Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 23-24 fejezet

23

 

A testem minden egyes sejtje azt kiáltja, hogy azonnal faljam be a bárányragut, két kézzel lapátoljam a számba az egészet. Peeta azonban figyelmeztet. – Csak óvatosan azzal a hússal. Emlékszel az első éjszakára a vonaton? A zsíros kaja teljesen kikészítette a gyomromat, pedig akkor nem éheztem.

– Igazad van. Pedig szeretném befalni az egészet! – legyintek sajnálkozva. Végül mégsem kezdek el zabálni. Győz a józan ész. Fejenként egy zsemlét, fél almát és egy kevés rizses bárányragut eszünk. Lassan kanalazom az ételt – még evőeszközt és tányért is küldtek –, minden egyes falatot alaposan megízlelek. Amikor végzünk, sóvár szemmel bámulok az ételre. – Kérek még.

– Én is. Kitaláltam, hogy mit csináljunk. Várunk egy órát, és ha addig nem jön vissza a kaja, akkor eszünk még – javasolja Peeta.

– Rendben van – mondom. – Hosszú lesz az az egy óra.

– Nem biztos – mosolyog Peeta. – Mit kezdtél mondani, mielőtt megérkezett a kaja? Valami olyasmit mondtál, hogy… nem kell tartanom a vetélytársaktól… meg mondtál valamit a legjobb dologról, ami valaha történt veled…

– Erre a részre nem emlékszem – felelem, és nagyon bízom benne, hogy a félhomályban nem látszik, hogy elpirultam.

– Ó, igen, igazad van. Ezt csak én gondoltam – mondja Peeta. – Bújj ide, megfagyok.

Helyet csinálok Peetának a hálózsákban. A hátunkat a barlang falának vetve ülünk, a fejemet Peeta vállára hajtom, ő pedig átkarol. Szinte érzem, ahogy Haymitch noszogat, hogy folytassam a színjátékot. – Szóval ötéves korunk óta egyetlen lány sem keltette fel a figyelmedet? – kérdezem.

– Nem, szinte kivétel nélkül mindegyik lány felkeltette a figyelmemet, de rajtad kívül egyikük sem tett rám komoly benyomást – feleli Peeta.

– A szüleid biztosan kiugranak majd a bőrükből örömükben, ha megtudják, hogy egy perembeli lány tetszik neked – mondom.

– Kizárt. De nem is érdekel. Különben is, ha élve hazajutunk, nem a Peremben fogsz lakni, hanem a Győztesek Falujában – jegyzi meg Peeta.

Igaza van. Ha győzünk, mindketten kapunk egy-egy házat a városnak abban a kerületében, amit a Viadal győzteseinek tartanak fenn. Réges-régen, mielőtt kezdetét vette az első Viadal, a Kapitólium épített egy tucat csodálatos házat minden körzetben. A Tizenkettedik Körzetben természetesen egy kivételével mind üresen áll. Haymitch házán kívül egyikben sem lakott még senki.

Nyugtalanító gondolatom támad. – De akkor Haymitch lesz az egyetlen szomszédunk!

– Hú, az király lesz – vigyorog Peeta, és még jobban magához ölel. – Te, én és Haymitch. Nagyon meghitt. Együtt piknikezünk, együtt ünnepeljük a szülinapunkat, a hosszú téli estéken meg a Viadalról szóló, véres anekdotákkal szórakoztatjuk egymást.

– Mondtam már, hogy utál engem! – mondom, de közben muszáj nevetnem, ha belegondolok, hogy Haymitch a haverom lesz.

– Csak néha. Nem hallottam, hogy józanon akár csak egyetlen negatív megjegyzést tett volna rád – mosolyog Peeta.

– De ha sosem józan! – vetem ellen.

– Ez igaz. Összekevertem valakivel. De kivel is? Ja, megvan. Cinna kedvel téged. De valószínűleg csak azért, mert nem rohantál el, amikor felgyújtott – mondja Peeta. – Másrészt viszont Haymitch… nos, a helyedben nagy ívben elkerülném. Gyűlöl téged.

– Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy én vagyok a kedvence – jegyzem meg.

– Engem jobban utál – mondja Peeta. – Szerintem Haymitchnek úgy általában az emberi nemmel vannak problémái.

Tudom, hogy a közönség élvezi, hogy Haymitch kárára viccelődünk. Haymitch öreg motoros már, sokan régi barátként tekintenek rá. Az aratásnapi ünnepségen bemutatott szenzációs fejesugrása után pedig mindenki megismerte a nevét. Mostanra egészen biztos, hogy kirángatták a vezérlőteremből, interjút készítettek vele, és rólunk kérdezték. Arról viszont halvány sejtésünk sincs, mi mindent hordott össze velünk kapcsolatban. Haymitch bizonyos szempontból hátrányban van, hiszen a legtöbb mentor nem egyedül dolgozik, hanem a körzetének győzteseivel, neki viszont mindig készen kell állnia, mert sosem tudhatja, mikor van szükség rá. Olyan helyzetben van, mint én, amikor egyedül kellett helyt állnom az arénában. Azon gondolkodom, vajon hogyan bírja Haymitch a strapát: nem piálhat, a média figyelme rászegeződik, ráadásul komoly stresszel járhat, hogy az életünk nagyban tőle függ.

Vicces. Nem jövünk ki valami fényesen Haymitch-csel, de Peetának talán mégis igaza lehet abban, hogy hasonlítunk egymásra, mert úgy tűnik, Haymitch képes az ajándékok időzítésével üzenni nekem. Tudtam, hogy azért nem küld vizet, mert így akarja tudtomra adni, hogy úgyis találok a közelben; tudtam, hogy az altatószirup nem Peeta fájdalmait volt hívatott csillapítani; mint ahogy most azt is tudom, hogy fenn kell tartanom a látszatot, hogy szerelmesek vagyunk egymásba Peetával. Haymitch nem tett különösebb erőfeszítéseket, hogy felvegye a kapcsolatot Peetával az arénában. Talán azt hiszi, Peeta számára egy tál húsleves csak egy tál húsleves, semmi más, ellenben én megértem, mit kell tennünk cserébe.

Hirtelen eszembe jut valami, és teljesen megdöbbent, hogy a kérdés eddig nem merült fel bennem. Talán azért nem, mert eddig egyáltalán nem voltam kíváncsi Haymitchre. – Szerinted hogyan csinálta?

– Kicsoda? És mit? – hökken meg Peeta.

– Haymitch. Hogyan győzött a Viadalon? – kérdezem.

Peeta gondolkodik egy darabig mielőtt válaszolna. Haymitch zömök fickó, de nem izomkolosszus, mint Cato vagy Thresh. És nem kifejezetten jóképű. Legalábbis nem annyira, hogy a támogatók elhalmozzák ajándékokkal. Ráadásul goromba, mint a pokróc, nehéz elképzelni, hogy bárki hajlandó lett volna szövetkezni vele. Haymitch egyetlen módon győzhetett csak. Peeta abban a pillanatban áll elő a megoldással, amikor én is rájövök.

– Túljárt a többiek eszén – szólal meg.

Bólintok, aztán mindketten elhallgatunk. De titokban azon töprengek, hogy Haymitch talán azért vállalta, hogy nem iszik, amíg a Viadal tart, és segít nekünk, mert bízott benne, hogy Peeta meg én vagyunk olyan okosak, hogy túl tudunk járni a többiek eszén, és életben maradunk. Talán nem mindig volt ilyen részeges. Talán a kezdetek kezdetén még próbált segíteni a kiválasztottaknak. De idővel elviselhetetlenné vált számára ez az egész. Borzalmas lehet mentorként felkészíteni a kiválasztottakat, aztán végignézni a halálukat. És ez így ment évről évre. Ekkor rájövök, hogy amennyiben győzünk, rám is ez a sors vár. Én leszek a Tizenkettedik Körzetből kiválasztott lányok mentora. Ez olyan iszonytató, hogy inkább megpróbálom elterelni a gondolataimat.

Úgy fél óra múlva érzem, hogy megint ennem kell. Peeta is túl éhes ahhoz, hogy vitába szálljon. Miközben két kis adag ragut merek a tányérunkra, felharsan a himnusz. Peeta kiles a kövek közt a lyukon, és az eget fürkészi.

– Ma este nem lesz semmi látnivaló – mondom. A ragu ugyanis sokkal jobban leköti a figyelmemet, mint az égbolt. – Semmi sem történt, különben hallottuk volna az ágyúlövést.

– Katniss – suttogja Peeta.

– Mi van? Felezzünk el még egy zsemlét? – kérdezem.

– Katniss – szólal meg újra Peeta, de azon kapom magam, hogy nem érdekel, mit akar mondani.

– Mindegy, elfelezek még egyet. Viszont a sajtot elteszem holnapra. – Ahogy felnézek, látom, hogy Peeta mereven bámul rám. – Mi van?

– Thresh meghalt – mondja.

– Az lehetetlen – nyögöm.

– Biztosan elsütötték az ágyút, csak a viharban nem hallottuk – magyarázza Peeta.

– Biztos vagy benne? Úgy értem, még mindig szakad az eső. Az orra hegyéig alig lát az ember – próbálok érvelni. Aztán félrelököm Peetát, kilesek a lyukon az esőbe, és felnézek a sötét égre. Megpillantom Thresh eltorzított arcképét, aztán tíz másodperc múlva eltűnik. Mintha soha nem létezett volna.

Lerogyok, a hátamat a barlang falának támasztom, egy pillanatra teljesen megfeledkezem az előttem álló feladatról. Thresh meghalt. Örülnöm kellene, nem igaz? Eggyel kevesebb ellenfelünk maradt. Ráadásul Thresh kemény ellenfél volt. De mégsem vagyok boldog. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy Thresh futni hagyott Ruta miatt, aki lándzsával a hasában halt meg…

– Jól vagy? – kérdezi Peeta.

Közönyösen vállat vonok, aztán felhúzom, átkarolom, és szorosan a mellkasomhoz húzom a térdemet. Magamba kell temetnem az igazi fájdalmat, mert senki sem hajlandó egy olyan játékosra fogadni, aki megsiratja az ellenfeleit. Ruta más lapra tartozik. Szövetségesek voltunk. És még gyerek volt. Azt viszont senki sem értené meg, miért siratom Thresht, miért keserít el, hogy meggyilkolták. Gyilkosság! Hála az égnek, nem mondom ki hangosan. Ezzel nem szereztem volna magamnak jó pontokat az arénában. Végül annyit mondok: – Csak arról van szó, hogy… ha nem mi győzünk… azt akartam, hogy Thresh nyerjen. Mert elengedett. Meg Ruta miatt.

– Igen, tudom – veszi át a szót Peeta. – Viszont ez azt is jelenti, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültünk a Tizenkettedik Körzethez. – A kezembe nyomja a kajával megpakolt tányért. – Egyél. Még meleg.

Bekapok egy falatot, hogy megmutassam, valójában mennyire nem rázott meg Thresh halála, de az étel mintha ragasztóvá válna a számban, és csak kínkeservesen tudom lenyelni. – Akkor Cato most már ránk vadászik.

– És van élelme is – teszi hozzá Peeta.

– Nem lehet, hogy megsebesült? – vetem fel.

– Mégis miből gondolod? – kérdez vissza Peeta.

– Thresh biztosan nem adta olcsón a bőrét. Nagyon erős, úgy értem, erős volt. És valószínűleg Thresh felségterületén csaptak össze – sorolom az érveimet.

– Értem – nyugtázza Peeta. – Minél súlyosabb Cato sérülése, annál jobb. Azon gondolkodom, vajon mi lehet a rókaképű lánnyal?

– Szerintem jól megvan – jegyzem meg durcásan. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy mindenkit átvert a lakománál, amikor elbújt a Bőségszaruban. – Talán őt könnyebben el tudnánk kapni, mint Catót.

– Talán majd elkapják egymást, mi meg szépen hazamehetünk – mondja Peeta. – Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk őrségben. Elbóbiskoltam néhányszor.

– Én is – vallom be. – De ma éjjel nem fogok.

Csendben befejezzük a vacsorát, aztán Peeta felajánlja, hogy ő kezdi az őrködést. Bebújok mellé a hálózsákba, és a fejemre húzom a kapucnimat, hogy eltakarjam az arcomat a kamerák elől. Szükségem van pár pillanatra, amikor nem kell uralkodnom az érzéseimen, amikor nem kell attól tartanom, hogy elárulom magamat a nézők előtt. A kapucni alatt némán elbúcsúzom Threshtől, és még egyszer megköszönöm neki, hogy életben hagyott. Megígérem, hogy emlékezni fogok rá, és ha győzök a Viadalon, és épségben hazatérek, segíteni fogok a családjának és Rutáénak is. Aztán teli hassal Peetához bújok, hogy melegítsen, és az álmok birodalmába menekülök.

Amikor Peeta később felébreszt, rögtön megcsapja az orromat a kecskesajt illata. Peeta kezében egy fél zsemle, megkenve a krémes fehér sajttal, a tetején almaszeletekkel. – Ne húzd fel magad – szólal meg Peeta. – Muszáj volt ennem valamit. Itt a te részed.

– Jól van – mondom, és hatalmasat harapok a zsemléből. A zsíros sajt erős ízét – ami egyébként Prim kecskesajtjára emlékeztet – az édes és ropogós alma ellensúlyozza. – Mmm.

– Mi is szoktunk kecskesajtot és almatortát csinálni a pékségben – szólal meg Peeta.

– Biztosan egy vagyonba kerül – jegyzem meg.

– Mi sem tudjuk megfizetni. Csak akkor kapunk belőle, ha nem tudjuk eladni, és megszárad. Ami azt illeti, igazából mindig száraz kenyeret szoktunk enni – magyarázza Peeta, aztán magára húzza a hálózsákot. Fél perc múlva már horkol.

Mindig azt hittem, hogy a boltosoknak könnyebb az életük. Igaz, Peetának mindig volt mit enni. De nem lehet valami lélekemelő, hogy mindig száraz kenyeret eszel, neked jutnak azok a veknik, amik már senkinek nem kellettek. Nálunk bezzeg pont fordítva van, mivel mindennap vadászunk, az élelem olyan friss, hogy vigyázni kell, nehogy meglépjen.

Miközben őrködöm, egyszer csak eláll az eső. Nem fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra. A felhőszakadás véget ér, csak a fák ágairól csöpög még a víz, a mélyből a megáradt patak zúgása hallatszik. A telihold csodásan ragyog, és a szemüveg nélkül is látni a környező fákat. Nem tudom eldönteni, hogy a hold valódi-e, vagy csak a Játékmesterek vetítik az égre. Tudom, hogy nem sokkal azelőtt, hogy eljöttem otthonról, telihold volt. Sokáig kint maradtunk az erdőben vadászni, és együtt gyönyörködtünk Gale-lel a felkelő holdban.

Mikor is jöttem el otthonról? Talán úgy két hete lehetünk az arénában, előtte meg egy hétig készültünk a Viadalra a Kapitóliumban. Talán eltelt egy holdciklus. Hirtelen rám tör egy furcsa érzés, azt akarom, hogy a Hold az én holdam legyen, ugyanaz a hold, amit a Tizenkettedik Körzet körüli erdőket járva láttam. Akkor legalább lenne mibe kapaszkodnom az aréna szürreális világában, ahol minden csak káprázat, ahol semmiben sem lehet biztos az ember. Négyen maradtunk.

Most először merek komolyan belegondolni abba, hogy talán tényleg hazatérhetek. Ha győzünk, híres leszek. És gazdag. Saját házam lesz a Győztesek Falujában. Ahol együtt lakunk majd Anyával és Primmel. És soha többé nem fogunk éhezni. Egy újfajta szabadság vár ránk. De aztán… mi lesz? Milyenek lesznek a mindennapjaim? Hiszen eddig szinte minden percemet azzal töltöttem, hogy élelmet szerezzek a családomnak és magamnak. Nem tudom, mihez kezdek, ha erre már nem lesz szükség. Még abban sem leszek biztos, hogy kicsoda vagyok egyáltalán. Megrémiszt a gondolat. Haymitch nagyon gazdag lett. Mégis zátonyra futott az élete. Egyedül él, nincsen felesége, nincsenek gyerekei, és ha ébren van, nem csinál mást, csak vedel. Nem akarom így végezni.

– De nem leszek egyedül – suttogom magamnak. Nekem ott van anya és Prim. Legalábbis egyelőre. Aztán pedig… nem akarok belegondolni, hogy mi lesz aztán, mi lesz, ha Prim felnő, anya pedig már nem él. Tudom, hogy sosem fogok megházasodni, nem akarok gyerekeket szülni, mert nem akarom, hogy egy ilyen világban kelljen élniük. A gyermekei biztonságát ugyanis az sem tudja garantálni, aki megnyeri a Viadalt. A győztes gyerekeinek a neve ugyanúgy belekerül a gömbbe az aratásnapi sorsoláson, mint bárki másé. Arra pedig esküszöm, hogy ez nem fog megtörténni.

A nap végül felkel, sugarai beszűrődnek a kövek közti réseken, és megvilágítják Peeta arcát. Vajon őt megváltoztatja majd a győzelem? Hogyan fog viselkedni, ha sikerül hazajutnunk? Különös, jólelkű srác, aki olyan meggyőzően tud hazudni, mintha könyvből olvasná, és aki képes volt Panem minden lakójával elhitetni, hogy reménytelenül szerelmes belém, sőt, ami azt illeti, néha még én is elbizonytalanodom, hogy valóban csak megjátssza-e a dolgot. Azért biztosan barátok maradunk, gondolom. Semmi sem változtatja meg ugyanis a tényt, hogy megmentettük egymás életét az arénában. Ráadásul Peeta mindig is az a srác marad, aki egy esős napon kenyeret adott nekem. Jó barátok leszünk. De nem tudok elképzelni mást… És közben érzem, hogy Gale szürke szemét rám szegezve figyeli, ahogyan Peetát nézem.

Feszélyez a helyzet, megmozdulok. Odamegyek Peetához, és megrázom a vállát. Álmosan pislog, aztán rám néz, magához húz, és hosszan megcsókol.

– Elvesztegetjük az időt, amit vadászatra fordíthatnánk – jegyzem meg, miután sikerül levegőhöz jutnom.

– Azért ezt nem nevezném elvesztegetett időnek – mosolyog Peeta, aztán felül, és nagyot nyújtózkodik. – Üres gyomorral megyünk vadászni, hogy ne lanyhuljon a figyelmünk?

– Kizárt – mondom. – Jól belakmározunk, hogy bírjuk a strapát.

– Számíthatsz rám, van étvágyam – mondja Peeta. De látom, hogy meglepődik, amikor elosztom a maradék ragut, és odanyújtom neki a púposra pakolt tányért. – Mindet?

– Nyugi, még ma pótoljuk a készletet – mondom, aztán mindketten belapátoljuk az ételt. Még hidegen is ez az egyik legjobb kaja, amit valaha ettem. Félreteszem a villát, és az ujjammal kaparom ki a tényár aljáról a szaftot. – Effie Trinket kitér a hitéből, ha meglátja, hogyan eszem.

– Hé, Effie, ezt figyeld! – kiáltja Peeta. A háta mögé hajítja a villáját, és szó szerint tisztára nyalja a tányérját, miközben hangosan és elégedetten sóhajtozik. Aztán csókot dob Effie-nek, és így szól: – Hiányzol nekünk, Effie!

Befogom Peeta száját, de közben én is hangosan röhögök. – Hagyd abba! Lehet, hogy Cato itt ólálkodik a barlang előtt.

Peeta letépi a kezemet a szájáról. – Tőlem ugyan ott ólálkodik, ahol akar. Hiszen itt vagy, hogy megvédj – mondja, és magához húz.

– Ne csináld már, Peeta! – mordulok rá mérgesen, de mielőtt sikerül kiszabadítanom magamat a szorításából, megint megcsókol.

Amikor végre sikerül összepakolnunk, és kilépünk a barlangból, már nem hülyéskedünk. Mintha az utóbbi néhány napban valamiféle haladékot kaptunk volna, a barlang megóvott bennünket az esőtől, és tudtuk, hogy Cato Threshsel van elfoglalva, ezért aztán olyan volt ez a pár nap, mint valami nyaralás. Most azonban – annak ellenére, hogy süt a nap és meleg van – mindketten érezzük, hogy a Viadal igazából még nem ért véget. Peetának adom a késemet, mivel rég elvesztette már minden fegyverét. Az övébe dugja. Hét nyílvesszőm maradt – a tizenkettőből hármat a raktár felrobbantásához használtam, kettőt pedig a lakoma során lőttem ki, amikor Clove megtámadott –, és furcsa, ahogyan zörögnek a tegezben. Nem vesztegethetek el többet.

– Biztosan a nyomunkba eredt – szólal meg Peeta. – Cato nem az a fajta, aki megvárja, hogy odasétáljon elé a préda.

– De ha megsérült… – kezdem.

– Az nem számít – vág a szavamba Peeta. – Ha mozogni tud, akkor elindult, hogy megkeressen bennünket.

A sok eső miatt a patak mindkét oldalon kiöntött. Megállunk, hogy feltöltsük a vízkészletünket. Megnézem a csapdákat, amiket néhány napja állítottam fel, de egyikben sem találok semmit. Nem meglepő ilyen pocsék időben. Amúgy sem láttam valami sok állatot vagy nyomokat az aréna ezen a részén.

– Ha enni akarunk, vissza kell mennünk a korábbi vadászterületemre – javaslom.

– Te döntesz. Csak mondd meg, hogy mit csináljak – mondja Peeta.

– Tartsd nyitva a szemedet – mondom. – Maradj a köveken, amennyire csak tudsz, nem kellene nyomokat hagyni Catónak. És mindkettőnk helyett neked kell hallgatózni. – Most már teljesen egyértelmű, hogy a robbanásban végleg megsüketültem a bal fülemre.

Az lenne a legjobb, ha a patakmederben tudnánk menni, de nem vagyok benne biztos, hogy Peeta talpon tudna maradni a megáradt folyó sodrásában. Habár az orvosság megszűntette a fertőzést, Peeta azért még elég gyenge. A homlokomon ejtett vágás eléggé sajog, de három nap után szerencsére elállt a vérzés. A biztonság kedvéért bekötöztük a fejemet, hátha az erőkifejtés miatt megint felfakad a seb.

Ahogy megyünk a patak mentén, elhaladunk a rejtekhely mellett, ahol megtaláltam a sárral és növényekkel álcázott Peetát. Egy óriási előnye biztosan van az özönvízszerű esőzésnek: a kiöntött patak ugyanis minden nyomot eltüntetett, ami arra utalt, hogy Peeta itt rejtőzött. Ez pedig azt jelenti, hogy szükség esetén nyugodtan visszajöhetünk a barlanghoz. Különben nem merném megkockáztatni, most, hogy Cato bennünket üldöz.

A nagy, gömbölyű sziklák fokozatosan egyre kisebbek lesznek, és végül – nagy megkönnyebbülésemre – újra az erdő enyhén lejtő talaját borító tűlevélszőnyegen lépkedünk. Most először tűnik fel, hogy valami nagyon nincsen rendben. Az szinte természetes, hogy a köves terepen Peeta nem tudott csendben lépkedni a rossz lábával. De sajnos a tűlevelek puha szőnyegén is éktelen zajt csap. És ezt most úgy értem, hogy tényleg nagyon hangos, mintha dobogna, vagy mit tudom én. Hátrafordulok, és ránézek.

– Mi van? – kérdezi.

– Halkabban kell mozognod – suttogom. – És nem csak Cato miatt. Tíz mérföldes körzetben elüldözöd az összes nyulat.

– Tényleg? – Peeta őszintén meglepődik. – Sajnálom, nem tudtam. Peeta nagyon igyekszik, de még fél süketen is majd kiugrom ijedtemben a bőrömből, amikor elindulunk.

– Mi lenne, ha levennéd a bakancsodat? – javaslom.

– Itt? – kérdezi Peeta hitetlenkedve, mintha arra kértem volna, hogy mezítláb járjon parázson. Emlékeztetnem kell magamat, hogy Peeta még mindig nem szokott hozzá az erdőhöz, hogy számára az erdő a Tizenkettedik Körzet kerítésén túl elterülő, félelmetes és tiltott helyet jelenti. Eszembe jut Gale, és hogy milyen nesztelen tud lopakodni. Hátborzongató, hogy mennyire hangtalanul jár, még ősszel is, amikor lehullanak a száraz levelek, és szinte lehetetlen anélkül megmoccanni, hogy az ember ne riassza el a vadakat. Tuti, hogy most remekül szórakozik otthon a tévé előtt.

– Igen – felelem türelmesen. – Én is le fogom venni. Így mindketten halkabban tudunk majd menni. – Ezt úgy mondom, mintha eddig bármi zajt csaptam volna. Így aztán mindketten levetjük a bakancsunkat és lehúzzuk a zokninkat. Annak ellenére, hogy valamivel jobb a helyzet, mégis úgy érzem, mintha Peeta direkt taposna rá minden útjába kerülő gallyra.

Mondanom sem kell, hogy – bár órákig tart, mire sikerül elvergődnünk a régi táborhelyhez, ahol Rutával aludtunk – egész úton egyetlen vadat sem tudok elejteni. Ha az ár levonulna, foghatnánk halat, de egyelőre még nagyon erős a sodrás. Ahogy megállunk pihenni és inni, megpróbálok kitalálni valamit. Szívem szerint elküldeném Peetát gyűjtögetni, én pedig lelépnék vadászni, de akkor egy szál késsel kellene megvédenie magát Catóval szemben, akinél viszont dárda lesz, és aki jóval erősebb nála. Talán az lenne a legjobb, ha el tudnám bújtatni Peetát valami biztonságos helyre, mert akkor elmehetnék vadászni, aztán ha végeztem, visszajönnék, és kész. De az az érzésem, ezt nem viselné jól az egója.

– Katniss – szólal meg Peeta. – Szét kell válnunk. Tudom, hogy elüldözöm az állatokat.

– Csak azért, mert még nem gyógyult meg a lábad – jelentem ki nagylelkűen, de persze tisztában vagyok vele, hogy a probléma gyökerei ennél sokkal mélyebbre nyúlnak.

– Tudom – mondja Peeta. – Akkor rajta, menj vadászni. Mutass nekem néhány növényt, amit érdemes gyűjteni, és akkor nekem is hasznomat vesszük.

– Kivéve, ha Cato errefelé téved, és végez veled – próbáltam finoman fogalmazni, de mégis úgy hangzik, mintha nyápicnak tartanám Peetát.

Meglepő módon azonban Peeta elneveti magát. – Ne aggódj, el tudok bánni Catóval. Egyszer már harcoltam vele, nem igaz?

És milyen remekül végződött a küzdelem. Egy sáros patakparton haldokoltál, amikor rád találtam. Legszívesebben ezt mondanám, de tudom, hogy nem tehetem. Elvégre Peeta megmentette az életemet, amikor Catóra támadt. Más taktikával próbálkozom. – Mi lenne, ha felmásznál egy fára, és őrködnél, amíg én vadászom? – javaslom, és próbálom úgy elővezetni az ötletet, hogy a feladat nagyon fontosnak tűnjön.

– Mi lenne, ha mutatnál nekem néhány ehető bogyót a környéken, aztán elmennél, és szereznél nekünk húst? – Peeta a hangomat utánozza. – Csak ne menj nagyon messze, hogy szükség esetén ki tudjalak húzni a csávából.

Nagyot sóhajtok, aztán mutatok néhány ehető gumót Peetának. Muszáj valahogy élelmet szereznünk, ez nem kérdés. Egy almával, két zsemlével, meg egy szilva nagyságú sajtdarabbal nem fogjuk sokáig húzni. Itt maradok a közelben, és reménykedem, hogy Cato valahol messze jár.

Megtanítok Peetának egy madárfüttyöt – mindössze két hangból áll, nem olyan szép, dallamos, mint Rutáé volt –, amivel jelezni tudjuk egymásnak, hogy jól vagyunk. Szerencsére Peetának jó a hallása. A hátizsákot nála hagyom, és nekivágok az erdőnek.

Újra tizenegy évesnek érzem magam, de ezúttal nem a körzet kerítésének biztonsága, hanem Peeta jelenti a viszonyítási pontot, amitől nem távolodhatom el húsz-harminc méternél messzebbre. Ekkora területen kell zsákmányt szereznem. Alig távolodom azonban el Peetától, az erdő valósággal életre kel, mindenfelé állatok neszeznek. Mivel szabályos időközönként felhangzik a megbeszélt jel, úgy döntök, nem gond, ha valamivel jobban eltávolodom Peetától, aminek hamarosan két nyúl és egy kövér mókus látja kárát. Ennyi egyelőre elég lesz. Majd felállítok néhány csapdát, és talán néhány halat is fogunk. Ha ehhez hozzávesszük még a gumókat, amiket Peeta gyűjt, egész jó kis vacsoránk lesz.

Ahogy visszafelé megyek, hirtelen rájövök, hogy egy ideje nem hallottam a füttyjelet. Amikor füttyentek, de nem kapok választ, rohanni kezdek. Egy szempillantás alatt visszaérek, megtalálom a hátizsákot, mellette egy jókora halom gumóval. Peeta lerakta a földre a műanyagterítőt, méghozzá úgy, hogy a nap érje a rajta lévő bogyósgyümölcs-szemeket. De hová tűnt Peeta?

– Peeta! – kilátom rémülten. – Peeta! – A hátam mögött megzörren a bokor, megpördülök, és majdnem keresztüllövöm Peetát a nyílvesszővel. Szerencsére az utolsó pillanatban félre tudom rántani az íjat, és a vessző egy tölgyfa törzsébe fúródik, néhány centire Peeta feje mellett. Ijedtében hátraugrik, és a kezében lévő gyümölcsöt a fa lombja közé hajítja.

Az ijedtségemet pillanatok alatt harag váltja fel. – Te meg mit művelsz? Itt kellene várnod, ehelyett az erdőben bóklászol!?

– Találtam a patakparton valami bogyót – feleli Peeta, és szemmel láthatólag nagyon megdöbbenti a kirohanásom.

– Fütyültem. Miért nem fütyültél vissza? – förmedek rá.

– Nem hallottam. Biztosan túl hangosan zúgott a folyó – feleli Peeta. Odalép hozzám, és a vállamra teszi a kezét. Csak most érzem meg, hogy remegek.

– Azt hittem, Cato megölt! – Szinte már üvöltök.

– Nem ölt meg. Jól vagyok. – Peeta átkarol, de nem mozdulok. – Katniss?

Ellököm magamtól. Teljesen összezavarodtam. – Ha két ember megállapodik, hogy füttyel jelez egymásnak, akkor az azt is jelenti, hogy hallótávolságon belül maradnak. Mert ha az egyik nem jelez vissza, akkor baj van, jól mondom?

– Igen, igazad van – vágja rá Peeta.

– Rendben van. Ugyanis pontosan ez történt Rutával, és végig kellett néznem a haláltusáját! – teszem hozzá. Aztán megfordulok, a hátizsákhoz megyek, és kinyitok egy új palackot, pedig még az enyémben is van egy kevés víz. Egyelőre azonban még nem tudok megbocsátani Peetának. Meglátom a kaját. A zsemlékhez és az almához nem nyúlt senki, viszont valaki egészen biztosan lecsípett egy darabot a sajtból. – És nélkülem ettél! – Igazából nem érdekel a dolog, de muszáj keresnem valamit, amin bosszankodhatom.

– Micsoda? Nem, ez nem igaz. – Ellenkezik Peeta.

– Ó, akkor biztosan az almák haraptak a sajtból – jegyzem meg gúnyosan.

– Nem tudom, mi evett a sajtból – mondja Peeta lassan és tagoltan, mint aki nagyon igyekszik, nehogy kijöjjön a sodrából –, de az biztos, hogy nem én voltam. A patakparton gyűjtögettem a bogyókat. Kérsz?

Jólesne, nem mondom, de nem akarok túl hamar kiengesztelődni. Odamegyek a térítőhöz, és szemügyre veszem a bogyókat. Még nem találkoztam ezzel a fajtával. Illetve, dehogynem. Csak nem az arénában. Ez nem a Ruta-féle bogyó, habár eléggé hasonlít rá. Nem emlékszem, hogy a Kiképzőközpontban bármi hasonlót mutattak volna. Lehajolok, felmarkolok néhányat, és szétmorzsolom az ujjammal.

Apa hangját hallom. – Ezt ne edd meg, Katniss. Soha ne egyél ebből. Éjfürtnek hívják. Végez veled, mielőtt leér a gyomrodba.

Ebben a pillanatban dördül az ágyú. Hátrafordulok, arra számítok, hogy Peeta a földre rogy, de csak a homlokát ráncolja. Úgy száz méterre tőlünk megjelenik a légpárnás az égen. A rókaképű lány csont és bőr teste a levegőbe emelkedik. A napfény megcsillan vörös sörényén.

Azonnal tudnom kellett volna, amikor észrevettem, hogy valaki lopott a sajtból…

Peeta belém karol, és a fa felé taszigál. – Nyomás, mássz fel! Cato mindjárt itt lesz. Odafenn jobbak az esélyeink.

Leállítom Peetát, hirtelen megnyugszom. – Nem, Peeta, a rókaképű lányt nem Cato ölte meg, hanem te.

– Micsoda? A Viadal kezdete óta nem láttam – ellenkezik Peeta. – Mégis hogyan ölhettem volna meg?

Válasz helyett az orra alá nyomom a gyümölcsöt.


 

 

24

 

Eltart egy darabig, mire sikerül elmagyaráznom Peetának, hogy mi történt. Elmesélem, hogyan lopott kaját a rókaképű lány a Bőségszarunál lévő raktárából, mielőtt az egészet a levegőbe röpítettem; elmesélem, mennyire ügyelt, hogy csak annyit lopjon a készletből, hogy ne tűnjön fel senkinek; és hogy azért ette meg a bogyót, mert úgy gondolta, ha magunknak gyűjtjük, nem lehet mérgező.

– Kíváncsi lennék, hogyan talált meg minket – teszi fel a legégetőbb kérdést Peeta. – Gondolom, az én hibám, ha tényleg olyan hangosan trappolok, mint mondod.

Egy tehéncsordát nehezebb észrevétlenül követni, mint bennünket, mégis próbálok kedves lenni Peetához. – Nagyon okos lány, Peeta. Illetve nagyon okos volt, amíg túl nem jártál az eszén.

– Nem direkt csináltam. Valahogy nem tűnik tisztességesnek a dolog. Úgy értem, már mindketten halottak lennénk, ha nem ő eszik elsőként a bogyóból – magyarázza Peeta, de aztán hirtelen észbe kap. – Dehogy haltunk volna meg. Hiszen te felismerted a bogyót, ugye?

Bólintok. – Mifelénk éjfürtnek hívják.

– Már a neve is halálos – jegyzi meg Peeta. – Bocs, Katniss. Tényleg azt hittem, hogy ugyanolyan, mint amit te gyűjtöttél.

– Ne kérj bocsánatot. Hiszen így még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy élve hazajussunk, nem igaz? – teszem fel a költői kérdést.

– Megszabadulok a maradéktól – mondja Peeta. Azzal óvatosan összehajtja a kék műanyagterítőt, vigyázva, nehogy kipotyogjanak a bogyók, és elindul, hogy a fák közé hajítsa.

– Várj! – kiáltom. A kezembe akad az Első Körzetből való fiú bőrerszénye, telepakolom a mérgező bogyóval. – Ha a rókaképű bevette, talán Cato is pórul járhat vele. Ha üldözőbe vesz bennünket, majd véletlenül elveszítjük az erszényt, hátha eszik a bogyóból…

– És aztán irány a Tizenkettedik Körzet – mosolyog Peeta.

– Pontosan – mosolygok vissza, és az övemre erősítem az erszényt.

– Cato tudni fogja, merre vagyunk – mondja Peeta. – Ha valahol a közelben van, látnia kellett a légpárnást, tudni fogja, mi öltük meg a rókaképű lányt, és akkor biztosan utánunk ered.

Peetának igaza van. Lehet, hogy Cato csak a megfelelő alkalomra vár. De ha most elmenekülünk, a húst akkor is meg kell majd sütnünk, és a füst elárulja, hol vagyunk. – Rakjunk tüzet. Most. – Nekilátok gallyakat és rőzsét gyűjteni.

– Készen állsz, hogy szembenézz vele? – kérdezi Peeta.

– Készen állok, hogy megvacsorázzak. Jobban tesszük, ha megsütjük a húst, amíg még lehet. Ha megtudja, hogy itt vagyunk, hát csak tudja meg. De akkor azt is tudnia kell, hogy összefogtunk, és levadásztuk a rókaképűt. Vagyis felépültél a sebesülésedből. A tűz és a füst pedig azt jelenti, hogy nem rejtőzünk el, hanem ide akarjuk csalogatni. Te előbújnál a helyében? – kérdezem.

– Nem hiszem – feleli Peeta.

Peeta a tűzrakás mestere, pillanatok alatt sikerült begyújtania a nedves fát. Nemsokára már az izzó parázson sül a két nyúl, a mókus és a levelekbe csavart gumók. Felváltva gyűjtögetünk zöldséget, és közben állandóan azt lessük, mikor bukkan elő Cato az erdőből, de ahogyan sejtettem, nem jelenik meg. Amikor elkészül a vacsora, a nagy részét becsomagolom, csak fejenként egy nyúlcombot eszünk, azt is menet közben.

Tovább akarok menni az erdőben, és fel akarok mászni egy fára, hogy ott töltsük az éjszakát, de Peetának nem igazán tetszik a terv. – Én nem mászom fára olyan ügyesen, mint te, Katniss, főleg fájós lábbal, és nem hiszem, hogy képes lennék egy jót szunyálni húsz méter magasan.

– A nyílt terepen nem vagyunk biztonságban, Peeta – mondom.

– Nem tudunk visszamenni a barlanghoz? – kérdezi Peeta. – Közel van a vízhez, és könnyű megvédeni.

Sóhajtok. Órákon át sétálunk – pontosabban inkább dübörgünk – majd az erdőben, hogy visszatérjünk egy olyan helyre, ahonnan hajnalban újra el kell majd jönnünk, ha vadászni akarunk. De Peeta nem kér sokat. Egész nap betartotta minden utasításomat, és biztos vagyok benne, hogy fordított helyzetben ő sem kényszerítene rá, hogy egy fán töltsem az éjszakát. Ekkor derengeni kezd, hogy ma nem voltam valami kedves Peetával. Szekáltam, hogy milyen hangosan jár, és leszúrtam, amikor eltűnt. Ahogy kiléptünk a barlangból, a tűző napon, Cato fenyegető közelségében pillanatok alatt semmivé foszlott pajkos kis románcunk látszata, amit pedig olyan ügyesen felépítettünk. Tuti, hogy Haymitch végleg lemondott rólam. Ami pedig a közönséget illeti…

Odalépek Peetához, és megcsókolom. – Rendben. Menjünk vissza a barlanghoz.

Elégedettnek tűnik, látom, mennyire megkönnyebbül. – Hát, ez elég könnyen ment.

Kifeszegetem a nyílvesszőt a tölgyfából, óvatosan, nehogy eltörjön a nyele. Most ezek a nyílvesszők biztosítják nekünk az élelmet, a biztonságot és magát az életet.

Rakunk még egy nyaláb rőzsét a tűzre. Néhány óráig még füstöl majd, de kizártnak tartom, hogy Cato bedől ennek a trükknek. Ahogy elérjük a medret, azonnal feltűnik, hogy mennyit esett a vízszint, és a patak megint a megszokott, kényelmes tempóban csordogál, ezért arra kérem Peetát, hogy a vízben folytassuk az utunkat. Peeta boldogan tesz eleget a kérésnek, és mivel a vízben sokkal halkabban tud járni, mint a földön, az ötlet kétszeresen is beválik. Hosszú gyalogút vár ránk a barlangig, még így is, hogy lefelé haladunk, és hogy van mit ennünk. Az egész napi gyaloglás mindkettőnket kimerített, és még mindig szűkében vagyunk az élelemnek. Felhúzva tartom az íjamat Cato és a halak miatt, de különös módon hosszú ideje egyetlen élőlényt sem látok a vízben.

Mire elérjük a barlangot, már alig vonszoljuk magunkat, és a nap is alacsonyan jár a láthatáron. Feltöltjük a palackokat, aztán felmászunk a barlang bejáratához vezető rövid emelkedőn. Nem valami nagy szám, de itt a vadon szívében mégis csak ez a lyuk jelent valamiféle otthont számunkra. Melegebb lesz, mintha a fán éjszakáznánk, mert védelmet nyújt a szél ellen, ami egy ideje folyamatosan fúj nyugat felől. Kipakolom a kaját, hogy vacsorázzunk egy jót, de Peeta nem bír ébren maradni. A napokig tartó tétlenség után az egész napos vadászat sokat kivett belőle. Beparancsolom a hálózsákba, és félreteszem a vacsora maradékát későbbre. Peeta azonnal elalszik. Állig felhúzom rajta a hálózsákot, és homlokon csókolom, de nem a közönség, hanem a magam kedvéért. Mert hálás vagyok, hogy még mindig itt van mellettem, és nem halt meg a pataknál, ahogyan először hittem. Hálás vagyok, hogy nem egyedül kell szembenéznem Catóval.

A kegyetlen, vérengző Catóval, aki egyetlen mozdulattal képes elroppantani egy nyakcsigolyát, aki elég erős volt, hogy legyőzze Thresht, aki a kezdetek óta le akar számolni velem. Valami különleges gyűlölettel viseltetik irántam, mióta több pontot kaptam a kiképzésen. Peeta egy vállrándítással elintézné a dolgot. De úgy érzem, Catót az őrületbe kergette, hogy alul maradt velem szemben. Nem mintha nehéz lenne Catót az őrületbe kergetni. Eszembe jut, hogyan reagált, amikor meglátta, hogy felrobbant a raktáruk. Természetesen mindenki ideges lett, de Catónak teljesen elborult az agya. Kezdek attól tartani, hogy a srác komolyan becsavarodott.

Az égen felragyog a címer, aztán megjelenik a rókaképű lány arca, hogy néhány pillanat múlva örökre eltűnjön ebből a világból. Peeta ugyan nem mondta, de nem hiszem, hogy kifejezetten jól érzi magát a lány halála miatt, még ha nem is szándékosan végzett vele. Nem állítom, hogy hiányzik a rókaképű, de ettől függetlenül nagyra tartom. Ha kitöltetnek velünk valami tesztet, tutira kiderül, hogy ő a legokosabb kiválasztott. Ami azt illeti, biztosan megérezte volna, ha csapdát állítunk neki, és akkor nem eszi meg a bogyókat. Peeta tudatlansága lett a rókaképű lány veszte. Annyira igyekeztem, hogy még véletlenül se becsüljem le az ellenfeleimet, hogy a végén átestem a ló túloldalára, és megfeledkeztem róla, hogy legalább olyan veszélyes, ha túlbecsülöm őket.

És ezzel a gondolataim újra Catóra terelődnek. De amíg a rókaképű lánnyal kapcsolatban voltak megérzéseim – sejtettem, kivel állok szemben, és kiismertem a módszereit addig Catón egyelőre nem találok fogást. Erős és képzett, de vajon mennyire okos? Fogalmam sincs. Annyira biztosan nem, mint a rókaképű lány. És teljesen hiányzik belőle az a fajta önuralom, ami a lányt jellemezte. Szerintem Cato könnyen elveszítené a józan ítélőképességét, ha felhúzná magát valamin. Nem mintha ezen a téren nekem nem lennének hiányosságaim. Eszembe jut a pillanat, amikor átlőttem a nyíllal a malac szájában lévő almát, mert annyira felbosszantott a Játékmesterek viselkedése. Talán jobban ismerem Catót, mint gondolnám.

A fáradtság ellenére teljesen éber vagyok, ezért nem keltem fel Peetát az őrségváltáskor. Ami azt illeti, már pirkad, amikor felrázom. Ahogy kinyitja a szemét, riadtnak tűnik. – Átaludtam az éjszakát. Ez nem volt szép tőled, Katniss. Megbeszéltük, hogy felkeltesz.

Nyújtózkodom egyet, és bevackolom magam a hálózsákba. – Most majd alszom. Ébressz fel, ha történik valami érdekes.

Úgy látszik azonban, hogy semmi érdekes nem történt, mert amikor kinyitom a szemem, a délutáni nap forró sugarai tűznek be a sziklarepedéseken. – Láttad valami nyomát a barátunknak? – kérdezem.

Peeta a fejét rázza. – Nem. Idegesítő, hogy ennyire nem ad magáról életjelet.

– Mennyi időnk van, míg a Játékmesterek megunják a várakozást, és megpróbálnak összeterelni bennünket? – kérdezem.

– Hát a rókaképű lány már lassan egy napja halott, a közönségnek rengeteg ideje volt újabb fogadásokat kötni, a nézők kezdik unni magukat. Szerintem bármelyik pillanatban elkezdődhet – teszi hozzá Peeta.

– Nekem is az az érzésem, hogy ez a nap az utolsó. – Felülök, és a békés tájat fürkészem. – Kíváncsi vagyok, hogyan akarják csinálni.

Peeta nem szól semmit. Erre a kérdésre nem létezik jó válasz.

– Nos, azért ne várjuk ölbe tett kézzel, hogy elkezdjék, semmi értelme elvesztegetni az időt, ha egyszer vadászhatunk is. De előtte együnk annyit, amennyi csak belénk fér, hátha bajba kerülünk – javaslom.

Peeta összepakolja a felszerelésünket, közben kikészítem a lakomához valókat. A nyúlhús maradékát, a gumókat, a zöldségeket, a zsemlét és a kis darab sajtot. Csak a mókust és az almát hagyom meg tartaléknak.

Mire végzünk az evéssel, csak egy halom nyúlcsont marad a tányérunkon. A kezem zsírtól csillog, ami tovább fokozza az érzést, hogy mocskos vagyok. A Peremben sem fürdünk naponta, de azért az túlzás, amit az utóbbi időben bemutattam. A lábfejem kivételével – amit a patak vize lemosott – vastagon borítja a mocsok az egész testemet.

Ahogy elhagyjuk a barlangot, megszáll a véglegesség érzése. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne ez legyen az utolsó napunk az arénában, így vagy úgy, élve vagy holtan, de ma biztosan sikerül eltűnnöm erről az átkozott helyről. Búcsúzóul megütögetem a sziklákat, aztán lemegyünk a patakhoz mosakodni. A bőröm viszket, hűs vízre áhítozik. Talán még a hajamat is megmosom, és úgy ahogy van, vizesen, újra befonom. Még az is megfordul a fejemben, hogy gyorsan kimoshatnánk a ruhánkat a patakban. Vagyis inkább abban, ami maradt belőle. A patak helyén ugyanis egy csontszáraz meder vár bennünket. A kezemmel megtapintom a talajt.

– Teljesen kiszáradt. Biztosan azalatt csinálták, amíg aludtunk – mondom. Eszembe jut az első napok kínzó szomjúsága, amikor kiszáradt a szám, sajgott a testem, kába volt az elmém, és hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem. A palackok és a tömlő egyelőre még tele van, de ebben a forróságban nem fog sokáig tartani, főleg, hogy ketten osztozunk rajta.

– A tó – szólal meg Peeta. – Azt akarják, hogy odamenjünk.

– Talán valamelyik medencében még maradt víz – mondom reménykedve.

– Megnézhetjük – egyezik bele Peeta, de érzem, hogy csak lelket akar önteni belém. Igazság szerint pontosan tudom, mit találnánk a medencénél, ahol egyszer a lábamat áztattam, de így próbálom tartani magamban a lelket. Nem lesz a helyén más, csak egy poros, tátongó lyuk a földben. Ennek ellenére mégis odamegyünk, hogy meggyőződjünk arról, amit már tudunk.

– Igazad van. A tóhoz akarnak terelni bennünket – mondom. Oda, ahol nincsen semmi fedezék. A tónál muszáj lesz megküzdenünk Catóval, életre-halálra. Ott semmi sem takarhatja el a kamerák elől az utolsó, véres összecsapást. – Menjünk oda egyenesen, vagy várjuk meg, amíg elfogy minden víz?

– Induljunk, most legalább még van élelmünk, és kipihentük magunkat. Menjünk, és vessünk véget ennek az egésznek – javasolja Peeta.

Bólintok. Vicces. Majdnem ugyanúgy érzem magam, mint a Viadal legelső napján. Mintha pontosan ugyanabban a helyzetben lennék. Huszonegy kiválasztott meghalt, de még mindig nem végeztem Catóval. Pedig nem ő volt az egyetlen, akit az első perctől fogva meg kellett volna ölni? Mintha a többi kiválasztott csak néhány elhanyagolható akadály lett volna, néhány apró, zavaró tényező, amely egészen eddig a pillanatig gátolta, hogy elkezdődjön a Viadal egyetlen igazi csatája Cato és én köztem.

De ez nem igaz. Hiszen itt van mellettem ez a srác. Érzem, hogy átkarol.

– Kettő az egy ellen. Gyerekjáték lesz – szólal meg Peeta.

– Legközelebb már a Kapitóliumban eszünk – mondom.

– Arra mérget vehetsz – vigyorog Peeta.

Egy darabig nem mozdulunk, csak összeölelkezve állunk, érezzük egymást, magunkba szívjuk a napfényt, hallgatjuk a lábunk alatt zörgő száraz leveleket. Aztán egyetlen szó nélkül elindulunk a tó felé.

Nem érdekel, hogy Peeta dübörgő léptei elriasztanak minden rágcsálót és madarat a környéken. Catóval fogunk harcolni, és én szeretnék minél előbb túllenni az egészen, akár itt kell megküzdenem vele, akár a síkságon. Azért persze nem fűzök hozzá sok reményt, hogy én dönthetem el, hol kerül sor az összecsapásra. Ha a Játékmesterek azt akarják, hogy sík terepen harcoljunk, akkor ott fogunk harcolni.

Megállunk pár pillanatra egy fa alatt, hogy kifújjuk magunkat. Pont annál a fánál, ahol a Hivatásosak csapdába ejtettek. A vadászdarázsfészek maradványait pépes masszává áztatta az eső, aztán kiszárította a tűző nap. Semmi kétség, ez volt az a fa. Megböködöm a darázsfészket a cipőm orrával, mire azonnal szétporlad, a port pedig felkapja a szél. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek fel a fára, ahol Ruta rejtőzött, arra várva, hogy megmentse az életemet. A vadászdarazsak. Glimmer felpuffadt teste. A borzalmas hallucinációk…

– Menjünk tovább – mondom, mert szeretnék minél előbb eltűnni erről a baljóslatú helyről. Peetának nincsen ellenvetése.

Mivel elég későn indultunk útnak, már esteledni kezd, mire megérkezünk a síkságra. Catónak semmi nyoma. Egyedül az arany Bőségszaru ragyog a lemenő nap fényében. Először gyorsan körbejárjuk a Bőségszarut, hogy meggyőződjünk arról, Cato nem akarja elsütni a rókaképű lány poénját, vagyis nem rejtőzött el a szaruban. Aztán engedelmesen, mintha csak utasításokat követnénk, átvágunk a tóhoz, és megtöltjük a palackjainkat.

Hunyorogva nézem a lemenő napot. – Nem lenne szerencsés sötétedés után harcba szállni Catóval. Csak egy éjjellátó szemüvegünk van.

Peeta óvatosan jódot csepegtet a vízbe. – Talán ő is erre vár. Mit akarsz csinálni? Menjünk vissza a barlanghoz?

– Vagy menjünk vissza, vagy keressünk egy fát. De adjunk még neki fél órát, hátha előkerül. Aztán elrejtőzünk – felelem.

A tó partján ülünk, nyílt terepen. Nincsen értelme elrejtőzni. A síkság peremén álló fákon fecsegő poszáták játszadoznak. Énekelnek egymásnak, úgy adogatják a dallamokat, mintha színes labdák volnának. Eléneklem Ruta négy hangból álló dalát. Hallom, hogy fecsegő poszáták egy pillanatra kíváncsian elhallgatnak, amikor meghallják a hangomat, és figyelnek. A néma csendben újra eléneklem a dalocskát. Először egy fecsegő poszáta veszi át. Aztán bekapcsolódik a többi is, és mintha az egész világ ezt a négy hangot zengné.

– Mint az apukád – jegyzi meg Peeta halkan.

Kitapogatom az ingemre tűzött dísztűt. – Ez Ruta dala – mondom. – Szerintem emlékeztek rá.

A dallam valósággal szétárad, és ekkor megértem, milyen csodás ez a dal. Az egymást átfedő és kiegészítő hangok csodálatos, mennyei harmóniát alkotnak. Ez volt az a dal, ami – Rutának hála – esténként a munkanap végét jelezte a megfáradt munkásoknak a Tizenegyedik Körzet gyümölcsöskertjeiben. Azon tűnődöm, vajon átvette-e valaki a feladatot Rutától most, hogy a kislány meghalt?

Egy darabig lehunyt szemmel hallgatom a fecsegő poszátákat, valósággal megbabonáz a csodálatos dallam. Aztán egyszer csak valami megzavarja a mennyei muzsikát. A poszáták éneke szaggatottá válik, megtörik. Hamis hangok vegyülnek a dallamba. Aztán hirtelen felharsan a fecsegő poszáták jellegzetes figyelmeztető jelzése.

Talpra szökkenünk, Peeta előrántja a kését, én felveszem a lőállást, és ebben a pillanatban Cato bukkan elő a bokorból, és mire észbe kapunk, már ránk is ront. Valami azonban nincsen rendben, a keze üres, mégis egyenesen felénk tart. Az első nyílvessző telibe találja Cato mellkasát, de teljesen váratlanul lepattan róla.

– Páncél van rajta! – kiáltom Peetának.

Épp időben, mert Cato már a nyakunkon van. Megfeszítem magam, de Cato, mint akit ágyúból lőttek ki, lassítás nélkül elrobog közöttünk. Levegő után kapkod, a feje vörös, patakokban folyik róla a víz, látszik, hogy egy ideje már ilyen eszeveszett tempóban rohan. De nem felénk tart. Hanem menekül valami elől. De mitől rémült meg ennyire?

Az erdő szélét fürkészem, épp időben, hogy megpillantsam a fák közül előkúszó, furcsa lényt. Egy pillanat múlva újabb tucat szörnyeteg csatlakozik az elsőhöz. Ekkor megfordulok, és vakon Cato után botladozom, semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy mentsem a bőrömet.


 

 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.