy nem csak azért van ilyen szürkeség, mert felhős az égbolt, hanem mert lassan leszáll az este. Ahogy a Tizenegyedik Körzet két versenyzője kigurul a kapun, megjelenik Cinna, kezében egy égő fáklyával. – Na, akkor rajta – mondja, és mielőtt meg tudnánk mukkanni, lángra lobbantja a köpenyünket. Levegő után kapkodom, várom, hogy mikor mar a bőrömbe a tűz, de csak valami halvány bizsergést érzek. Cinna felmászik a szekérre, megáll előttünk, és meggyújtja a fejdíszünket is. Megkönnyebbülten sóhajt. – Működik. – Aztán kedvesen megfogja az államat, és így szól: – Ne feledjétek, fel a fejjel! Mosolyogjatok. Akkor imádni fognak benneteket!

Cinna leugrik a szekérről, de aztán hirtelen eszébe jut még valami. Kiabálni kezd, de a bömbölő zene elnyomja a hangját. Megint kiabál valamit, és közben veszettül mutogat.

– Mit akar? – kérdezem Peetát. Most először fordulok felé, és meglátom, hogy milyen káprázatosan néz ki a műlángok fényében. Én sem nézhetek ki túl rosszul.

– Szerintem azt mondja, hogy fogjuk meg egymás kezét – feleli Peeta. Azzal a bal kezével megragadja a jobb kezemet, és Cinnát keressük a szemünkkel, hogy így gondolta-e. Cinna bólint, és hüvelykujját feltartva jelzi, hogy minden rendben. A következő pillanatban kigördülünk a kapun, és elnyel bennünket a város.

A tömeg nagyon megrémül, amikor kirontunk a kapun, de a kezdeti ijedtséget hamarosan éljenzés és üdvrivalgás váltja fel, együtt kántálják, hogy „Tizenkettes Körzet!” Mindenki minket bámul, az előttünk haladó három szekérrel már senki sem törődik. Először teljesen ledermedek, aztán meglátom magunkat az egyik hatalmas kivetítőn, és teljesen ledöbbenek a látványtól: lélegzetelállítóan nézünk ki. Az egyre sűrűbb félhomályban beragyogja arcunkat a tűz fénye. A hosszú köpenyek úgy lobognak, mintha lángcsóvát húznánk magunk után. Cinnának igaza volt, hogy csak nagyon kevés sminket használjunk, mindketten sokkal jobban nézünk ki így, és könnyű megjegyezni az arcunkat.

Ne feledjétek, fel a fejjel! Mosolyogjatok. Akkor imádni fognak benneteket! – visszhangoznak Cinna szavai a fejemben. Kicsit felemelem az államat, előveszem a legmegnyerőbb mosolyomat, és integetni kezdek a szabad kezemmel. Örülök, hogy Peetába kapaszkodhatom, mert így nem veszítem el az egyensúlyomat, olyan szilárdan áll mellettem, mint egy szikla. Egyre jobban belejövök, megjön az önbizalmam, csókokat kezdek dobálni a tömegnek. A kapitóliumi emberek teljesen megkergülnek, virágot dobálnak ránk, a nevünket kiáltják, időközben ugyanis kikeresték a keresztnevünket a programfüzetből.

Úgy érzem, mintha a lüktető zene, az éljenzés, a rajongás már az ereimben áramlana, képtelen vagyok visszafojtani az izgatottságomat. Cinna felbecsülhetetlen előnyhöz juttatott. Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.

Most először úgy érzem, van még remény. Biztosan akad majd legalább egy támogató. És ha kapunk egy kis segítséget, meg élelmet és rendes fegyvereket, miért kellene már most leírnunk magunkat?

Valaki felém hajít egy vörös rózsát. Elkapom, gyöngéden megszagolom, aztán csókot dobok abba az irányba, ahonnan a rózsa érkezett. Kezek százai kapkodnak a csók után, mintha igazi lenne, mintha meg lehetne fogni.

– Katniss! Katniss! – Minden irányból a nevemet hallom. Csókot követelnek tőlem.

Csak akkor veszem észre, hogy valószínűleg teljesen elszorítottam Peeta kezében a keringést, amikor megérkezünk a Köröndre. Nagyon erősen szorítottam a kezét. Lepillantok összekulcsolódó ujjainkra, és enyhítek a szorításon, Peeta viszont ugyanolyan erővel szorítja a kezemet. – Ne engedj el! – könyörög. A tűz fénye csillog kék szemében. – Kérlek! Még a végén kiesem ebből az izéből.

– Jól van – felelem. És tovább szorongatom Peeta kezét, de továbbra sem értem, miért kérte Cinna, hogy így egymásba kapaszkodjunk. Elég szemét dolog úgy bemutatni bennünket, mint valami csapatot, hiszen az arénában úgyis végeznünk kell egymással.

A tizenkét harci szekér megtölti a Köröndöt. A környező épületek ablakaiban a Kapitólium legtekintélyesebb polgárai állnak. Lovaink egyenesen Snow elnök palotája elé húzzák a szekerünket, és megállnak. A zene hangos harsonaszóval ér véget.

Az elnök, egy papírfehér hajú, alacsony, vékony ember, palotája erkélyéről mondja el hivatalos köszöntőjét. A hagyományok szerint a beszéd alatt nem a versenyzők arcát mutatják, de a kivetítőre sandítva látom, hogy ezúttal a szokásosnál jóval hosszabban időz rajtunk a kamera. Minél sötétebb lesz, annál több tekintet szegeződik lángoló öltözetünkre. Ahogy felcsendül a nemzeti himnusz, még egy utolsó kísérletet tesznek, hogy gyorsan megmutassák mind a tizenkét párost, ám a kamera leragad a Tizenkettedik Körzet szekerénél, amint az még egyszer körbemegy a Köröndön, majd végleg eltűnik a Kiképzőközpont épületében.

Alig csukódnak be a kapuk, a stílustanácsadók és csapataik máris elözönlik a helyiséget, hogy az éktelen lármában megdicsérjék a versenyzőket. Ahogy körülnézek, észreveszem, hogy a többiek dühös pillantásokat vetnek ránk, és ez megerősíti a gyanúmat, hogy szó szerint túlragyogtuk őket. Ekkor odalép hozzánk Cinna és Portia, és lesegít bennünket a szekérről, majd óvatosan leveszik rólunk a lángoló köpenyeket és fejdíszeket. Aztán Portia valami sprayjel eloltja a tüzet.

Most veszem csak észre, hogy még mindig Peeta kezét szorongatom, és nagy nehezen szétnyitom elgémberedett ujjaimat. Mindketten dörzsölgetni kezdjük a kezünket.

– Kösz, hogy nem engedtél el. Nem éreztem magam biztonságban odafent – mondja Peeta.

– Nem látszott rajtad – nyugtatom meg. – Biztosan nem vették észre.

– Szerintem rajtad kívül senkit nem vettek észre. Járhatnál gyakrabban lángoló cuccokban – teszi hozzá. – Jól áll neked. – Aztán kedvesen, de éppen kellő mennyiségű félénkséggel rám mosolyog, hogy váratlanul forróság önti el a testemet.

Megszólal a fejemben a vészharang. Ne legyél már ilyen hülye! Peeta most is azon gondolkodik, hogyan öljön meg, emlékeztetem magam. El akarja altatni a figyelmedet, hogy aztán könnyebben tudjon végezni veled. Minél jobban kedveled, annál veszélyesebb.

De mivel ezt a játékot ketten játsszák, lábujjhegyre állok, és puszit nyomok az arcára. Oda, ahol Haymitch megütötte.


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.