Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 27. fejezet

27

 

A himnusz hangjai dübörögnek a fülemben, aztán meghallom, ahogy Caesar Flickerman köszönti a közönséget. Vajon tudja, hogy mekkora súlya van a szavainak ettől a pillanattól fogva? Biztosan. Segíteni fog nekünk. A tömeg üdvrivalgásban tör ki, amikor bemutatják a kiválasztottakat felkészítő csapat tagjait. Elképzelem, ahogy Flavius, Venia és Octavia körbeugrál a színpadon, és közben röhejesen hajbókol. Fogadni mernék, hogy nem sejtenek semmit. Aztán bemutatják Effie-t. Mióta vár erre a pillanatra? Remélem, ki tudja élvezni minden pillanatát, mert bár Effie néha nagyon nincsen képben, bizonyos helyzetekben hihetetlenül jól működnek a megérzései, és valószínűleg most is érzi, hogy valami nagy gáz van. Portiát és Cinnát természetesen hatalmas ovációval fogadják, zseniálisan végezték a dolgukat, csodás volt a belépőjük a Viadalra. Most már értem, miért ezt a ruhát adta rám Cinna ma este. Minél kislányosabb és ártatlanabb a kinézetem, annál nagyobb esélyem van a túlélésre. Amikor Haymitch a színpadra lép, a tömeg legalább öt percig hangosan veri a padlót a lábával. Most először diadalmaskodott mentorként. És mindjárt két kiválasztottal sikerült győzelmet aratnia. Azon gondolkodom, mi lett volna, ha nem figyelmeztet időben? Vajon másként viselkednék? Talán kérkednék azzal, hogy mennyire átvertem a Kapitóliumot? Nem, ezt nem hiszem. Viszont könnyen előfordulhatott volna, hogy nem tudom olyan meggyőzően alakítani a szerepemet, mint most. Ebben a pillanatban. Mert már érzem, ahogy a fémkorong felemel a színpadra.

Elvakít a reflektorfény. A tömeg fülsiketítő ordításától még a fémkorong is remegni kezd a talpam alatt. Aztán néhány méterre meglátom Peetát. Olyan tiszta, egészséges és szép, hogy először alig ismerem meg. De amikor észrevesz, ugyanúgy mosolyog, mint sárosan. Hármat lépek felé, aztán a nyakába vetem magam. Peeta hátratántorodik, kis híján elveszíti az egyensúlyát, csak most jövök rá, hogy a vékony fémszerkezet, amit a kezében tart, egy sétabot. Miután visszanyeri az egyensúlyát, összeölelkezünk, és a közönség tombolni kezd. Peeta megcsókol, nekem meg közben egyfolytában az jár a fejemben, hogy vajon tudja-e. Tudja-e, mekkora veszélyben vagyunk? Úgy tíz perc múlva Caesar Flickerman megütögeti Peeta vállát, mert folytatni akarja a műsort, Peeta azonban anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetne rá, félrelöki a fickót. A közönség teljesen megvadul. Akár tudatosan csinálja, akár nem, Peeta, szokásához híven, megint tökéletesen alakítja a szerepét.

Végül Haymitchnek kell beavatkoznia, odalép hozzánk, aztán kedélyesen a győztes széke felé terel bennünket. A győztes eddig minden évben egy egyszemélyes, gazdagon díszített székből nézte végig a Viadal legfontosabb pillanataiból készített összeállítást, de mivel most ketten vagyunk, a Játékmesterek idén egy bársonnyal borított, kétszemélyes piros plüssfotelt állítottak a színpadra. Ha jól emlékszem, anya az ilyen bútorokat szerelemfotelnek nevezi. Olyan szorosan odapréselem magamat Peetához, hogy gyakorlatilag az ölében ülök, de elég egy pillantást vetnem Haymitchre, hogy a tekintetéből kiolvassam: ez így nem elég. Lerúgom a szandált a lábamról, oldalra fordulok, és Peeta vállára hajtom a fejemet. Peeta azonnal átkarol, és úgy érzem, mintha megint a barlangban lennék, és szorosan hozzábújnék, hogy a testemmel melegítsem. Peeta inge ugyanabból a sárga anyagból készült, mint az én ruhám, de Portia fekete hosszúnadrágot adott rá. A lábán pedig nem szandál van, hanem egy robusztus, fekete bakancs, amit Peeta a színpad deszkáján pihentet. Bárcsak Cinna nekem is ugyanilyen öltözéket adott volna, ebben a lenge kis ruhácskában olyan sebezhetőnek érzem magamat. De gondolom pont ez a lényeg.

Caesar Flickerman elsüt még néhány poént, aztán kezdődhet a műsor. Pontosan háromórás lesz, és Panem minden lakójának kötelező végignéznie. Kialszanak a fények, és megjelenik a címer a képernyőn, én pedig ráébredek, hogy nem vagyok felkészülve erre. Nem akarom végignézni a huszonkét kiválasztott halálát. Sokan a szemem láttára haltak meg. Köszönöm, de nem kérek belőle többet. A szívem kalapálni kezd, szeretnék elfutni. Az eddigi győztesek hogyan bírták ezt egyedül? Az összefoglaló alatt időnként megmutatják a győztes arcát is, a képernyő sarkában, egy kis négyzetben. Visszagondolok a korábbi Viadalokra… akadt olyan győztes, aki diadalittasan rázta az öklét, vagy verte a mellét. De a legtöbben csak ültek, és döbbenten meredtek a képernyőre. Egyedül Peeta miatt nem pattanok fel a fotelból – átkarolja a vállamat, én pedig két kézzel szorongatom a másik kezét. De a korábbi győzteseknek nem kellett attól tartania, hogy a Kapitólium továbbra is a vesztüket akarja.

Nem könnyű néhány hét történéseit három órában összefoglalni, főleg hogyha figyelembe vesszük, hány kamera rögzítette egy időben az eseményeket. Az összeállítás készítői döntik el, milyen történetet kerekítenek ki. Idén először egy szerelmi történet bontakozik ki a bejátszás jeleneteiből. Tudom, hogy mi győztünk, de akkor is aránytalanul sokat foglalkoztak velünk, rögtön az elejétől fogva. Ezzel együtt hálás vagyok, mert a képek alátámasztják az őrült szerelmes teóriáját, amire a védelmet alapozom, amivel igazolni akarom, hogy nem voltam tudatában annak, hogy mit cselekszem, amikor szembeszegültem a Kapitólium akaratával. És van egy másik előnye is annak, hogy egyfolytában bennünket mutogatnak: kevesebb idő jut a gyilkosságokra és a halálesetekre.

Az első fél órában a Viadal kezdete előtti eseményeket mutatják be, az aratásnapi ünnepséget, a sorsolást, a megnyitót a kapitóliumi szekérvágtával, a kiképzésen kapott pontszámokat és az interjúkat. Közben valami lelkesítő zenét is bejátszanak, amitől kétszer olyan borzalmas lesz az egész, hiszen a képen látható gyerekek közül, bennünket kivéve, mindenki halott.

Aztán következik az arénában lezajlott vérfürdő részletes bemutatása, ennél a résznél a film készítői gyakorlatilag felváltva mutatják a haldokló játékosokat és bennünket. Elsősorban persze Peetát, nem vitás, tényleg ő viszi a vállán a románcot. Most a nézők szemszögéből is megismerhetem az eseményeket: Peeta félrevezette a Hivatásosakat, hogy megmentsen, egész éjjel virrasztott a vadászdarazsak fája alatt, szembeszállt Catóval, hogy megszökhessek, és a patak mellett a sárban fekve a nevemet suttogta álmában. Hozzá képest szívtelennek tűnök – a tűzgolyókat kerülgetem, a Hivatásosak nyakába dobom a darázsfészket, és felrobbantom a raktárukat –, egészen addig, amíg Ruta keresésére nem indulok. Elejétől a végéig levetítik Ruta haláltusáját, megmutatják, ahogyan a testébe fúródik a lándzsa, ahogyan megpróbálom kiszabadítani a hálóból, ahogyan az Első Körzetből való fiú torkába fúródik a nyílvessző, ahogyan Ruta a karomban fekve kiadja a lelkét. És a dal. Végigénekelem a rövid dallamot. De mintha eltörne bennem valami, teljesen érzéketlenné válok. Mintha vadidegen emberek öldösnék egymást halomra a kivetítőn. Azt a részt viszont kivágják, amikor Ruta testét feldíszítem a virágokkal.

Hát persze. Hiszen ez már lázadásnak számít.

Akkor kapcsolódom be újra, amikor bejelentik, hogy ebben az évben két győztese lehet a Viadalnak, és Peeta nevét kiáltom, aztán a szám elé kapom a kezemet. Ha korábban közömbösnek tűntem iránta, hát most mindent megteszek, hogy ez megváltozzon. Megkeresem őt, meggyógyítom, elmegyek a lakomára az orvosságért, és igen nagyvonalúan osztogatom a csókokat. A mutánsok és Cato halálát ezúttal is ugyanolyan borzalmasnak látom, mint először, de aztán ezúttal is hatalmába kerít az érzés, hogy olyan embereket látok, akikkel soha életemben nem találkoztam.

Aztán elérkezik a pillanat, amikor a bőrerszényből a kezembe szórom az éjfürtöt. A közönség lélegzetvisszafojtva figyel, nem akarnak lemaradni a nagy esemény egyetlen pillanatáról sem. Hálás vagyok az összeállítás készítőinek, mert nem azzal a jelenettel zárják a filmet, amikor kihirdetik a győzelmünket, hanem engem mutatnak, ahogyan ököllel ütöm az üvegajtót a légpárnás repülőn, és Peeta nevét üvöltöm, miközben az orvosok próbálják újjáéleszteni.

Egész este nem volt még ekkora az esélyem a túlélésre.

Újra felharsan a himnusz, és mindenki felállva köszönti a színpadra lépő Snow elnököt. Sarkában egy kislány lépked, kezében párna, amelyen a győztesek koronája csillog. De csak egy koronát látok. A tömeg értetlenkedve hördül fel: kinek a fejére kerül a korona? Aztán az elnök csavar egyet rajta, és a korona kettéválik. Az egyik felét mosolyogva Peeta fejére teszi. Akkor is mosolyog, amikor odalép hozzám és a fejemre teszi a korona másik felét, de látom rajta, hogy engesztelhetetlen, a tekintete mint egy kígyóé.

Ebben a pillanatban megértem, hogy bár mindketten ettünk volna az éjfürtből, mégis engem tartanak az értelmi szerzőnek. Én vagyok a felbujtó. Nekem jár a büntetés.

Mindenki veszettül hajbókol, éljenez és tapsol. Úgy érzem, mindjárt leszakad a karom az integetéstől, amikor Caesar Flickerman végre-valahára jó éjszakát kíván a közönségnek, és búcsúzóul figyelmezteti őket, nehogy lemaradjanak a holnapi záró interjúkról. Mintha lenne választásuk.

Peetát meg engem átterelnek az elnöki rezidenciára, és kezdetét veszi a Győzelmi Bankett, ahol arra sincs időnk, hogy bekapjunk néhány falatot, mert a Kapitólium magas rangú tisztviselői és a legbőkezűbb támogatóink kis híján ölre mennek, hogy lefotóztathassák magukat a társaságunkban. Örömtől ragyogó arcok kavalkádja vesz körül, és mire lassan beesteledik, már azt sem tudom, hol áll a fejem. Időnként megpillantom Haymitchet és megnyugszom, vagy Snow elnököt és megrémülök, de azért próbálok jókedvűnek látszani, nevetgélek, mosolygok és hálálkodom, miközben folyamatosan kattognak a fényképezőgépek. Peeta kezét azonban egyetlen pillanatra sem engedem el egész idő alatt.

Lassan már pirkad, amikor megérkezünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére. Abban bízom, hogy végre válthatok néhány szót Peetával négyszemközt. Haymitch azonban közbelép, Peetát Portia gondjaira bízza, aztán személyesen kísér az ajtómig.

– Miért nem beszélhetek vele? – kérdezem.

– Rengeteget beszélgethettek, ha hazaérünk – feleli Haymitch. – Most feküdj le, kettőkor kezdődik az interjú.

Annak ellenére, hogy Haymitch állandóan közbeavatkozik, elhatározom, hogy mindenképpen beszélek Peetával négyszemközt. Miután néhány órán át álmatlanul hánykolódom az ágyamban, kisurranok a folyosóra. Először arra gondolok, megnézem, Peeta nincsen-e a tetőn, de nem találok senkit odafent. Még a város utcái is kihaltak, véget ért az előző esti ünneplés. Visszafekszem az ágyamba, aztán úgy döntök, a szobájában keresem fel Peetát, de amikor megpróbálok kimenni, kiderül, hogy valaki kívülről kulcsra zárta a hálószobám ajtaját. Eleinte Haymitchre gyanakszom, de aztán eszembe jut egy sokkal félelmetesebb lehetőség: a Kapitólium emberei tartanak szemmel és zártak be. A Viadal kezdete óta nem volt esély a szökésre, de ez most érzékenyebben érint, mert sokkal személyesebb. Olyan érzés, mintha valami bűntény miatt bebörtönöztek volna, és az ítéletre várnék. Gyorsan visszabújok az ágyba, és alvást színlelek, egészen Effie Trinket érkezéséig, aki közli velem, hogy „egy újabb nagy, nagy, nagy nap vár ránk!”

Öt percet kapok, és alig végzek a tál rizses hússal, amikor beállít a felkészítő csapat. Csak annyit mondok, hogy „Imádott benneteket a közönség!”, és a következő néhány órában már nem is kell megszólalnom. Aztán megérkezik Cinna, mindenkit kizavar a szobából, és egy fehér, fátyolszerű ruhát és rózsaszín cipőt ad rám. Aztán saját kezűleg varázsolja fel a sminkemet, és amikor elkészül, az arcom halványan ragyog. Közben kedélyesen csevegünk, de nem merek kérdezni tőle semmit, mert amióta zárva találtam a hálószobám ajtaját, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy minden lépésemet figyelik.

Az interjút a folyosó végén lévő társalgóban veszik majd fel. A helyiségből mindent eltüntettek, betolták a „szerelemfotelt”, és körberakták vörös és rózsaszínű rózsákkal teli vázákkal. Mindössze néhány kamera rögzíti a beszélgetést. Annak pedig külön örülök, hogy a közönség ezúttal csak a képernyők előtt ülve követheti az eseményeket.

Caesar Flickerman barátságosan megölel, amikor belép. – Gratulálok, Katniss. Hogy bírod a strapát?

– Jól. Csak kicsit izgulok az interjú miatt – felelem.

– Nem kell aggódni. Remekül fogunk szórakozni – mosolyog Flickerman, és bátorításképpen megpaskolja az arcomat.

– Nem szeretek magamról beszélni – mondom.

– Bármit mondhatsz, nem lesz semmi baj – mondja.

Én pedig arra gondolok, hogy bárcsak igaza lenne. De lehet, hogy Snow elnök már megszervezte, hogy valami véletlen „baleset” érjen a beszélgetés alatt.

Aztán megérkezik Peeta – nagyon jól áll nekik a piros-fehér ruha –, és félrevon. – Alig láttalak, mióta visszajöttünk. Haymitch mindent megtesz, hogy még véletlenül se fussunk össze.

Haymitch valójában azért tesz meg mindent, hogy megkíméljék az életünket, de mivel túl sokan vannak körülöttünk, csak annyit mondok: – Igen, az utóbbi időben nagyon felelősségteljesen viselkedik.

– Mindegy. Ha ezen túl vagyunk, mehetünk haza. Akkor végre leszáll majd rólunk – jegyzi meg Peeta.

Megborzongok, de nincs idő kitalálni az okát, mert már várnak minket. A formaságoknak eleget téve helyet foglalunk a fotelben, Caesar azonban így szól: – Hé, nyugodtan ülj az ölébe, ha akarsz. Tegnap nagyon helyesek voltatok. – Így aztán felhúzom a lábamat, Peeta pedig átölel, és magához húz.

Hallom, hogy megkezdődik a visszaszámolás, a következő pillanatban pedig már élőben lát bennünket az egész ország. Caesar Flickerman csodálatos formában van, ugrat bennünket, viccelődik, de amikor kell, mindig elhallgat. Peeta és Flickerman azonnal megtalálja a közös hangot, ott folytatják, ahol az első interjúnál abbahagyták, szelíden ugratják egymást, miközben én próbálok minél többet mosolyogni, és minél kevesebbet beszélni. Persze időnként muszáj nekem is mondanom valamit, de ilyenkor amilyen gyorsan csak tudom, megpróbálom visszaterelni a szót Peetára.

Végül azonban Caesar feltesz néhány kérdést, amire kénytelen vagyok hosszabban válaszolni. – Peeta, a barlangban elmesélted, hogy részedről ez szerelem volt első látásra. Ha jól emlékszem, azt mondtad, ötévesen szerettél bele Katnissba, ugye? – kérdezi Caesar.

– Igen, abban a pillanatban beleszerettem, hogy megláttam – feleli Peeta.

– Katniss, neked viszont óriási kaland volt ez az egész. A közönség számára az jelentette a valódi izgalmat, hogy te mikor szeretsz bele végre Peetába. Elárulod nekem, mikor döbbentél rá, hogy szereted őt? – szegezi nekem a kérdést Caesar.

– Ó, hát erre nem könnyű válaszolni… – Bágyadtan, zihálva felnevetek, aztán a kezemre pillantok. Segíts rajtam, Caesar.

– Elárulom, nekem mikor esett le, hogy te is odavagy érte. Azon az éjjelen, amikor a fán ülve Peeta nevét kiáltottad – veszi át a szót Caesar.

Jövök neked eggyel, Caesar, gondolom, és tudom, hogy most már menni fog. – Igen, azt hiszem, ez volt az a pillanat. Úgy értem, egészen addig a pillanatig próbáltam elfojtani az érzéseimet, nem akartam belegondolni, hogy igazából mit érzek Peetával kapcsolatban, ezt őszintén mondom, hiszen már eleve annyira zűrös volt minden, és csak tovább bonyolította volna a helyzetet, ha elkezdek Peetával foglalkozni. De akkor, ott a fán hirtelen minden megváltozott – mondom.

– Mit gondolsz, mi lehetett ennek az oka? – nógat Caesar.

– Talán mert… akkor éreztem először… hogy nem fogom elveszíteni őt – felelem.

Haymitch az operatőr mögött áll, észreveszem, hogy megkönnyebbülten fúj egyet, és tudom, hogy jól válaszoltam. Caesar elővesz egy zsebkendőt, és egy percig szóhoz sem jut a meghatottságtól. Peeta a halántékomhoz nyomja a homlokát. – Most, hogy elkaptál, mit csinálsz majd velem? – kérdezi.

Odafordulok hozzá. – Elteszlek valahová, ahol nem eshet bántódásod. – Ekkor Peeta megcsókol, és a teremben lévők egyszerre sóhajtanak.

Caesar természetesnek tartja, hogy ezen a ponton témát váltson, és az arénában szerzett sérüléseinkről faggasson bennünket, az égési sebekről, a csípésekről, a vágásokról. Amikor azonban a mutánsok támadása kerül szóba, megfeledkezem róla, hogy vesznek a kamerák. Caesar ugyanis megkérdezi Peetától, hogyan szuperál az „új lába”.

– Az új lábad? – kérdezem döbbenten, és mielőtt végiggondolnám, mit csinálok, felhúzom Peeta nadrágjának szárát. – Ó, ne – suttogom, amikor meglátom a lába helyére szerelt fém és műanyag művégtagot.

– Hát neked nem szóltak róla? – kérdezi Caesar kedvesen. A fejemet rázom.

– Még nem volt alkalmunk beszélni – veszi át a szót Peeta, és vállat von.

– Az én hibám – mondom. – Nem kellett volna rátennem a nyomókötést.

– Igen, a te hibád, hogy még mindig életben vagyok – mondja Peeta.

– Peetának igaza van – szól közbe Caesar. – Ha nem kötöd be a lábát, elvérzett volna.

Talán igazat mondanak, ennek ellenére mégis annyira felzaklat a dolog, hogy úgy érzem, mindjárt elbőgöm magamat, de szerencsére még időben kapcsolok, eszembe jut ugyanis, hogy az egész ország minket néz, és végül Peeta ingébe temetem az arcomat. Eltart néhány percig, mire sikerül visszacsalogatniuk, annyival jobb Peeta ingébe fúrni az arcomat, ott senki sem lát, de amikor végül felnézek, Caesar szerencsére nem kérdezget tovább, és össze tudom szedni magamat. Ami azt illeti, Caesar egészen addig békén hagy, amíg az öngyilkossági kísérlet szóba nem kerül.

– Katniss, tudom, hogy nagyon megviselt a dolog, de muszáj megkérdeznem valamit. Mi járt a fejedben, amikor a tenyeredre szórtad a bogyókat? – kérdezi Caesar.

Hosszú szünetet tartok, mielőtt válaszolnék, próbálom rendezni a gondolataimat. Ez az a sorsdöntő pillanat, amikor eldől, valóban szembeszálltam-e a Kapitóliummal, vagy Peeta elvesztésének gondolata elvette a józan eszemet, és nem vagyok felelős azért, amit csináltam. A helyzet egy drámai hangvételű beszédért kiált, de csak egyetlen mondatot sikerül kinyögnöm, alig hallhatóan. – Nem tudom, én csak… képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy… Peeta nélkül kell élnem.

– Peeta? Van valami hozzáfűznivalód? – kérdezi Caesar.

– Nem. Amit Katniss mondott, mindkettőnkre igaz – teszi hozzá Peeta. Caesar elbúcsúzik, és azzal vége is a beszélgetésnek. Mindenki nevet, sír vagy ölelkezik, én viszont nem tudom eldönteni, hogyan sikerült az interjú, amíg oda nem lépek Haymitchhez. – Na, milyen volt? – suttogom.

– Tökéletes – vágja rá Haymitch.

Visszamegyek a szobámba összepakolni a holmimat, de rájövök, hogy csak a Madge-től kapott fecsegő poszátás kitűzőt vihetem magammal. Valaki visszavitte a szobámba a Viadal után. Sötétített ablakú autóval hajtunk végig a városon, az állomáson külön szerelvény vár ránk. Alig tudunk elbúcsúzni Cinnától és Portiától, de tudjuk, hogy néhány hónap múlva újra találkozunk, amikor a győzelmi ünnepségsorozat keretében együtt végigjárjuk majd Panem körzeteit. A Kapitólium így emlékezteti az embereket, hogy az Éhezők Viadala igazából sosem ér véget. Kapunk majd egy csomó felesleges kitüntetést, az embereknek pedig úgy kell tenni, mintha kedvelnének bennünket.

A vonat kigördül az állomásról, a szerelvény az éjszaka sötétjében robog, és amikor kiérünk az alagútból, az aratásnapi ünnepség óta először, szabadon fellélegezhetek. Effie és természetesen Haymitch is velünk tart. Hatalmas lakomát csapunk, aztán csendben megnézzük a záróinterjú ismétlését a tévében. A Kapitólium minden másodpercben egyre távolabb és távolabb kerül, én pedig az otthonomra gondolok. Primre és anyára. Gale-re. Kimentem magamat azzal az indokkal, hogy szeretnék átöltözni. A fülkémben levetem a ruhát, és pólót meg nadrágot húzok. Lassan lemosom az arcomról a sminket, és befonom a hajamat, fokozatosan visszaváltozom önmagámmá. Újra az igazi Katniss Everdeen néz vissza a tükörből. A lány, aki a Peremben él. Az erdőben vadászik. A Zugban kereskedik. A tükörbe nézek, és megpróbálom felidézni, hogy ki is vagyok valójában, és hogy ki nem vagyok igazából. Amikor visszamegyek a többiekhez, furcsának és kellemetlennek érzem, ahogy Peeta belém karol.

A szerelvény rövid időre megáll, hogy üzemanyagot vegyen fel, mi pedig kimehetünk levegőzni. Most már nem kell őrizni bennünket. Kéz a kézben sétálunk Peetával a sínek mentén, de most, hogy kettesben maradunk, képtelen vagyok megszólalni. Peeta megáll, és szed egy csokorra való vadvirágot. Amikor felém nyújtja, erőlködnöm kell, hogy úgy tűnjön, örülök. Peeta ugyanis nem sejti, hogy ezek a rózsaszín-fehér kis virágok a vadhagyma virágai, és azokra az órákra emlékeztetnek, amiket Gale-lel az erdőben töltöttünk.

Gale. Összerándul a gyomrom, amikor belegondolok, hogy hamarosan újra találkozunk. De miért érzek így? Képtelen vagyok megfogalmazni a választ. Csak azt tudom, hogy úgy érzem, mintha hazudtam volna valakinek, aki bízik bennem. Vagy pontosabban: két embernek is hazudtam. Egészen eddig a Viadalra hivatkozva sikerült elodáznom, hogy szembenézzek a helyzettel. De otthon már nem hivatkozhatok a Viadalra.

– Mi a baj? – kérdezi Peeta.

– Semmi – felelem. Továbbsétálunk, elhagyjuk a szerelvény végét, itt már biztosan nem rejtettek kamerákat a sínek melletti bokrokba. Mégsem bírok megszólalni.

Arra riadok fel, hogy Haymitch a vállamra teszi a kezét. Ő még itt, a semmi közepén is halkan beszél. – Ügyesek voltatok. Csak így tovább, a körzetben se hagyjátok abba, meg kell várni, amíg elviszik ezeket a rohadt kamerákat. És akkor minden rendben lesz. – Azzal elindul vissza a szerelvény felé. Nem merek Peeta szemébe nézni.

– Ezt meg hogy értette? – kérdezi Peeta.

– A Kapitóliumra célzott. Nem tetszett nekik az öngyilkossági kísérlet – bököm ki.

– Mi van? Miről beszélsz? – hökken meg Peeta.

– Lázadásnak ítélték. Az utolsó néhány napban Haymitch irányított, megmondta, mit csináljak. Hogy ne rontsam tovább a helyzetet – magyarázom.

– Ő irányított? Engem viszont nem – mondja Peeta.

– Haymitch tisztában volt vele, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy magadtól is tudd, mit kell tenni – mondom.

– Fogalmam sem volt róla, hogy valamit tenni kell – mondja Peeta. – Ezek szerint az utolsó néhány napban… és gondolom korábban az arénában is… csak valami taktikát követtél, amit Haymitch-csel dolgoztatok ki.

– Nem. Úgy értem, az arénában még csak beszélni sem tudtam vele, nem igaz? – hebegem.

– De azt tudtad, hogy mit vár el tőled, nem? – vág vissza Peeta. Az ajkamba harapok. – Katniss? – Peeta elengedi a kezemet, én pedig lépek egyet, mintha elvesztettem volna az egyensúlyomat.

– Csak a Viadal miatt játszottad el, hogy szeretsz – szólal meg újra Peeta. – Remek alakítás volt.

– Nem az egész volt színjáték – mondom a virágcsokrot szorongatva.

– És mégis hol ért véget a szerep, és hol kezdődött az igazi Katniss? Nem, erre inkább ne válaszolj. Van egy fontosabb kérdés: mi marad ebből az egészből, ha újra otthon leszünk?

– Nem tudom. Minél közelebb érünk a Tizenkettedik Körzethez, annál zavarosabb az egész – mondom. Peeta további magyarázatra vár, de nem tudok már mást mondani.

– Azért majd szólj, ha kitaláltad – mondja fájdalmas hangon.

Most már biztosan meggyógyult a fülem, hiszen még a mozdony zúgása sem képes elnyomni Peeta távolodó lépteinek kopogását. Mire felszállok a vonatra, Peeta bezárkózik a fülkéjébe, és egész éjjel nem jön elő. Sőt, másnap reggel sem látom. Ami azt illeti, legközelebb akkor bukkan elő, amikor a szerelvény megérkezik a Tizenkettedik Körzetbe. Kifejezéstelen arccal odabiccent nekem.

El akarom mondani neki, hogy igazságtalanul viselkedik. Hogy a Viadal előtt nem ismertük egymást. Hogy mindent megtettem, hogy életben maradjak, hogy mindketten életben maradjunk az arénában. Hogy nem tudom megmagyarázni, milyen kapcsolat fűz Gale-hez, mert magam sem tudom. Hogy nem jó engem szeretni, mert sosem fogok megházasodni, és inkább előbb, mint utóbb úgyis megutálna. Hogy nem számít, ha szeretem, mert sosem engedhetem meg magamnak, hogy úgy szeressek valakit, hogy családom és gyerekeim legyenek. Mégis hogyan képes erre? Hogyan képes így viselkedni azok után, amin keresztülmentünk?

Azt is el akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik. Ez viszont a részemről nem lenne tisztességes vele szemben.

Ezért aztán csak állunk egymás mellett némán, és a semmiből előbukkanó mocskos kis vasútállomást bámuljuk. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy a peron tele van kamerákkal. Mindenki nagyon várja már, hogy megnézhesse a hazatérésünket.

A szemem sarkából látom, hogy Peeta kitárja a karját. Bizonytalanul ránézek. – Még egyszer utoljára? A közönség kedvéért? – szólal meg Peeta. A hangjában nem bujkál harag. A szavai közömbösen konganak, és ez, ha lehet, még rosszabb. A fiú, akitől a kenyeret kaptam, máris távolodik tőlem.

Mindjárt vesznek a kamerák. Megfogom és erősen megszorítom Peeta kezét, de már most félek a pillanattól, amikor végleg el kell majd engednem.

 

Vége az első könyvnek

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.