Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 25-26. fejezet

25

 

Mutánsok. Semmi kétség. Ezzel a fajtával még nem találkoztam, de tuti, hogy ilyen vadállatok nem élnek a természetben. Hatalmas farkasokra emlékeztetnek, de mégis milyen farkas az, amelyik ugrás után a két hátsó lábára érkezik, és még csak meg sem billen? Milyen farkas int a mellső mancsával a falka többi tagjának, hogy irány előre? Ekkora távolságból egyelőre még csak ezeket a furcsaságokat tudom kivenni. De semmi kétség, hogy még ijesztőbb dolgokra is fény derül, ha közelebb érnek.

Cato nyílegyenesen a Bőségszaru felé vette az irányt, én pedig gondolkodás nélkül utána eredek. Ha ő a Bőségszarut tartja a legbiztonságosabb helynek, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Ráadásul ha nekem sikerülne eljutnom a fákig, kizárt, hogy Peeta a sérült lábával le tudja futni ezeket a szörnyeket – Peeta! Abban a pillanatban, ahogy megkapaszkodom a Bőségszaru elvékonyodó végén lévő fémcsücsökben, eszembe jut, hogy van egy társam. Peeta tizenöt méterrel lemaradva, az utolsó erejét összeszedve biceg, de a mutánsok gyorsan közelednek felé. Belenyilazok a falka sűrűjébe, és egyet sikerül leszednem, de így is nagyon sokan maradnak.

Peeta hadonászik, hogy másszak fel a szarura. – Gyerünk, Katniss! Nyomás!

Igaza van. A földön nem tudom megvédeni magunkat. Elkezdek felfelé mászni, felhúzom magam a Bőségszarura. A szaru aranyozott felületét úgy alakították ki, hogy arra a tölcsérre hasonlítson, amit a betakarításkor szoktunk megtölteni, ezért aztán apró redők és szegélyek vannak rajta, amikbe jól bele lehet kapaszkodni. De mivel az arénában hajnal óta tűzött a nap, mostanra a szaru annyira felforrósodott, hogy felhólyagosodik a tenyerem, ahogy hozzáérek.

Cato az oldalán fekszik a szaru legtetején, hat méter magasan, levegő után kapkodva lepillant a mélybe. Itt a lehetőség, hogy végezzek vele. Megállok félúton a szaru teteje felé, és felhúzom az íjamat, de abban a pillanatban, amikor el akarom engedni a nyílvesszőt, meghallom Peeta kiáltását. Megfordulok, és látom, hogy elérte a szaru végét, de a mutánsok már a sarkában vannak.

– Mássz! – üvöltöm. Peeta dolgát nem csak sérült lába, hanem a kezében szorongatott kés is nehezíti. Keresztüllövöm a torkát az első mutánsnak, amelyik a mancsát a Bőségszarura teszi. Haláltusájában a lény akaratlanul megsebzi néhány társát. Ekkor pillantom meg először a karmukat. Tíz centi hosszú és borotvaéles.

Peeta közben eléri a lábamat, úgyhogy gyorsan lehajolok, megragadom a karját, és felhúzom. Aztán eszembe jut Cato, aki a szaru tetején várakozik, és villámgyorsan megfordulok, de a srác még mindig összegörnyedve fetreng, és szemmel láthatólag inkább a mutánsok kötik le a figyelmét, nem pedig mi. Rekedt hangon lekiabál nekünk, de nem értem, mit mond. A mutánsok hörgése és morgása nem könnyíti meg a dolgomat.

– Mi van? – kiáltok vissza.

– Azt kérdezte, hogy fel tudnak-e mászni – válaszol Cato helyett Peeta, mire újból a szaru tövére szegezem a tekintetemet.

A mutánsok gyülekezni kezdenek odalent. Hátborzongatóan emberi vonással ruházza fel őket, ahogyan könnyedén a hátsó lábukra állnak. Mindegyiknek vastag bundája van, a szőrzetük viszont eltérő, akad köztük egyenes szálú, olajosan csillogó, másoké meg göndör. A színük pedig a koromfeketétől egészen egy különös árnyalatig terjed, amire nem találok jobb szót a szőkénél. Van ezekben a lényekben valami hátborzongató, kitör a frász, ahogy rájuk nézek, de egyszerűen nem tudok rájönni, mi az.

Megszaglásszák a szarut, megnyalogatják a fémet, a karmukkal kapargatják a felszínét, aztán éles, csaholó hangot hallatnak. Biztosan így kommunikálnak egymással, mert a falka egyszerre hátralép, mintha helyet akarna adni valakinek. Aztán egy selymes, világos szőrzetű, jókora mutáns nekifut, és felugrik a Bőségszarura. A hátsó lába hihetetlenül erős lehet, mert olyan magasra ugrik, hogy alig három méterrel alattunk huppan le, aztán ránk vicsorog. Egy pillanatra megáll, én pedig rádöbbenek, mi zavart annyira ezekben a lényekben. A gyűlölettől izzó zöld szemek egyáltalán nem hasonlítanak a kutya vagy a farkas szemére, sőt, igazából egyetlen kutyafélére sem emlékeztetnek, amit valaha láttam. Ezeknek a mutánsoknak emberi a tekintete. Szinte még fel sem fogom a döbbenetes felismerést, amikor megpillantom a drágakő berakásos nyakláncot az 3-es számmal, és rájövök, miféle borzalommal állunk szemben. A szőke haj, a zöld szem, az 1-es szám… ez Glimmer.

Felsikoltok, és alig bírom a helyén tartani a nyílvesszőt. Lövésre készen várakozom, de pontosan tudom, mennyire megcsappant a nyílvesszőkészletem. Várom, hogy kiderüljön, tényleg fel tudnak-e mászni a Bőségszarura. De most, annak ellenére, hogy a lény elkezdett lefelé csúszni, mert képtelen volt megkapaszkodni a fémfelületen, annak ellenére, hogy hallom a karmai éles csikorgását, mégis átlövöm a torkát a nyíllal. A teste megvonaglik, és tompa puffanással a földbe csapódik.

– Katniss? – Érzem, ahogy Peeta megragadja a karomat.

– Ez ő volt! – sikerül kinyögnöm végül.

– Kicsoda? – kérdezi Peeta.

A fejemet ide-oda kapkodva fürkészem a mutánsfalkát, a sok különböző nagyságú és színű lényt. Az a kicsi, vöröses szőrű, borostyán sárga szemű… A rókaképű lány! Az a hamuszürke szőrű, mogyoróbarna szemű mutáns a fiú a Kilencedik Körzetből, aki rögtön a Viadal elején meghalt, amikor a Bőségszarunál a hátizsákért marakodtunk! És ekkor megpillantom a legkisebb mutánst, fénylő, sötét szőre és hatalmas, barna szeme van, a nyakában szalmából font lánc, rajta a 11-es számmal. Gyűlölettől eltorzult arccal vicsorítja a fogát. Ruta…

– Mi van, Katniss? – Peeta a vállamat rázza.

– Ők azok. Mind. A többiek. Ruta és a rókaképű lány… és a többi kiválasztott – sikerül kinyögnöm végül.

Peetának tátva marad a szája a döbbenettől. – Mit csináltak velük? Ugye ez nem… ez nem az igazi szemük?

A szemük miatt aggódom a legkevésbé. Az elméjük állapotát sokkal aggasztóbbnak tartom. Vajon beléjük táplálták az eredeti kiválasztottak emlékeit? Vajon úgy programozták őket, hogy gyűlöljenek bennünket, amiért életben maradtunk, miközben őket kegyetlenül lemészárolták? És mi van azokkal, akiket mi öltünk meg… talán azt hiszik, hogy most bosszút állhatnak rajtunk a saját halálukért?

Mielőtt azonban megválaszolhatnám a kérdéseket, a mutánsok újabb támadást indítanak a Bőségszaru ellen. Két csoportra válnak, és körbeveszik a szarut, aztán erős hátsó lábukról elrugaszkodva próbálják ránk vetni magukat. Egy hegyes fogakkal teli állkapocs csattan néhány centire a kezemtől, aztán Peeta felkiált, érzem, hogy megrántja valami a testét, és a fiú meg a mutáns együttes súlya ledönt a lábamról. Ha nem kapaszkodik a karomba, Peeta lezuhant volna a földre, így viszont minden erőmet össze kell szednem, hogy ne essünk le a szaru ívelt végéről. És a többi mutáns még csak most lendül támadásba.

– Öld meg, Peeta! Öld meg! – üvöltöm teli torokból, habár nem igazán látom, mi történik. Peetának valószínűleg sikerült leszúrnia a mutánst, mert már nem húznak olyan erővel lefelé. Miután sikerül visszarángatnom Peetát, elkezdünk felfelé mászni a szaru tetejére, ahol a két rossz közül a kisebbik vár ránk.

Catónak még mindig nem sikerült feltápászkodnia, de a légzése már lelassult, és tudom, hogy hamarosan összeszedi magát annyira, hogy megtámadjon bennünket, és lelökjön a mélybe. Felhúzom az íjamat, de végül a nyílvessző az egyik mutáns testébe fúródik. Ahogy nézem, ez csak Thresh lehet, hiszen ki más tudna ilyen magasra ugrani? Egy pillanatra megkönnyebbülök, mert végre sikerült olyan magasra másznunk, ahol a lények már nem érnek el bennünket. Éppen vissza akarok fordulni Cato felé, amikor Peeta egyszer csak eltűnik mellőlem. Rögtön arra gondolok, hogy valamelyik mutáns kapta el, de aztán a vére az arcomra csöpög.

Cato áll előttem, gyakorlatilag a szaru szájában, és birkózófogásba szorítja a fuldokló Peeta fejét. Peeta le akarja fejteni a nyakáról Cato karját, de nem jár sikerrel, mintha nem tudná eldönteni, hogy a légzésre koncentráljon, vagy inkább próbálja elállítani a vérzést, az egyik mutáns ugyanis csúnyán belekarmolt a vádlijába.

Az utolsó előtti nyílvesszővel célba veszem Cato fejét, ekkora távolságból ugyanis már látni a törzsét és a végtagjait borító, testhez tapadó, bőrszínű hálót. A Kapitólium kedves ajándéka ez a csúcstechnológiás páncél. Vajon ez volt Cato fekete hátizsákjában a lakomán? Páncél, ami megvédi a nyilaimtól? Mindenesetre a fejvédő maszkról megfeledkeztek.

Cato csak nevet. – Ha lelősz, a szépfiú is lezuhan velem.

Igaza van. Ha lelövöm, magával rántja Peetát a mutánsok közé, és akkor mindketten meghalnak. Patthelyzetbe kerültünk. Nem tudom lelőni Catót anélkül, hogy ne ölném meg Peetát is. Viszont ha Cato megöli Peetát, beleeresztem a nyílvesszőt az agyába. Úgy állunk, mint a szobrok, mindenki azon töri a fejét, hogyan úszhatna meg a dolgot.

Az izmaim annyira megfeszülnek, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elszakadhatnak. A fogamat úgy összeszorítom, hogy kis híján kitörik.

A mutánsok elhallgatnak, síri csend ül a tájra, csak az ép fülemben lüktető vér hangját hallom.

Peeta ajka elkékül. Ha nem csinálok valamit azonnal, meg fog fulladni, és akkor örökre elveszítem őt, Cato pedig valószínűleg fegyverként fogja használni Peeta holttestét. Ami azt illeti, teljesen biztos vagyok abban, hogy Cato valami ilyesmire készül, mert, bár már nem röhög, még mindig diadalittasan vigyorog.

Peeta mintha egy utolsó, elkeseredett kísérletre készülne, Cato karjához emeli a kezét. Az ujja maszatos a lábán tátongó sebből ömlő vértől. De ahelyett, hogy szabadulni próbálna Cato szorításából, véres mutatóujjával egy jól látható X-et rajzol Cato kézfejére. Cato mindössze egyetlen pillanattal később jön rá, hogy mit akar üzenni Peeta, mint én. Ezt abból állapítom meg, hogy az arcára fagy a vigyor. De elkésik, mert addigra már átfúrja a kezét a nyílvessző. Felüvölt, és elengedi Peetát, aki teljes erőből meglöki. Egy borzalmas pillanatig úgy tűnik, mindketten a mélybe zuhannak. Előrevetem magam, és sikerül elkapnom Peeta kezét, pont abban a pillanatban, amikor Cato megcsúszik a véres szarun, és a mélybe zuhan.

Halljuk, ahogy földet ér, a becsapódáskor kipréselődik a levegő a tüdejéből, aztán a mutánsok rávetik magukat. Peeta meg én egymásba kapaszkodunk, várjuk, hogy végre eldördüljön az ágyú, várjuk, hogy vége legyen már a vérengzésnek, várjuk, hogy végre szabadon engedjenek bennünket. De nem történik semmi. Egyelőre még. Mert ez a Viadal tetőpontja, és a közönség igényeit ki kell szolgálni.

Nem nézek oda, de hallom a fogvicsorgató, dühös morgást, az ember és a fenevadak fájdalomüvöltését, ahogyan Cato és a mutánsfalka egymásnak esik. Eleinte nem értem, hogyan tud Cato életben maradni, aztán eszembe jut a testét bokától tarkóig borító páncélháló, és rádöbbenek, hogy valószínűleg igen hosszú éjszakánk lesz. Catónál kés vagy kard van, vagy valami más fegyver, amit a ruhájába rejtett, mert időnként felhangzik a mutánsok jellegzetes halálhörgése, és az aranyozott szarunak csapódó penge fémes csengése. A küzdelem a Bőségszaru tövében zajlik, és Cato az egyetlen lehetséges taktikát választja, amivel még menteni tudja az irháját: megpróbál visszavergődni valahogy a szaru elkeskenyedő végéhez, hogy újra csatlakozzon hozzánk. De a végén lenyűgöző ereje és harci tudása sem menti meg, a túlerő győzedelmeskedik fölötte.

Úgy egy órája tarthat a küzdelem, amikor végül Cato elterül a földön, és a mutánsok bevonszolják a Bőségszaruba. Most kifogják végezni, villan át az agyamon. De az ágyú még mindig nem dördül el.

Leszáll az éj, felharsan a himnusz, de Cato arca nem jelenik meg az égen, csak halk nyöszörgését halljuk valahonnan a mélyből. Jeges szél söpör végig a síkságon, ami eszembe juttatja, hogy a Viadal még nem ért véget, és ki tudja, talán még sokáig nem is fog, mi pedig továbbra sem lehetünk biztosak a győzelmünkben.

Peeta felé fordulok, a lábán lévő mély sebből dől a vér. Az összes felszerelésünket, az élelmünket, a hátizsákjainkat a tónál hagytuk, amikor menekülnünk kellett a mutánsok elől. Nincsen nálunk kötszer, nem tudom mivel elállítani a vérzést. Didergek a jeges szélben, mégis levetem a kabátomat, és az ingemet. Aztán amilyen gyorsan csak tudom, visszaveszem a kabátot, és felhúzom a cipzárt. Ez a néhány pillanat is elég, és a fogam veszettül vacogni kezd.

Peeta arca szürke a sápadt holdfényben. Ráveszem, hogy feküdjön le, aztán megvizsgálom a sebet a lábán. Síkos lesz az ujjam Peeta langyos vérétől. Egy sima kötés itt már nem fog segíteni. Sokszor láttam, hogyan tesz anya nyomókötést a súlyosabb sebekre, most megpróbálom utána csinálni. Levágom az ingem ujját, kétszer körbetekerem vele Peeta lábát, térd alatt, aztán jó erősen megkötöm. Mivel nincsen nálam bot, ezért az utolsó nyílvesszőt tűzöm a csomóba, és olyan erősen megcsavarom, amennyire csak merem. Kockázatos, amit csinálok – még az is előfordulhat, hogy amputálni kell Peeta lábát –, de amikor arra gondolok, hogy meghalhat, úgy érzem, nem marad más választásom. Az ingem maradékával bekötözöm a sebet, aztán odafekszem Peeta mellé.

– Ébren kell maradnod – mondom. Nem tudom, hogy ilyen helyzetben mit írnak elő az orvosi szakkönyvek, de megrémít a gondolat, hogy Peeta esetleg elbóbiskol, és soha többé nem ébred fel.

– Fázol? – kérdezi. Lehúzza a kabátja cipzárját, én szorosan odabújok hozzá. Valamivel jobb így, hogy egymást melegítjük és két réteg kabát van rajtunk, de fiatal még az éjszaka. A hőmérséklet tovább fog zuhanni. Már most érzem, ahogyan a Bőségszaru – ami szinte izzott, amikor felmásztunk rá – fokozatosan jéghideggé válik.

– Lehet, hogy mégis Cato fog győzni – suttogom Peetának.

– Ne áltasd magad! – mondja Peeta, és a fejemre húzza a kapucnit, de érzem, hogy még nálam is jobban didereg.

Amit a következő néhány órában végig kell szenvednem, még az ellenségemnek sem kívánom; ami azért elég kemény állítás, ha jobban belegondolunk. Már önmagában a hideg is elég borzalmas lenne, de az igazi rémálom az, ahogyan Cato nyöszörög, könyörög, és végül panaszosan sír, miközben a mutánsok szünet nélkül gyötrik. Nemsokára már nem érdekel, hogy ki ez a srác, és mit csinált az arénában, csak azt akarom, hogy minél előbb véget érjen a szenvedése.

– Miért nem ölik már meg? – kérdezem Peetától.

– Tudod jól – feleli, és közelebb húz magához.

Igen, tudom. A Viadal közvetítésének ezeket az óráit mindenki végignézi. A Játékmesterek szempontjából ez a tömegszórakoztatás csúcsa.

A gyötrelem folytatódik, nincsen megállás, ami végül teljesen felőrli az idegeimet, az emlékek sem nyújtanak menedéket, és már nem reménykedem a holnapban, a borzalom a jelen kivételével mindent eltöröl, és mintha ez a jelen örökké tartana. Csak a hideg, a rettegés és a haldokló fiú nyöszörgése marad.

Peeta el-elbóbiskol, és minden egyes alkalommal azon kapom magam, hogy egyre hangosabban és hangosabban szólítgatom, mert ha most meghal itt nekem, egészen biztos, hogy bekattanok. Küzd az álmosság ellen, talán nem is maga miatt, hanem miattam, de nehéz dolga van, mert az eszméletvesztés, az ájulás is a menekülés egyik formája. De a testemben áramló adrenalin nem hagyná, hogy kövessem Peetát, ezért aztán nem engedhetem el. Egyszerűen nem, és kész.

Az idő múlását egyedül az égbolt változásai jelzik, a hold alig érzékelhető mozgása. Peeta hívja fel erre a figyelmemet, ragaszkodik hozzá, hogy ismerjem el, a hold tényleg változtatja a helyét, és időnként, egy-egy röpke pillanatra mintha felvillanna valami halvány remény, de aztán a gyötrelmes éjszaka újra meg újra maga alá temet.

Aztán Peeta a fülembe súgja, hogy pirkad. Kinyitom a szememet, a csillagok elhalványulnak a hajnal sápadt fényében. És azt is látom, hogy Peeta arca milyen sápadt. Nagyon kevés időnk maradt. Tudom, hogy vissza kell vinnem a Kapitóliumba.

De az ágyú még mindig nem dördült el. Az ép fülemet a szarura szorítom, és meghallom Cato nyöszörgését.

– Szerintem itt van valahol a közelben. Katniss, nem tudod lelőni? – kérdezi Peeta.

Ha a Bőségszaru szájának közelében van, talán le tudom szedni. Jót tennék vele, ha megölném.

– Az utolsó nyílvessző a nyomókötésben van – mondom.

– Visszaadom – mondja Peeta, azzal lehúzza a kabátja cipzárját, és elenged.

Kiszabadítom a nyilat, és próbálom minél szorosabban meghúzni a nyomókötést, de átfagyott ujjakkal nem olyan egyszerű a dolog. Összedörzsölöm a kezemet, próbálom beindítani a vérkeringést. Aztán a szaru pereméhez kúszom, és kinézek. Peeta megfogja a lábamat, hogy biztonságban érezzem magamat.

Eltart pár pillanatig, mire megtalálom Catót a félhomályban, a vérben. Ez a véres húscafat, egykori ellenfelem, most felnyög, csak ezért tudom megállapítani, hogy hol van a szája. Mintha azt próbálná mondani, hogy kérlek.

A könyörület, nem a bosszú vezérel. A nyílvessző Cato koponyájába fúródik. Peeta visszahúz, kezemben az íj és az üres tegez.

– Eltaláltad? – suttogja Peeta. Az ágyú válaszol helyettem.

– Akkor győztünk, Katniss – szólal meg Peeta tompa hangon.

– Éljen – nyögöm ki végül, de a hangomon nem érződik győzelmi mámor.

Ekkor a síkság közepén megnyílik a föld, a megmaradt mutánsok, mintha vezényszóra cselekednének, odarohannak, és eltűnnek a föld alatt, majd a lyuk bezárul mögöttük.

Várunk, várjuk, hogy a légpárnás elszállítsa Cato földi maradványait, várjuk, hogy végre megszólaljanak a győzelmi harsonák, de semmi sem történik.

– Hé! – kiáltok a semmibe. – Mi folyik itt? – De a kérdésre csak az ébredező madarak csicsergése a válasz.

– Talán a test miatt nem fejezik be. Talán arrébb kellene mennünk – mondja Peeta.

Megpróbálok visszaemlékezni. Mennyire kell eltávolodni az utolsó áldozattól a Viadal végén? Túlságosan össze vagyok zavarodva, hogy higgadtan végig tudjam gondolni a dolgot, de mi más lehetne a késlekedés oka?

– Rendben van. Mit gondolsz, el tudsz menni a tóig, Peeta? – kérdezem.

– Muszáj lesz megpróbálnom – feleli. Óvatosan odakúszunk a szaru végéhez, aztán leugrunk a földre. Én már attól rosszul vagyok, hogy fáradt a lábam, el sem tudom képzelni, hogyan tud Peeta egyáltalán megmozdulni. Én tápászkodom fel elsőnek, megmozgatom és kinyújtóztatom a végtagjaimat, míg végül úgy érzem, fel tudom húzni Peetát a földről. Valahogy sikerül visszavánszorognunk a tóhoz. A kezemmel merek a tó hideg vizéből, és megitatom Peetát, majd én is kortyolok.

Meghallom egy fecsegő poszáta hosszú, halk füttyét, és a szememben a megkönnyebbülés könnyei gyűlnek, ahogy felbukkan az égen a légpárnás, és elviszi Cato holttestét. Most mi következünk. Végre hazamehetünk.

De továbbra sem történik semmi.

– Mi a fenére várnak? – kérdezi elhaló hangon Peeta. Mivel már nincsen rajta a nyomókötés, és a tóig vezető gyaloglás során nagyon megerőltetette magát, Peeta sebe újra kinyílt.

– Nem tudom – felelem. Bármi legyen is a késlekedés oka, nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy Peeta elvérzik. Felkelek, hogy keressek egy botot, és szinte azonnal a kezembe akad az egyik nyílvessző, ami lepattant Cato páncéljáról. Ez ugyanúgy megteszi, mint a másik nyílvessző. Ahogy lehajolok érte, hirtelen Claudius Templesmith dörgő hangja tölti be az arénát.

– Üdvözlet a Hetvennegyedik Viadal utolsó két versenyzőjének. Felülvizsgáltuk és visszavontuk a korábbi szabálymódosítást. A szabálykönyv alaposabb áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottunk, hogy a Viadalnak csak egy győztese lehet – közli Templesmith. – Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Aztán egy pillanatig hallatszik még a légköri zaj, majd minden elcsendesül. Hitetlenkedve bámulok Peetára, amikor megértem, miről van szó. Egy pillanatig sem gondolták komolyan, hogy mindkettőnket életben hagynak. Ezt az egészet a Játékmesterek találták ki, hogy aztán bemutathassák a Viadal történetének legdrámaibb végkifejletét. Én pedig voltam olyan hülye, hogy bekajáltam a trükköt.

– Ha jobban belegondolsz, nem is olyan meglepő – szólal meg Peeta halkan. Feltápászkodik a földről, látom, hogy komoly fájdalmai vannak. Aztán elindul felém, mintha lassított felvételt néznék, és előhúzza a kését az övéből…

Mielőtt felfognám, mit csinálok, felhúzom az íjamat, és egyenesen Peeta szívére célzok. Peeta a homlokát ráncolja, és ekkor észreveszem, hogy a kés már nincsen a kezében, a tóba hajította, ahová most érkezik meg halk csobbanás kíséretében. Én is eldobom a fegyveremet, és hátralépek, az arcom lángol a szégyentől.

– Ne – mondja Peeta. – Tedd meg. – Peeta sántikálva elindul felém, felveszi a földről az íjat, és a kezembe nyomja.

– Nem tudom megtenni – mondom. – Nem fogom megtenni.

– De meg kell tenned. Mielőtt újra ránk szabadítják a mutánsokat, vagy kitalálnak valami mást. Nem akarom úgy végezni, ahogyan Cato – teszi hozzá.

– Akkor ölj meg te! – csattanok fel dühösen, és hozzávágom Peetához a fegyvert. – Lőj le, aztán menj haza, és élj együtt a tudattal, hogy a gyilkosom vagy! – Ahogy kimondom ezeket a szavakat, rádöbbenek, hogy itt és most a halál lenne a könnyebb út.

– Tudod, hogy képtelen vagyok rá – mondja Peeta, és félredobja az íjat. – Rendben van, akkor is én hagyom el az arénát elsőnek. – Lehajol, és letépi a kötést a lábáról, felszámolja a vérét és a földet elválasztó utolsó védőbástyát.

– Nem, ezt nem teheted, nem ölheted meg magadat! – kiáltom. Térdre vetem magam, és kétségbeesetten próbálom visszatenni a kötést a sebre.

– Katniss – szólal meg Peeta. – Én ezt akarom.

– Nem hagyhatsz itt egyedül – mondom. Mert ha Peeta meghal, én sem fogok hazamenni soha igazán. Életem hátralévő részében azon fogok gondolkodni, hogyan juthattunk volna ki az arénából.

– Figyelj – mondja, és felhúz a földről. – Mindketten tudjuk, hogy addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincsen meg a győztes. És itt most csak az egyikünk lehet győztes. Kérlek, fogadd el. A kedvemért. – Aztán azzal folytatja, hogy mennyire szeret, és milyen lenne nélkülem az élet, de egy idő után nem figyelek rá, mert szöget üt a fejembe Peeta egyik megjegyzése, és nem bírok szabadulni egy gondolattól.

Mindketten tudjuk, hogy addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincsen meg a győztes.

Igen, kell nekik egy győztes. Győztes nélkül a Játékmesterek innák meg a levét ennek az egésznek. Kudarcot vallanának, és a Kapitólium nem bocsátaná meg nekik. Az sem kizárt, hogy kivégeznék őket, lassú kínhalál vár rájuk, és a kivégzést a tévé is közvetítené. Panem összes lakója őket nézné.

Ha mindketten meghalnánk, vagy elhitetnénk velük, hogy együtt akarunk meghalni…

Megfogom az övemre akasztott bőrerszényt, és leakasztom. Peeta meglátja, és a kezemre teszi a kezét. – Nem, ezt nem fogom hagyni.

– Bízz bennem – suttogom. Peeta hosszan a szemembe néz, aztán elengedi a kezemet. Kinyitom az erszényt, és néhány szem éjfürtöt szórok Peeta tenyerébe. Aztán a sajátomba is. – Háromra, rendben?

Peeta lehajol, és még egyszer, utoljára megcsókol. – Háromra – mondja aztán.

Egymásnak háttal állunk, és összekulcsoljuk a szabad kezünket.

– Mutasd meg nekik. Azt akarom, hogy mindenki lássa – mondom. Kinyitom a tenyeremet, a sötét bogyókon megcsillan a napfény. Még egyszer utoljára megszorítom Peeta kezét, mintha így akarnék jelet adni neki, mintha így akarnék elbúcsúzni tőle, aztán számolni kezdünk. – Egy. – Talán tévedek. – Kettő. – Talán mégsem érdekli őket, hogy mindketten meghalunk. – Három! – Már túl késő, hogy meggondoljam magam. A bogyókat a számhoz emelem, és egy utolsó pillantást vetek a világra. Alig ér az ajkamhoz az éjfürt, amikor megszólalnak a harsonák.

Claudius Templesmith kétségbeesetten próbálja túlüvölteni a lármát. – Állj! Állj! Hölgyeim és uraim, örömmel mutatom be Önöknek a Hetvennegyedik Viadal győzteseit: Katniss Everdeent és Peeta Mellarkot! Íme a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjai!


 

 

26

 

Kiköpöm az éjfürtöt, és letörlöm a nyelvemet az ingem ujjával, hogy biztosan ne maradjon a számban egy csepp se a gyümölcs mérgező levéből. Peeta kézen fog, és odavezet a tóhoz, aztán kiöblítjük a szánkat vízzel, és egymás karjába omlunk.

– Ugye nem nyelted le? – kérdezem. Peeta a fejét rázza. – És te?

– Már rég halott lennék, ha lenyeltem volna – felelem. Látom, hogy Peeta ajka mozog, de nem hallom, mit mond, mert élőben bejátsszak nekünk a tomboló kapitóliumi tömeg üvöltését.

Egy légpárnás jelenik meg felettünk, és leeresztenek két kötélhágcsót, én viszont a világ minden kincséért sem engedném el Peetát. Fél kézzel belé karolok, és felsegítem, aztán mindketten fellépünk a hágcsó alsó fokára. Az áram odatapaszt bennünket a kötélhez, de ezúttal hálás vagyok érte, mert nem hiszem, hogy Peeta képes lenne végig a kötélbe kapaszkodni, amíg felhúznak minket a gépre. Mivel lehajtom a fejemet, látom, hogy az izmaink ugyan mozdulatlanok, Peeta lábából továbbra is csorog a vér. Abban a pillanatban, ahogy becsukódik mögöttünk a légpárnás repülő ajtaja, és kikapcsolják az áramot, ami a kötélhágcsóhoz rögzít bennünket, Peeta ájultan zuhan a padlóra.

Az ujjammal még mindig olyan erősen markolom a kabátja hátát, hogy amikor a személyzet elviszi Peetát, a kezemben marad egy tenyérnyi fekete szövet. A steril, fehér ruhát, maszkot és kesztyűt viselő orvosok már előkészültek a műtéthez, és most azonnal nekilátnak. Peeta sápadtan és mozdulatlanul fekszik az ezüst műtőasztalon, a testéből mindenhol csövek és vezetékek lógnak ki, és egy pillanatra teljesen megfeledkezem arról, hogy már nem az arénában vagyunk, és az orvosokban is csak egy újabb fenyegető veszélyforrást látok, egy újabb mutánsfalkát, amelyet azért szabadítottak ránk, hogy végezzenek velünk. Kővé dermedek, aztán előrevetem magam, hogy megmentsem Peetát, de lefognak, és átvisznek egy másik helyiségbe, amit egy üvegajtó választ el a műtőtől. Ököllel ütöm az üveget, és közben teli torokból üvöltök. Senki sem vesz tudomást rólam, egy kapitóliumi szolgát kivéve, aki a hátam mögül bukkan elő, és innivalóval kínál.

A padlóra rogyok, az arcomat az ajtóhoz nyomom, és értetlenül meredek a kezemben csillogó kristálypohárra. Jéghideg narancslével töltötték meg, még egy fehér, hajlítható szívószálat is tettek bele. Valahogy nem igazán illik a vértől mocskos, összevagdosott kezembe és koszos körmeimhez. Összefut a nyál a számban, de aztán óvatosan a padlóra teszem a poharat, mert nem bízom semmiben, ami ilyen tiszta és szép.

Az üvegen keresztül látom, ahogy az orvosok lázasan dolgoznak Peetán, a homlokukat ráncolva a feladatra összpontosítnak. Látom ugyan a csövekben áramló folyadékokat, a műszerek villogó kijelzőit a falon, de persze fogalmam sincs, mi történik. Nem vagyok benne biztos, de mintha Peeta szíve kétszer is leállna.

Mintha újra otthon lennék, mint amikor behozták a házunkba a bányarobbanásban szétroncsolódott férfit, vagy a nőt, aki már három napja vajúdott, vagy a kórosan lesoványodott gyereket, aki tüdőgyulladást kapott. Anya és Prim pont olyan arcot vágott, mint most az orvosok. Itt az idő, hogy kiszökjem az erdőbe, hogy elbújjak a fák között, míg a beteg bevégzi, és a holttestét átszállítják a Perem egy másik részébe, hogy elkészítsék a koporsóját. De a falak és az erő, amely a haldoklók szeretteit visszatartja attól, hogy elmeneküljenek, most engem is az üvegajtóhoz szegez. Milyen gyakran láttam őket, ahogyan a konyhaasztalunk köré gyűltek, és azt gondoltam, Miért nem mennek el? Mi tartja őket itt?

De most már én is tudom a választ. Ebben a helyzetben nincs választása az embernek.

Arra riadok fel, hogy valaki néhány centi távolságból engem bámul, aztán rájövök, hogy az üvegről visszaverődő tükörképem az. Eszelős tekintet, beesett arc, csomókban összetapadt haj. Elvadult. Állatias. Őrült. Nem csoda, hogy senki sem mer a közelembe jönni.

Hamarosan leszállunk a Kiképzőközpont tetején, és elviszik Peetát, engem viszont nem engednek ki. Nekirontok az üvegajtónak, üvöltök, és ekkor megpillantok egy rózsaszín hajú nőt – biztosan Effie az, eljött, hogy kiszabadítson innen –, de a következő pillanatban valaki a hátam mögé lopózik, és belém döf egy tűt.

Miután magamhoz térek, először moccanni sem merek. A plafonról halványsárga fény ragyog, a helyiségben nincsen semmi az ágyamon kívül. A szobának egyetlen ajtaja van és nincs ablaka, legalábbis nem látok egyet sem. A levegőben fertőtlenítőszer szúrós szaga terjeng. A jobb karomból cső áll ki, amelynek a másik vége eltűnik a hátam mögötti falban. Meztelen vagyok, de az ágynemű megnyugtatóan simul a bőrömhöz. Próbaképpen óvatosan felemelem a bal kezemet, és a takaróra teszem. Nemcsak egyszerűen tisztára súrolták, hanem még a körmömet is szabályos ovális alakúra reszelték, ráadásul az égési sebek és a vágások is szinte teljesen eltűntek. Megérintem az arcomat, a számat, a vágást a szemöldököm felett, és ahogyan végigsimítok selymes hajamon, kővé dermedek. A bal fülem mellett matatok. Nem, tényleg nem képzelgek. Újra hallok a bal fülemmel.

Megpróbálok felülni, de a derekamnál valami széles szíjjal hozzákötöztek az ágyhoz, ezért aztán csak pár centire tudok felemelkedni. Amikor rájövök, hogy lekötöztek, bepánikolok, ám amikor a szíjat rángatva próbálom kiszabadítani a csípőmet, a fal egy helyen kettényílik, és kezében tálcával belép a vörös hajú Avox lány. Megnyugtat a jelenléte, nem vergődöm tovább, lehiggadok. Csomó mindent szeretnék kérdezni tőle, de attól tartok, a bizalmaskodásnak ő inná meg a levét. Nyilvánvalóan minden mozdulatomat figyelik. A lány lerakja elém a tálcát, aztán megnyom egy gombot, és a következő pillanatban már ülő helyzetben vagyok. Miközben a lány a párnámat igazgatja, mégis megkockáztatok egy kérdést. Próbálok minél hangosabban és érthetőbben beszélni, már amennyire rekedt hangom engedi, nehogy azt higgyék, titkolózni akarok. – Peeta túlélte? – A lány bólint, aztán odacsúsztat nekem egy kanalat, és kedvesen megszorítja a kezemet.

Talán tényleg nem kívánta a halálomat. És Peeta életben van. Még szép, hogy túlélte. Itt aztán minden orvosi felszerelés rendelkezésre áll. Ennek ellenére egészen eddig a pillanatig nem voltam benne biztos, hogy tényleg megúszta.

Az Avox lány kimegy a szobából, hangtalanul becsukódik mögötte az ajtó, én pedig szemügyre veszem, hogy mi van a tálcán. Egy tányér erőleves, egy kis adag almaszósz, és egy pohár víz. Ennyi az egész? Kicsit csalódott vagyok. Azért ennél kiadósabb ebédre számítottam. De a végén még ezt a kevés ételt is alig bírom lenyomni a torkomon. Úgy érzem, mintha a gyomrom akkorára zsugorodott volna, mint egy gesztenye. Kíváncsi lennék, meddig altattak, mert emlékeim szerint az utolsó, arénában töltött napon nem esett volna nehezemre belapátolni egy kiadós reggelit. Általában várnak néhány napot a Viadal vége és a győztes bemutatása között, mert az éhező, sebesült emberi roncsnak szüksége van egy kis időre, hogy regenerálódjon. Cinna és Portia már az új ruhatárunkat tervezi valahol, a ruhákat, amelyekben a nagyközönség elé állunk majd. Haymitch és Effie a támogatók tiszteletére rendezett bankettet készíti elő, és átnézi az interjúkérdéseket. Odahaza, a Tizenkettedik Körzetben már a feje tetején áll minden, biztosan valami nagyszabású ünnepséget szerveznek a hazatérésünk alkalmából, hiszen harminc éve nem fordult elő, hogy a mi körzetünkből kerüljön ki a győztes.

Otthon! Prim és anya! Gale! Eszembe jut Prim mogorva, öreg macskája, és elmosolyodom. Nemsokára hazamehetek!

Szeretnék felkelni. Szeretném megnézni Peetát és Cinnát, szeretném kideríteni, hogy mi történt, amíg aludtam. És hát miért ne tehetném? Jól érzem magam. De ahogy megpróbálom lefejteni a derekamról a szíjat, az egyik csőből valami hideg folyadékot fecskendeznek a vénámba, és szinte rögtön elájulok.

Egy darabig nem történik semmi más: felébredek, eszem, aztán – annak ellenére, hogy tényleg megpróbálom leküzdeni a késztetést, hogy kiszabaduljak –, újra meg újra kiütnek a nyugtatóval. Mintha valami különös és örökké tartó kábulatban élnék. Csak néhány dolog jut el a tudatomig. A vörös hajú Avox lány azóta nem jelent meg újra, hogy behozta nekem a kaját, a sebeim begyógyultak, és mintha egy férfi időnként kiabálna. Vagy csak képzelődöm? Nem affektálós kapitóliumi akcentusa van, hanem a körzetemben lakókra jellemző durvább hanghordozással beszél. Nem tehetek ellene, de az a nem épp kellemetlen érzésem támad, hogy valaki vigyáz rám.

Végül elérkezik az idő, amikor magamhoz térek, de már nem állnak ki csövek a jobb karomból. Sőt a szíjat is leszedték a derekamról, így aztán szabadon mozoghatok. Már éppen felülnék, amikor a tekintetem a kezemre téved. Döbbenetes a látvány: a bőröm gyönyörű és tökéletesen sima. Nem csak az arénában szerzett sebeim tűntek el nyomtalanul, de az évek során, vadászat közben összegyűjtött kisebb-nagyobb karcolások is.

A homlokomnak olyan a tapintása, mint a szaténnak, és amikor megpróbálom kitapintani az égésnyomot a vádlimon, semmit sem találok.

Felülök az ágyban, és lelógatom a lábamat, félek, hogy nem bírja majd el a súlyom, de ahogy ránehezedem, érzem, hogy biztosan állok. Az ágy lábához odakészítettek egy váltás ruhát, de ahogy megpillantom, összerándul a gyomrom. Ugyanilyen ruhát kellett minden kiválasztottnak hordani az arénában. Úgy meredek a ruhára, mintha az bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhatna, de aztán eszembe jut, hogy ebben az öltözetben kell majd köszöntenem a csapatomat.

Fél perc alatt magamra kapom a ruhát, és a teljesen sima falnak ahhoz a részéhez állok, ahol a láthatatlan ajtó van. A következő pillanatban kinyílik, én pedig belépek egy tágas, üresen kongó csarnokba, amelynek első ránézésre nincsen másik ajtaja. Pedig kell hogy legyen. Több is. És valamelyik mögött ott vár rám Peeta. Most, hogy magamnál vagyok, és mozogni is tudok, egyre jobban nyugtalanít, hogy mi lehet Peetával. Biztosan nincsen semmi baja, hiszen akkor az Avox lány nem mondta volna, hogy jól van. De akkor is a saját szememmel kell látnom, hogy tényleg elhiggyem.

– Peeta! – kiáltok, aztán rájövök, hogy senkihez sem fordulhatok. Valaki a nevemet kiáltja, de nem Peeta. A hang először felingerel, aztán mégis nagyon megörülök neki. Effie.

Megfordulok, és meglátom őket, ott várnak mindannyian – Effie, Haymitch és Cinna – a csarnok túlsó végében, egy hatalmas teremben. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek feléjük. Annak ellenére, hogy egy győztesnek talán visszafogottabban, méltóságteljesebben illene viselkednie, főleg, hogy tudja, minden mozdulatát kamerák rögzítik, nem törődöm ezzel. Odarohanok hozzájuk, és még én is meglepődöm, amikor elsőként Haymitch karjába vetem magamat. Haymitch csak annyit suttog a fülembe: „Szép munka volt, drágaságom!”, és úgy tűnik, ezúttal nem gúnyolódik. Effie a könnyeivel küszködik, és egyfolytában a hajamat simogatja, és arról magyaráz, hogy mindenkinek elmesélte, milyen tündének vagyunk. Cinna jó erősen megölel, de nem mond semmit. Ekkor észreveszem, hogy Portia nincsen itt, és rosszat sejtek.

– Hol van Portia? Peetával van? Ugye nincsen semmi baja Peetának? Mármint, hogy életben van, ugye? – hadarom.

– Peeta jól van. Csak élőben akarják közvetíteni az első találkozásotokat – magyarázza Haymitch.

– Ó. Hát csak erről van szó? – nyögöm ki nagy nehezen, miután végre sikerül elhessegetnem a szörnyű gondolatot, hogy Peeta halott. – Erre a találkozóra már én is nagyon kíváncsi vagyok.

– Most menjetek. Cinna majd felkészít a nagy eseményre – dörmögi Haymitch.

Megkönnyebbülök, hogy kettesben lehetek Cinnával, megnyugszom, amikor védelmezőn átkarolja a vállamat, és kikísér a bekamerázott teremből, hogy aztán a lifthez vezessen, ami a Kiképzőközpont előcsarnokába repít bennünket. A kórház ezek szerint mélyen a föld alatt van, még a tornacsarnoknál is lejjebb, ahol a kiválasztottak a kötélcsomózást és a lándzsahajítást gyakorolták. Az előcsarnok ablakait lesötétítették, az épületet szigorúan őrzik. Az épület amúgy teljesen kihalt, senki sem lát bennünket, ahogyan átvágunk a kiválasztottak liftjéhez. A lépteink visszhangzanak az ürességben. Ahogy megérkezünk a tizenkettedik emeletre, bevillan a többi kiválasztott arca, azoké, akik már soha nem térnek vissza, és hirtelen összeszorul a szívem.

Amikor kinyílik a lift, Venia, Flavius és Octavia valósággal rám veti magát, és mindhárman olyan izgatottan hadarnak, hogy egy szavukat sem értem. Az érzéseik viszont világosak. Rettenetesen felvillanyozza őket, hogy viszontláthatnak, és én is örülök nekik, de persze közel sem annyira, mint Cinnának. Inkább ahhoz hasonlítanám az érzést, mint amikor egy fárasztó nap után az ember hazaér, és körbeugrálják a kedvenc kutyái.

Beterelnek az étkezőbe, ahol végre normális kaját kapunk – sült marhahúst, borsóval és lágy zsemlével –, habár a mennyiséggel továbbra sem vagyok elégedett. Amikor ugyanis repetát kérek, nem teljesítik a kívánságomat.

– Nem, nem, nem. El akarják kerülni, hogy kitedd a taccsot a színpadon – csacsogja Octavia, aztán az asztal alatt, titokban odaadja nekem az egyik zsemléjét. Így akarja a tudtomra adni, hogy számíthatok rá.

Ebéd után visszamegyünk a szobámba, és Cinna eltűnik egy időre, de a csapat közben azért nekilát az előkészületeknek.

– Ó, látom, teljes testpolírozást kaptál? – jegyzi meg irigykedve Flavius.

– Egy karcolás sem maradt a bőrödön.

De ahogy szemügyre veszem meztelen testemet a tükörben, csak az tűnik fel, hogy mennyire lefogytam. Amikor kijöttem az arénából, biztosan rosszabb volt a helyzet, de még most is simán meg tudom számolni a bordáimat.

Beállítják nekem a zuhanyzót, aztán kezelésbe veszik a hajamat, a körmömet, és kisminkelik az arcomat. Közben egyfolytában fecsegnek, nekem szerencsére alig kell megszólalnom, és bevallom, ez ellen nincsen semmi kifogásom, mert nem vagyok valami beszédes kedvemben. Furcsa, de annak ellenére, hogy kizárólag a Viadalról esik szó, szinte mindig arra hegyezik ki a történeteiket, hogy ők hol voltak és mit csináltak, amikor egy-egy borzalmas esemény történt. „Még fel sem keltem az ágyból!” „Esküszöm, kis híján elájultam!” Minden róluk szól, az arénában elpusztult fiúkról és lányokról pedig említést sem tesznek.

A Tizenkettedik Körzetben egészen más a helyzet, mi nem beszélünk ennyit a Viadalról. Fogcsikorgatva végignézzük a műsort, de aztán megpróbáljuk minél előbb elfelejteni az egészet, és a dolgok gyorsan visszatérnek a megszokott kerékvágásba. Hogy ne utáljam meg szívből a felkészítő csapat tagjait, egyszerűen kikapcsolok, és szinte meg sem hallom, miről beszélnek.

Megérkezik Cinna, karján egy első nézésre igénytelennek tűnő, sárga ruha lóg.

– Ezek szerint szakítottál azzal a „lángoló lány” dologgal? – kérdezem.

– Na, mit gondolsz? – feleli Cinna, aztán átbujtatja a fejemen a ruhát. Azonnal érzem a kis párnákat a mellemnél, a ruha valósággal kikerekíti lesoványodott testemet. Megtapogatom a tömést a mellkasomnál, és rosszallóan Cinnára pillantok.

– Tudom – próbál lecsillapítani Cinna, mielőtt tiltakozni kezdenék. – A Játékmesterek először plasztikai műtétet akartak. Haymitch csúnyán összeveszett velük, de elérte, hogy letegyenek róla. Végül ebben egyeztek meg. – Cinna elém áll, mielőtt meg tudnám nézni magamat a tükörben. – Várj, vedd fel a cipőt is. – Venia felsegíti a lábamra a lapos bőrszandált, aztán a tükör felé fordulok.

Még mindig én vagyok a lány, aki lángra lobbant. A ruha könnyű anyaga diszkréten csillog. Már a legenyhébb huzattól is egész testemben megborzongok. Ehhez képest a ruha, amiben a megnyitón voltam, rikítónak, amit pedig az interjú alatt viseltem, túl mesterkéltnek tűnik. Ebben a sárga ruhában az a benyomása az embernek, mintha gyertyalángnak öltöztem volna.

– Na, hogy tetszik? – kérdezi Cinna.

– Szerintem eddig ez a legszebb – mondom. Valósággal megbabonáz a ruha halványan derengő anyaga. Amikor végül sikerül elfordítanom a tekintetemet, úrrá lesz rajtam a döbbenet. A hajam kibomlott, egyetlen szalag fogja csak össze hátul. A smink kikerekíti és kitölti éhezéstől beesett arcom éles vonásait. A körmömet valami egyszerű lakkal festették ki. Az ujjatlan ruha a bordámnál, nem a derekamnál van behúzva, és így nagyjából el is tűnik az a kevéske előny, amit a mellrészhez varrt párnák jelentettek. A ruha szegélye pont a térd alá ér. Mivel a szandálnak nincsen sarka, az is kiderül, milyen alacsony vagyok valójában. Úgy nézek ki, mint egy teljesen átlagos lány. Egy fiatal lány. Legfeljebb tizennégy éves. Ártatlan. Ártalmatlan. Döbbenetes, hogy Cinna hogyan tudta ezt kihozni belőlem, amikor alig pár napja megnyertem a Viadalt.

Cinna tudatosan építette fel, hogyan nézzek ki. Sosem alkalmaz feleslegesen hivalkodó megoldásokat. Az ajkamat harapdálva próbálok rájönni, ezúttal mi motiválhatta.

– Azt hittem, valami bonyolultabb… kifinomultabb megoldást választasz – jegyzem meg.

– Szerintem ez jobban fog tetszeni Peetának – feleli halkan.

Hogy jön ide Peeta? Nem, itt most nem róla van szó. Most csak a Kapitólium, a Játékmesterek és a közönség számít. Habár még nem jöttem rá Cinna ötletének lényegére, a ruha mégis arra emlékeztet, hogy a Viadal még mindig nem ért teljesen véget. Cinna kedves válasza mögött azonban valami figyelmeztetést sejtek. Valami olyasmire akar figyelmeztetni, amiről még a saját emberei előtt sem tehet említést.

Beszállunk a liftbe, és felmegyünk az emeletre, ahol a kiképzés folyt. Ilyenkor az a szokás, hogy a győztes és a felkészítésében részt vevő csapat tagjai a színpad alól bukkannak elő. Először a csapat tagjai jönnek, aztán a kísérő, a stílustanácsadó, a mentor, majd végül a győztes. Idén azonban két győztes van, de mivel ugyanaz a kísérőjük és a mentoruk, át kellett szervezni mindent. A színpad alatt várakozom a félhomályban. Egy vadonatúj fémlapot szereltek fel, ez fog felszállítani a színpadra. Itt-ott apró fűrészporkupacokat látni, az orromat pedig megcsapja a festékillat. Cinna és csapata eltűnik, nekik is át kell öltözniük, így aztán egyedül maradok. Úgy tíz méterre, a félhomályban megpillantok egy ideiglenesen felállított falat. Peeta feltehetőleg ott áll mögötte.

A tömeg hangosan morajlik, ezért csak akkor veszem észre, hogy Haymitch odalép hozzám, amikor a vállamra teszi a kezét. Ijedtemben hatalmasat ugrom, azt hiszem, félig még mindig az arénában vagyok.

– Nyugi, csak én vagyok. Hadd nézzelek – szólal meg Haymitch. A kezemet felemelem, és körbefordulok. – Egész jó.

Azért ez nem valami kedves. – Mi baj van? – kérdezem.

Haymitch egy darabig a dohos levegőjű, szűk helyiséget fürkészi, aztán úgy tűnik, elhatározásra jut. – Az égvilágon semmi. Mit szólnál, ha kivételesen megölelnélek, hátha szerencsét hoz?

Elég furcsa ötlet ez Haymitchtől, de végül is mi vagyunk a győztesek. Talán kivételesen belefér egy ilyen szerencseölelés. Csakhogy amikor átkarolom Haymitch nyakát, jól magához szorít, és úgy tűnik, nem akar elengedni. Nagyon gyorsan és nagyon halkan magyarázni kezd a fülembe, a hajam eltakarja a száját.

– Figyelj rám! Bajban vagy. Azt beszélik, hogy a Kapitólium vezetői őrjöngenek, amiért hülyét csináltál belőlük az arénában. Egyetlen dolgot nem bírnak elviselni, ha kinevetik őket, most pedig egész Panem rajtuk röhög – hadarja Haymitch.

Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a rettegés, de közben nevetek, mintha Haymitch valami rettenetesen vicceset mondott volna, mert az én számat nem takarja el semmit. – És akkor mi van?

– Csak úgy úszhatod meg a dolgot, ha elhiteted velük, annyira bele vagy zúgva Peetába, hogy teljesen elvesztetted az eszed, és fogalmad sem volt, mit művelsz – magyarázza Haymitch, és közben megigazítja a szalagot a hajamban. – Megértetted, drágaságom? – Ezzel az ártatlan megjegyzéssel biztosan nem árulja el, hogy miről beszélt az előbb.

– Megértettem – felelem. – Peetának is szólt?

– Neki nem kell szólni – mondja Haymitch. – Ő magától is tudja.

– Miért, úgy gondolja, hogy én nem? – kérdezem, és megigazítom Haymitch piros csokornyakkendőjét, amit minden bizonnyal Cinna erőltetett rá.

– Mégis mióta számít a véleményem? – dörmögi Haymitch. – Na, nyomás a helyedre! – Azzal odakísér a kör alakú fémlaphoz. – Ez a te estéd, drágaságom. Élvezd ki minden percét! – Aztán homlokon csókol, és eltűnik a félhomályban.

Megpróbálom lejjebb húzni a szoknyám alját, szeretném, ha hosszabb lenne, szeretném, ha eltakarná remegő térdemet. De aztán belátom, hogy az sem segítene sokat. Az egész testem remeg, mint a nyárfalevél. Remélem, hogy az izgatottság számlájára írhatom a dolgot. Elvégre ez az este rólam szól.

A színpad alatt dohos, fullasztó a levegő. Hideg, nyirkos verejtékben úszik a testem, és képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy a színpad mindjárt beomlik a fejem felett, és elevenen maga alá temet a törmelék. Amikor elhagytam az arénát, amikor megszólaltak a harsonák, azt hittem, végre biztonságban leszek. Egyszer s mindenkorra. Amíg élek. De ha igaz, amit Haymitch mond – és mi oka lenne hazudni –, soha életemben nem voltam még akkora veszélyben, mint most.

Ez még az arénánál is sokkal rosszabb. Ott csak a halállal kellett farkasszemet nézni. És kész. Ezúttal azonban Prim, anya, Gale és a Tizenkettedik Körzet összes lakója ihatja meg a levét, ha elszúrom „a szerelemtől teljesen becsavarodott lány” szerepét, amit Haymitch osztott rám.

De ezek szerint még van valami halvány remény. Furcsa, hogy amikor az arénában a tenyerembe szórtam az éjfürtöt, csak az járt a fejemben, hogyan járhatnék túl a Játékmesterek eszén, az fel sem merült bennem, hogy ilyen hatással lehet a dolog a Kapitóliumra és a város vezetőire. De a Viadal az ő fegyverük, és nagyon nem tetszett nekik, hogy valaki ellenük fordítja a saját fegyverüket. Ezért aztán a Kapitólium most kénytelen úgy tenni, mintha egész idő alatt a kezében lett volna az irányítás. Mintha minden pontosan a Játékmesterek tervei szerint alakult volna, beleértve a sikertelen öngyilkossági kísérletet. De ez csak akkor fog működni, ha én is eljátszom a rám osztott szerepet.

És Peeta… Peeta is szenvedni fog, ha hibázunk. De mit is mondott Haymitch, amikor megkérdeztem, hogy szólt-e a dologról Peetának? Hogy Peeta tudja-e, el kell játszania, hogy halálosan szerelmes belém?

Neki nem kell szólni. Ő magától is tudja.

Haymitch ezzel azt akarta mondani, hogy Peeta megint egy lépéssel előrébb jár, és tisztában van vele, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk? Magától is tudja, hogy el kell játszanunk, hogy halálosan szerelmesek vagyunk egymásba? Nem tudom. Még arra sem volt időm, hogy tisztázzam magamban a Peeta iránt táplált érzéseimet. Túl zavaros ez az egész. Eddig mindent úgy csináltam, ahogyan a Viadal megkövetelte. Kivéve, amikor a Kapitóliummal szemben táplált gyűlölet vezérelt. Vagy az, hogy mit szólnak majd otthon, a Tizenkettedik Körzetben. Vagy a kényszerűség, amikor az egyetlen elfogadható megoldást választottam. Vagy a rettegés, hogy elveszíthetem Peetát.

Ezeket a kérdéseket majd otthon fogom tisztázni, az erdőben, ahol csend és nyugalom van, ahol végre elrejtőzhetem a kíváncsi tekintetek elől. Nem itt, mindenki szeme láttára. Erre azonban még jó darabig nem lesz lehetőségem. És ezzel kezdetét veszi az utolsó felvonás, az Éhezők Viadalának legveszélyesebb része.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.