Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 21-22 fejezet

21

 

Kihasználom az időt napnyugtáig, köveket gyűjtök, és megpróbálom minél jobban elrejteni a barlang bejáratát. Lassan haladok, sok vesződséggel jár a feladat, de a hosszas pakolászás meghozza gyümölcsét, a végén egészen jól sikerül az álcázás. A barlang most úgy néz ki, mintha egy nagyobb kőhalom része lenne, amiből jó pár akad a környéken. Egy kis nyíláson keresztül még mindig be tudok mászni Peetához, de a bejáratot kívülről lehetetlen észrevenni. Ezt nem is bánom, ugyanis ma éjjel megint osztoznom kell Peetával a hálózsákon. Ha pedig nem térek vissza a lakomáról, Peeta legalább el tud rejtőzni idebent, anélkül hogy a barlang a börtöne lenne. Ezzel együtt nem hiszem, hogy Peeta sokáig húzza orvosság nélkül. Ha meghalok a lakomán, nem valószínű, hogy a Viadal a Tizenkettedik Körzet győzelmével fog véget érni.

Errefelé kis, szálkás halak élnek a patakban, fogok néhányat, és elkészítem őket, aztán megtöltöm az összes palackot, fertőtlenítem a vizet, és letisztítom a fegyvereimet. Kilenc nyílvesszőm maradt. Nem tudom eldönteni, itt hagyjam-e Peetának a kést, hogy meg tudja védeni magát, amíg távol leszek, de aztán rájövök, hogy nem sok értelem lenne. Peetának igaza volt, az álcázás az ember utolsó mentsvára. Én viszont még hasznát vehetem a késnek. Ki tudja, mivel kell szembenéznem?

Néhány dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy Cato, Clove és Thresh ott lesznek a lakomán. A rókaképű lánnyal kapcsolatban már kétségeim vannak, mivel a közvetlen konfrontáció nem jellemző rá, nem ez az erős oldala. Még nálam is kisebb, és elméletileg nincsen fegyvere, hacsak nem szerzett valahonnan az elmúlt néhány nap során. Talán valahol a közelben lóg, és arra vár, hogy mit kaparinthat meg. De a másik három… Kemény menet lesz. Az én erősségem az, hogy távolról tudok ölni, de most muszáj lesz belevetnem magamat a harc sűrűjébe, ha meg akarom szerezni a hátizsákot, amiről Claudius Templesmith magyarázott.

Az eget fürkészem, hátha holnap hajnalban eggyel kevesebb ellenféllel kell megküzdenem. De ma este nem vetítenek fényképeket az égre. Holnap más lesz a helyzet. A lakomák mindig követelnek halálos áldozatokat.

Bemászom a barlangba, biztonságba helyezem a szemüveget, és odabújom Peeta mellé. Szerencsére ma jól kialudtam magam. Most ugyanis ébren kell maradnom. Nem hiszem, hogy bárki megpróbálná megtámadni a barlangunkat az éjszaka folyamán, de nem kockáztathatom meg, hogy hajnalban elalszom.

Hideg van, rettenetesen hideg az éjszaka. Mintha a Játékmesterek fagyos levegőt fújattak volna az arénába, ami valószínűleg pontosan így is történt. Peeta mellett fekszem a hálózsákban, és próbálom magamba szívni a lázas testéből sugárzó hőt. Furcsa érzés, hogy közvetlen testi kontaktusban vagyok valakivel, aki közben valahol messze jár. Peeta ennyi erőből akár a Kapitóliumban, a Tizenkettedik Körzetben vagy a Holdon is lehetne, akkor sem lenne nehezebb kapcsolatot teremteni vele. A Viadal kezdete óta még egyszer sem éreztem ennyire egyedül magamat.

Törődj bele, hogy rossz éjszakád lesz, mondom magamnak. Nem akarok anyára és Primre gondolni, de aztán feladom. Egy szemhunyásnyit sem fognak aludni az éjjel. A Viadal utolsó szakaszában, egy ilyen fontos esemény előtt, mint a lakoma, talán még az iskolában is szünetet rendelnek el. A családom vagy az ütött-kopott tévén nézi az adást, vagy csatlakozik a téren összegyűlt tömeghez, akik a hatalmas kivetítőkön követik az eseményeket. Otthon nyugton hagyják őket, a téren viszont támaszt nyújtanak nekik az emberek. Egy-egy kedves szóval, egy-egy falat élelemmel. Azon töprengek, hogy Peeta apja felkereste-e már őket – főleg most, hogy Peeta és én egy csapat lettünk –, és betartotta-e az ígéretét, hogy nem hagyja éhezni Primet.

A Tizenkettedik Körzet minden bizonnyal lázban ég. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki a körzetünkből ilyen sokáig húzza a Viadalon. Az emberek biztosan nagyon szorítanak nekünk, főleg most, hogy együtt vagyunk. Becsukom a szememet, elképzelem, ahogy a képernyők és kivetítők előtt ülve vagy állva hangosan bíztatnak bennünket. Látom az arcokat, látom, ahogyan Greasy Sae és Madge szurkol nekünk, sőt, talán még a Békeőrök is, akik tőlem veszik a húst.

És Gale. Jól ismerem őt. Ő nem fog kiabálni vagy éljenezni. De nézni fog, minden pillanatban, követni fogja az eseményeket, és szorítani fog nekem, hogy hazatérjek. Kíváncsi lennék, hogy Peeta hazatérésének is örülne-e. Gale nem a fiúm, de nem vagyok biztos benne, hogy nem is akart volna járni velem. Különben miért javasolta, hogy szökjünk meg együtt? Csak azért, mert együtt nagyobb esélyünk van a túlélésre a vadonban? Vagy más is volt a dologban?

Kíváncsi lennék, mit szól ahhoz, hogy megcsókoltam Peetát.

A kövek közti repedéseken keresztül nézem, ahogy a hold végigúszik az égbolton. Számításaim szerint még három óra van napfelkeltéig, amikor készülődni kezdek. Odakészítem Peetának a vizet és az elsősegélydobozt. Másnak nem nagyon veszi majd hasznát, ha esetleg nem térek vissza a lakomáról, de még ez a néhány holmi is csak kicsivel hosszabbítja meg az életét. Rövid hezitálás után lehúzom Peeta dzsekijét, és ráveszem a kabátomra. Neki úgysem lesz szüksége rá. Napközben megsülne így lázasan a hálózsákban, én pedig nem leszek itt, hogy levegyem róla a kabátot. A kezem már most meggémberedett a hidegben, ezért Ruta tartalék zoknijából kesztyűt készítek, és felhúzom a kezemre. Jobb, mint a semmi. Ruta kis hátizsákjába kaját, vizet és kötszert pakolok, a kést az övembe dugom, megfogom az íjat. Már éppen indulnék, amikor eszembe jut, hogy a nézők miatt muszáj fenntartani a látszatot, ezért aztán Peeta fölé hajolok, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolom. Szinte hallom, ahogyan a közönség elérzékenyülten sóhajt, és úgy teszek, mintha letörölnék egy könnycseppet az arcomról. Aztán kimászom a barlangból az éjszaka sötétjébe.

A hidegben azonnal látszik a leheletem, kis fehér felhők gomolyognak elő a számból, ahogyan kifújom a levegőt. Otthon novemberben nincsen ilyen hideg éjszaka. Egyszer egy novemberi éjszakán nekivágtam az erdőnek egy lámpással a kezemben, hogy csatlakozzam Gale-hez egy előre megbeszélt helyen, ahol aztán egymáshoz bújva szürcsöltük a gyógyteát egy vattába bugyolált fémkulacsból, és lestük, hogy mikor bukkan elő végre valami vad a fák közül. Ó, Gale, bárcsak itt lennél, és vigyáznál rám…

Nagyon igyekszem, de nem merek túl gyorsan menni. Az éjjellátó szemüveg tényleg nagyon sokat segít, de továbbra sem hallok a bal fülemmel, és ez nagyban megnehezíti a dolgomat. Nem tudom, mi történt a fülemmel a robbanáskor, de az biztos, hogy nagyon súlyos a sérülés. Sebaj. Ha hazajutok, annyi pénzem lesz, hogy meg tudom fizetni, ha találok valakit, aki hajlandó megműteni.

Éjszaka valahogy mindig másként néz ki az erdő. Még így, éjjellátó szemüvegben is minden olyan szokatlannak, furcsának tűnik. Mintha a nappal oly ismerős fák, virágok és kövek nyugovóra térnének, hogy átadják helyüket önmaguk vészjóslóbb, félelmetesebb változatának. Nem próbálkozom semmi trükkel, nem választok új útvonalat. A patak mentén haladok felfelé, és megkeresem a Ruta által ajánlott rejtekhelyet a tó mellett. Útközben nem találkozom senkivel, nem látom semmi nyomát a többieknek, sehol egy leheletfelhő, de még egy ág se moccan. Vagy elsőnek érkezem a Bőségszaruhoz, vagy a többiek már az éjszaka elhelyezkedtek. Még mindig van legalább egy óra – talán még kettő is – hajnalig, amikor megérkezem a helyszínre, és bekúszom a bokor alá, hogy megvárjam a vérontás kezdetét.

Mentalevelet rágcsálok, egy falat kaja se menne le a torkomon. Hála az égnek, hogy elhoztam Peeta kabátját. Ha nem vettem volna fel, muszáj lenne mozognom, hogy ne fagyjak meg. Lassan pirkad, az ég borús és szürke, a többieknek továbbra sincsen semmi nyoma. Ami egyáltalán nem meglepő. Mindenki kimutatta már a foga fehérjét, ki az erejével, ki a kegyetlenségével, ki pedig a ravaszságával tűnt ki. Vajon arra gyanakszanak, hogy Peeta is velem van? A rókaképű és Thresh még azt sem tudja, hogy Peeta megsebesült. Annál jobb, mert így azt hiszik majd, hogy Peeta fedez, amikor elindulok a hátizsákért.

De vajon hol vannak a hátizsákok? Most már elég világos van az arénában, hogy levegyem a szemüveget. A madarak rázendítenek. Lassan kezdődnie kellene már a mulatságnak, nem? Egy pillanatra megrémülök, hogy talán nem is a jó helyen várakozom. De nem, egészen biztos, hogy Claudius Templesmith a Bőségszarut mondta. Az pedig itt van az orrom előtt. Jó helyen vagyok. Na de akkor miért nem kezdődik már a lakoma?

Abban a pillanatban, hogy a nap első sugara megcsillan a Bőségszarun, kavarodás támad a síkságon. A szaru szája előtt megnyílik a föld, és egy hófehér abrosszal leterített kerek asztal emelkedik ki a mélyből. Az asztalon négy hátizsák pihen: két nagy fekete, az egyiken a 2-es a másikon a 11-es számmal, egy közepes méretű zöld, amin az 5-ös szám látszik, illetve egy kicsi – olyan apró, hogy akár csuklópántnak is használhatnám – narancssárga, amire valószínűleg a 12-es számot írták.

Alig kerül a helyére az asztal, amikor valaki előugrik a Bőségszaruból, felkapja a zöld hátizsákot, és egy szempillantás alatt eliszkol. A rókaképű! Le a kalappal, hogy be merte vállalni ezt a zseniális, de igen kockázatos megoldást! Míg a többiek kivárnak, és felmérik a helyzetet, a rókaképű lány már meg is szerzi a hátizsákját. Ráadásul ügyesen kelepcébe is csalt mindenkit, hiszen addig úgysem fogják üldözőbe venni, amíg meg nem szerezték a saját hátizsákjukat. Még arra is ügyelt, nehogy véletlenül hozzányúljon a többiek holmijához, mert tudta, ha ellopja valamelyik hátizsákot, akkor biztosan üldözőbe veszik. Nekem is ezt kellett volna csinálni! Mire sikerül túltennem magam az első döbbenetemen és csodálatomon, valamint a harag, az irigység és a tehetetlenség érzése is csillapodik valamelyest, a vöröses sörény már valahol lőtávolon kívül lobog, és a rókaképű lány eltűnik a fák között az erdőben. Hú! Végig a többiektől tartottam, de lehet, hogy ez a lány lesz a legkeményebb ellenfelem.

Értékes másodperceket vesztegetek el miatta, mert most már muszáj másodiknak eljutnom az asztalhoz. Ha bárki előbb odaér, könnyedén felkaphatja a kis narancssárga táskát, és eltűnhet. Gondolkodás nélkül rohanni kezdek az asztal felé. Szerencsére az első kés jobb oldalról repül felém süvítve, úgyhogy még időben meghallom, és sikerül félreütnöm az íjjal. Megfordulok, felajzom az íjat, és Clove szívét célba véve elengedem a nyílvesszőt. A lánynak sikerül annyira félreugrania, hogy a nyíl ne ejtsen rajta halálos sebet, de a hegye még így is a bal karjába fúródik. Sajnos Clove jobb kezes, azonban nyerek néhány másodpercet, mert ki kell húznia a nyílvesszőt a karjából, hogy megnézze, milyen súlyos a sérülés. Rohanok tovább az asztal felé, és olyan gyakorlott mozdulattal illesztem a helyére a következő nyílvesszőt, ahogyan csak azok képesek, akik évek óta vadásznak.

Már az asztalnál vagyok, megragadom a kis narancssárga hátizsákot. A vállpántba csúsztatom a kezemet, aztán felhúzom a karomra a táskát, tényleg hihetetlenül kicsi, igazából nem is tudnám a vállamra venni, és már fordulok is visszafelé, amikor eltalál a második kés, és felhasítja a homlokomat. A jobb szemöldököm feletti mély vágásból azonnal dőlni kezd a vér, csorog lefelé az arcomon, elvakít, és megérzem azt a jellegzetes csípős, fémes ízt. Hátratántorodom, de sikerül kilőnöm a bekészített nyilat támadóm irányába. Amikor a nyílvessző kirepül az íjból, már tudom, hogy nem fogom eltalálni a lányt. És ekkor Clove rám veti magát, ledönt a földre, és a vállamra térdel.

Vége a dalnak, gondolom, és reménykedem – Prim kedvéért is –, hogy nem fog sokáig tartani. De Clove szeretné kiélvezni a pillanatot. Elég ráérősnek tűnik. Cato minden bizonnyal a közelben van, fedezi a társát, figyeli, hogy mikor érkezik Thresh vagy Peeta.

– Hol van a fiú, Tizenkettes? Még nem dobta fel a talpát? – kérdezi Clove. Ha beszélgetünk, akkor még nem halhattam meg. – Itt van. Most cserkészi be Catót – mordulok rá a lányra. Aztán teli torokból üvölteni kezdek.

– Peeta!

Clove belebokszol a légcsövembe, a módszer igen hatásosnak bizonyul, ugyanis azonnal elhallgatok. De közben a fejét kapkodja, amiből azonnal rájövök, hogy nem zárta ki teljesen, hogy igazat mondtam. Mivel azonban Peeta nem bukkan elő a semmiből, hogy megmentse az életemet, Clove újra felém fordul.

– Hazug – vigyorog az arcomba. – Már alig van benne élet. Cato elmondta, hogy hol sebesítette meg. Felkötözted valamelyik fára, és megpróbálod életben tartani, nem igaz? Mi van abban a cuki ki hátizsákban? Orvosság a hősszerelmesnek? Kár, hogy sosem fogja megkapni.

Clove lehúzza a cipzárját. Kabátja belsejében megcsillan lenyűgöző késkészlete. Nagy gonddal kiválaszt egy szinte már elegánsnak tűnő darabot, kegyetlen, ívelt pengével. – Cato csak azért egyezett bele, hogy én végezzek veled, mert megígértem neki, hogy nem fogok csalódást okozni a közönségnek.

Megpróbálom levetni magamról a lányt, de nem sikerül. Nagyon nehéz, és teljes erőből a földhöz szegez.

– Ne is próbálkozz, Tizenkettes. Meg fogunk ölni. Ahogyan a szánalmas kis szövetségesedet is megöltük… Mi is volt a neve? Ruta? Úgy ugrándozott a fákon, mint egy kis majmocska. Szóval először kinyírtuk Rutát, most te következel, a hősszerelmest pedig azt hiszem, a természet gondjaira bízzuk. Mit szólsz hozzá? – kérdezi Clove. – Hát, hol kezdjem?

A kabátja ujjával letörli a vért a szemöldökömről. Egy pillanatig az arcomat fürkészi, ide-oda forgatja a fejemet, mintha egy darab fa lenne, és nem tudná eldönteni, pontosan milyen mintát véssen bele. Megpróbálok beleharapni a kezébe, de a hajamnál fogva visszanyomja fejemet a földre.

– Azt hiszem… – Szinte már dorombol. – Azt hiszem, a száddal kezdem.

– Összeszorítom a fogamat, miközben Clove incselkedve végighúzza a kés hegyét a számon.

Nem fogom becsukni a szememet. A megjegyzés, amit Rutára tett nagyon felhúzott, eléggé ahhoz, hogy megőrizzem a méltóságomat a halál torkában. Az utolsó pillanatig ellenszegülök, mereven Clove szemébe bámulok, olyan hosszan, amilyen hosszan csak tudok – ami valószínűleg nem lesz túl hosszú idő –, állni fogom a tekintetét, nem fogok kiabálni, hiába végez velem, a magam szerény módján, még ha meghalok, akkor is győztesen kerülök ki a küzdelemből.

– Igen. Többé úgysem fogod hasznát venni a szádnak. Küldesz még egy utolsó csókot a hősszerelmesnek? – kérdezi Clove. Sikerül összegyűjtenem egy adag vért és nyálat, amit most egyenesen a pofájába köpök. Clove-nak teljesen elborul az agya. – Jól van. Akkor kezdjük.

Felkészülök a rám váró iszonyatos fájdalomra. Ám abban a pillanatban, hogy megérzem a kés hegyét az ajkamon, valami hatalmas erő lerántja rólam a lányt, aztán Clove üvölteni kezd. A döbbenettől először fel sem tudom fogni, mi történik. Peeta eljött, hogy megmentsen? A Játékmesterek beküldtek egy vadállatot az arénába, hogy még nagyobb legyen az izgalom? Vagy egy légpárnás rántotta fel a lányt a levegőbe?

Amikor végre sikerül feltámaszkodnom zsibbadt karjaimra, meglátom, hogy egészen másról van szó. Clove lába úgy harminc centi magasan kapálózik, a lány Thresh szorításában vergődik. Elakad a lélegzetem, ahogy meglátom a fölém tornyosuló Thresht, aki úgy tartja a karjában Clove-ot, mintha a lány egy rongybaba lenne. Nem felejtettem el, hogy Thresh milyen nagydarab srác, de most valahogy még erősebbnek, még nagyobbnak tűnik, mint az emlékeimben. Mintha még felszedett volna pár kilót a Viadal kezdete óta. Könnyed mozdulattal félrehajítja Clove-ot, egyszerűen odakeni a földre.

Thresh üvölteni kezd, rögtön felpattanok. Eddig még csak motyogni hallottam. – Mit csináltatok azzal a kislánnyal? Megöltétek?

Clove négykézláb próbál menekülni, mint egy bedilizett rovar, sokkot kapott. Annyira vége van, hogy még segítségért sem bír kiáltani. – Nem! Nem én voltam – nyögi ki végül.

– Hallottam, hogy a nevét mondtad. Hallottam. Te ölted meg, ugye? – Az arca eltorzul a dühtől, amikor eszébe jut még valami. – Összevagdostad, ahogyan ezt a lányt is össze akartad vagdosni, ugye?

– Nem! Nem, én… – Clove ekkor pillantja meg Thresh kezében a cipó nagyságú követ, és elveszíti a fejét. – Cato! – visítja. – Cato!

– Clove! – Cato válaszol neki, de túl messze van ahhoz, hogy segíteni tudjon a társának. Mi a fenét csinált eddig? El akarta kapni a rókaképűt? Be akarta cserkészni Peetát? Vagy Thresht várta, csak rossz helyen?

Thresh teljes erőből lesújt a kővel Clove koponyájára. Nem vérzik, de látom, hogy a halántéka behorpad, és tudom, hogy Clove-nak vége. Még nem halt meg, halkan nyöszörög, a mellkasa szaporán süllyed és emelkedik.

Ahogy Thresh kezében a kővel felém fordul, tudom, hogy semmi értelme a menekülésnek. Az íjam nincs felhúzva, az utolsó bekészített nyílvesszőt Clove felé lőttem ki. Thresh furcsa, aranybarna szemének csillogása nem enged szabadulni. – Mit értett azon, hogy Ruta a szövetségesed volt?

– Én… mi… összeálltunk. Hogy felrobbantsuk a raktárt. Megpróbáltam megmenteni, de tényleg. De a fiú előbb odaért. A fiú az Első Körzetből – motyogom. Talán ha elmondom, hogy segítettem Rutának, Thresh nem valami lassú, kínkeserves halált választ számomra.

– És megölted a fiút? – kérdezi.

– Igen. Megöltem – felelem. – Ruta holttestét pedig virágokkal borítottam be. És énekeltem neki, míg elaludt.

Kicsordul a könnyem. A feszültség, a harci kedv egy pillanat alatt elpárolog belőlem az emlékek hatására. Túl sok ez már nekem. Ruta emléke, a hasogató fejfájás, a Threshtől való félelem és a néhány méterre nyöszörgő Clove.

– Elaludt? – mordul rám Thresh.

– Örökre. Addig énekeltem neki, amíg meghalt – magyarázom. – A körzeted… küldött nekem kenyeret. – Kinyújtom a kezemet, nem nyílvessző ért nyúlok, tudom, hogy úgysem érném el. Csak megtorlóm az orromat. – Gyorsan csináld, rendben, Thresh?

Thresh arcán látszik, hogy az érzéseivel viaskodik. Leengedi a kezét, amiben a követ tartja, és, szinte már vádlón, rám bök. – Most az egyszer elengedlek. A kislány miatt. Most már kvittek vagyunk. Nem tartozom neked. Megértetted?

Bólintok, mert pontosan tudom, mire céloz. A tartozással kapcsolatban. Ő is utál tartozni. Ha győz, egy olyan körzetbe fog visszatérni, amelyik a szabályokat áthágva fejezte ki nekem a háláját, most pedig ő is megszegi a szabályokat, hogy megköszönje, amit Rutáért tettem. És ebben a pillanatban megértem, hogy Thresh nem fogja összezúzni a koponyámat.

– Clove! – Cato hangja most már sokkal közelebbről hallatszik. Olyan fájdalmasan üvölt, hogy tudom, látja a földön fekvő lányt.

– Most pedig menekülj! – parancsol rám Thresh.

Nem kell kétszer mondania. Felpattanok a kemény földről, és rohanni kezdek, hogy minél távolabb kerüljek Threshtől, Clove-tól és Cato hangjától. Csak akkor merek hátrapillantani, amikor elérem az erdő első fáit. Thresh, kezében a két fekete hátizsákkal eltűnik a síkság peremén, az aréna számomra ismeretlen részén. Cato Clove mellett térdel, kezében a lándzsával, és könyörög a lánynak, hogy maradjon vele. Aztán a következő pillanatban rádöbben, hogy minden igyekezete hiábavaló, nem tudja megmenteni társát. Eltűnök a fák között, újra meg újra le kell törölnöm a szemembe csorgó vért, úgy menekülök, mint egy űzött, sebesült vad. Pár perc múlva meghallom az ágyúlövést, és tudom, hogy Clove meghalt, és hogy Cato üldözőbe vett bennünket. Vagy Thresht, vagy engem. Elfog a rémület, szédülök és remegek a fejsebem miatt. Bekészítem a következő nyílvesszőt, bár tudom, hogy Cato majdnem olyan messzire tudja hajítani a dárdáját, mint amilyen messzire el tudok lőni az íjjal.

Egy dolog nyugtat csak meg: Thresh lenyúlta Cato hátizsákját. A holmival együtt, amire Catónak nagy szüksége van. Nem mernék fogadni, de szerintem Cato Thresh után ment. Ennek ellenére azután sem lassítok, hogy elérem a patakot. Belevetem magam a vízbe, még a bakancsomat sem vetem le, és botladozva elindulok lefelé a folyásirányba. Lehúzom a kezemről Ruta zokniját, és a homlokomra szorítom, hátha el tudom állítani a vérzést, de egy perc alatt átázik.

Valahogy sikerült visszajutnom a barlanghoz. Átpréselem magam a kövek között. A félhomályban lehúzom a karomról a narancssárga hátizsákot, kinyitom, és a földre borítom a tartalmát. Egy hosszúkás doboz egy injekciós fecskendővel. Minden tétovázás nélkül beleszúrom a tűt Peeta karjába, és lassan belenyomom a fecskendő tartalmát.

A homlokomhoz nyúlok, aztán az ölembe ejtem a kezemet. Ragacsos a vértől.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy kivételesen gyönyörű, zöld és ezüstszínű pillangó a csuklómra száll.

 


 

 

22

 

A házunk tetején doboló esőcseppek hangja szelíden eszméletre térít. Próbálok visszatérni az álomba, ahol vastag, puha takarók alatt fekszem, az otthonunk biztonságában. Kicsit fáj a fejem. Talán megfáztam, azért maradhattam ágyban, de érzem, hogy régóta alszom már. Anya az arcomat simogatja, nem tolom el magamtól a kezét, ahogyan azt ébren tenném, hogy ne tudja meg, mennyire vágyom erre a gyengéd érintésre. Hogy ne tudja, mennyire hiányzik, annak ellenére, hogy továbbra sem bízom benne. Aztán megszólal egy hang, de valami nem stimmel, nem anya hangját hallom, és megijedek.

– Katniss. Katniss, hallod, amit mondok?

Kinyitom a szememet, és a biztonság érzése azon nyomban elpárolog. Nem otthon vagyok, nem anya van mellettem. Egy félhomályos, hideg barlangban fekszem, csupasz lábam be van takarva, de még így is majd' megfagy, a levegőben pedig vérszag terjeng. Egy beesett, sápadt arcú fiú hajol fölém. Először megijedek, de pár pillanat múlva már jobban érzem magam. – Peeta.

– Hé! – szólal meg Peeta. – Jó újra látni a szemedet.

– Meddig aludtam? – kérdezem.

– Nem tudom. Én tegnap este ébredtem fel, akkor már ott feküdtél mellettem, egy elég ijesztő vértócsában – meséli Peeta. – Azt hiszem, végül elállt a vérzés, de még nem nagyon ugrálnék a helyedben.

Óvatosan megérintem a homlokomat. Peeta bekötözte a sebet. Ez a kedves gesztus zavarba ejt, és teljesen elgyengülök. Peeta egy üveget tart a számhoz, mohón inni kezdek.

– Jobban vagy – mondom.

– Sokkal jobban. Nem tudom, mit adtál nekem, de bevált – magyarázza Peeta. – Ma reggelre szinte teljesen lelohadt a seb a lábamon.

Úgy tűnik, nem haragszik, hogy átvágtam az altatósziruppal, és elmentem a lakomára. Vagy lehet, hogy túl ramaty állapotban vagyok, és ezért későbbre tartogatja a letolást, amikor már összeszedem magam egy kicsit. Egyelőre azonban nagyon kedvesen viselkedik.

– Ettél valamit? – kérdezem.

– Ne haragudj, de majdnem az egész guvatot befaltam, mire eszembe jutott, hogy takarékoskodnom kellett volna. De ne aggódj, most már újra szigorú fogyókúrára fogtam magam – mosolyog.

– Ezt nem tartom jó ötletnek. Enned kell. Nemsokára újra tudok majd vadászni – mondom.

– Azért ne kapkodd el, jó? – kérlel Peeta. – Most egy darabig én viselem a gondodat.

Úgy tűnik, nincsen más választásom. Peeta megeteti velem a maradék guvatot meg egy kis mazsolát, és gondoskodik róla, hogy mindig elég vizet igyak. Addig dörzsöli jéggé fagyott lábfejemet, míg visszatér belé az élet, aztán bebugyolálja a kabátjába, és az államig behúzza a hálózsákot.

– A bakancsod és a zoknid még nem száradt meg, és ebben az időben nem is nagyon fog – mondja Peeta. Dörögni kezd az ég, és ahogy kilesek az egyik repedésen, látom, hogy villámok cikáznak az égen. A barlang plafonjáról több helyen is csöpög a víz, de Peeta kifeszítette a kövekre a műanyagterítőt, így aztán a baldachinszerű építmény megvédi a fejemet és a felsőtestemet az esőtől.

– Azon gondolkodom, mi a céljuk ezzel a viharra? Ki lehet a célpont? – kérdezi Peeta.

– Cato és Thresh – vágom rá gondolkodás nélkül. – A rókaképű lány elrejtőzött az odújában, Clove pedig… megvágta a számat, aztán… – Elcsuklik a hangon.

– Tudom, hogy meghalt. Tegnap éjjel láttam az égen – mondja Peeta. – Te ölted meg?

– Nem. Thresh összezúzta a koponyáját egy kővel – felelem.

– Mázlid van, hogy nem kapott el téged is – mondja Peeta.

A lakoma emléke hirtelen előtör a tudatalattimból, és felkavarodik a gyomrom. – De elkapott. Aztán elengedett. – Most már persze nem hallgathatok tovább. Muszáj elmesélnem mindent, amit eddig magamban tartottam, mivel Peeta túl beteg volt, hogy kérdezzen, én pedig nem voltam felkészülve rá, hogy újra átéljem a borzalmakat. Mesélek a robbantásról, a fülemről, Ruta haláláról, a fiúról az Első Körzetből és a kenyérről. Mindez elvezet odáig, ami Threshsel történt, és magyarázatul szolgál arra, miért engedett el, és hogyan akarta rendezni a tartozását.

– Azért hagyott futni, mert nem akart az adósod maradni? – kérdezi Peeta hitetlenkedve.

– Igen. Nem várom el, hogy megértsd. Neked mindig mindened megvolt. De ha a Peremen nőttél volna fel, most nem kellene megmagyaráznom semmit – mondom.

– Ne is próbálkozz. Úgysem hiszem, hogy megérteném – jegyzi meg Peeta.

– Ez is olyan, mint a kenyér. Valahogy úgy érzem, soha nem tudom meghálálni neked – folytatom.

– A kenyér? Miféle kenyér? Amit neked adtam, amikor gyerekek voltunk? – kérdezi Peeta. – Szerintem azt most már elfelejthetjük. Úgy értem, épp most mentettél meg a halál torkából.

– De akkor még nem is ismertél. Soha egyetlen szót sem beszéltünk egymással. Ráadásul mindig az első ajándékot a legnehezebb visszafizetni. Már rég nem lennék a világon, ha akkor nem húzol ki a csávából – magyarázom. – Különben miért csináltad?

– Miért? Hiszen tudod, hogy miért – int le Peeta. A fejemet csóválom, azonnal megfájdul. – Haymitch azt mondta, nem lesz könnyű meggyőzni téged.

– Haymitch? – hökkenek meg. – Mi köze van Haymitchnek ehhez?

– Semmi – nyugtat meg Peeta. – Szóval Cato és Thresh, mi? Gondolom, abban hiába reménykedünk, hogy kölcsönösen kinyírják egymást, nem igaz?

Hirtelen nagyon ideges leszek. – Szerintem jól kijönnénk Threshsel. Talán még barátok is lennénk otthon, a Tizenkettedik Körzetben.

– Akkor bízzunk benne, hogy Cato végez vele helyettünk – jegyzi meg komoran Peeta.

Nem akarom, hogy Cato megölje Thresht. Ami azt illeti, nagyon elegem van az öldöklésből. De a győztesek nem szoktak hangoztatni semmi ilyesmit az arénában. Hiába próbálom elfojtani őket, könnyek gyűlnek a szemembe.

Peeta aggodalmasan rám pillant. – Mi a baj? Nagyon fáj a sebed?

Nem a kérdésre válaszolok, a válaszom mégis teljesen őszinte. Amit mondok, pillanatnyi gyengeségnek tűnhet, de nem végső beletörődésnek. – Haza akarok menni, Peeta. – A hangom panaszos, mint egy kisgyereké.

– Haza fogsz menni. Ígérem – mondja Peeta, és fölém hajol, hogy megcsókoljon.

– Most akarok hazamenni – mondom.

– Megmondom, mit csináljunk. Most szépen visszaalszol, és az otthonodról fogsz álmodni. És mire észbe kapsz, már tényleg otthon leszel. – Peeta hangja megnyugtat. – Jó lesz így?

– Jó – suttogom. – Ébressz fel, ha őrködni kell.

– Jól vagyok, és kipihentem magamat, hála neked és Haymitchnek. Ráadásul fogalmam sincs, meddig tart még – teszi hozzá.

Vajon mire céloz? A viharra? A röpke haladékra, amit a vihar miatt kapunk? Vagy a Viadalra? Nem tudom, de túl szomorú és fáradt vagyok, hogy megkérdezzem.

Már beesteledik, amikor Peeta felébreszt. Az eső időközben felhőszakadássá erősödött, korábban csak csöpögött, most azonban már patakokban ömlik a víz a plafonról. Peeta a legnagyobb lyuk alá rakta az üres leveses fazekat, és megigazította a műanyagtakarót, hogy ne ázzak el. Kicsit jobban érzem magam, fel tudok ülni anélkül, hogy túlságosan megszédülnék, és farkaséhes vagyok. Csakúgy, mint Peeta. Egyértelmű, hogy csak arra várt, mikor kelek fel, ezért aztán azonnal nekilátunk a falatozásnak.

Sajnos alig maradt élelmünk. Két adag guvat, egy kevés, péppé zúzott gumó meg egy marék aszalt gyümölcs.

– Megpróbáljuk beosztani? – kérdezi Peeta.

– Nem, együk csak meg az egészet – javaslom. – A guvat úgyis hamarosan megromlana, és azt hiszem, egyikünknek sem hiányzik most egy komolyabb gyomorrontás. – Két egyforma részre osztom a maradék élelmet. Próbálunk lassan enni, de mindketten olyan éhesek vagyunk, hogy néhány perc alatt végzünk. A gyomrom viszont egyáltalán nem tűnik elégedettnek.

– Holnap vadászatot rendezünk – jelentem be.

– Nem sok hasznomat fogod venni – sajnálkozik Peeta. – Még soha életemben nem vadásztam.

– Én elejtem a vadat, te pedig megfőzöd – ajánlom. – Gyűjtögetni pedig bármikor tudsz.

– Bárcsak lenne valami kenyérbokor a környéken – sóhajt Peeta.

– A kenyér, amit a Tizenegyedik Körzet küldött nekem, még meleg volt, amikor megkaptam – sóhajtok én is. – Tessék, rágcsáld ezt! – Peeta kezébe nyomok egy marék mentalevelet, és én is bekapok párat.

A szakadó esőben még az égre vetített címert is alig lehet látni, de annyi azért kiderül, hogy ma sem halt meg senki. Ezek szerint Cato és Thresh még nem intézték el egymás közt a dolgot.

– Merrefelé indult Thresh a Bőségszarutól? Úgy értem, nem derült ki, hogy mi van a síkság túloldalán? – kérdezem Peetától.

– Egy hatalmas mező. Vállmagaságig ér a fű, ameddig a szem ellát, fűtenger hullámzik. Nem tudom, talán vannak gabonanövények is. Különböző színű parcellákat láttam. Viszont nincsenek ösvények – meséli Peeta.

– Biztosan terem arrafelé gabona. Mibe fogadjunk, hogy Thresh tudja, melyik ehető? Bemerészkedtél oda?

– Nem. Senkinek nem volt kedve hajtóvadászatot indítani Thresh után abban a magas fűben. Van valami vészjósló abban a mezőben. Ha ránézek, mindig azon jár az agyam, mi rejtőzhet benne. Kígyók, veszett állatok, futóhomok – mondja Peeta. – Fogalmam sincs, mi minden lehet arrafelé.

Nem szólok semmit, de Peeta szavai eszembe juttatják, hogy a Tizenkettedik Körzetben is óva intettek bennünket attól, hogy átmásszunk a kerítésen. Hirtelen azon kapom magam, hogy összehasonlítom Peetát és Gale-t: Gale lehetséges élelemforrásként tekintene a titokzatos mezőre, nemcsak a veszélyt látná. Ahogyan minden bizonnyal Thresh is. Nem arról van szó, hogy Peeta puhány lenne, hiszen már többször bebizonyította, hogy van vér a pucájában. De vannak dolgok, amiket nem kérdőjelezel meg, ha úgy nősz fel, hogy az otthonodat mindig friss kenyér illata tölti be. Ezzel szemben Gale mindig mindent megkérdőjelez. Vajon mit szólna Peeta, ha hallaná, milyen fesztelenül ugratjuk egymást Gale-lel, miközben minden áldott nap megszegjük a törvényt? Vajon megdöbbenne? Megdöbbenne, ha hallaná, miket mondunk a Panemről? Mit szólna Gale Kapitólium ellen intézett vad kirohanásaihoz?

– Talán akad ott valami kenyérgabona – mondom. – Talán ezért tűnt olyan jól tápláltnak Thresh, jobb húsban volt, mint a Viadal elején.

– Vagy sikerült szert tennie néhány igen bőkezű támogatóra – jegyzi meg Peeta. – Azon gondolkodom, mit kellene tennünk, hogy Haymitch küldjön nekünk egy kis kenyeret.

Összevonom a szemöldököm, aztán eszembe jut, hogy Peeta nem tud Haymitch néhány nappal korábbi üzenetéről. Egy csók, egy tál leves. Ez sem olyasmi, amit szívesen kikotyogok. Ha hangosan kimondanám, ami a fejemben jár, azzal elárulnám a közönségnek, hogy a románcunk csak színjáték volt, és így próbáltuk megnyerni a nézők szimpátiáját, ennek pedig az lenne a következménye, hogy többé egy falat kaját sem kapnánk. Valahogy mégis muszáj kivágnom magam ebből az igen kínos helyzetből. Valami egyszerű, de hihető szöveggel. Megfogom Peeta kezét.

– Talán túl sokba került a cucc, amivel ki tudtalak ütni – jegyzem meg huncut mosollyal.

– Na igen, az meglehet – vágja rá Peeta, aztán az ujjait az ujjaimba kulcsolja. – Nehogy még egyszer megpróbálj átvágni, rendben?

– Mert akkor mi lesz? – kérdezek vissza.

– Mert… akkor… – Nem jut eszébe semmi frappáns. – Egy pillanat.

– Valami baj van? – vigyorgok.

– Az a baj, hogy még mindig életben vagyunk mindketten. Ez pedig csak megerősít téged abban, hogy helyesen cselekedtél – magyarázza Peeta.

– De ha egyszer helyesen cselekedtem – csattanok fel.

– Nem, Katniss! Nincs igazad! – Peeta jó erősen megszorítja a kezemet, és érzem a hangján, hogy tényleg felhúzta magát. – Ne halj meg értem. Azzal nem teszel nekem szívességet. Megértetted?

Megdöbbent a hevessége, de aztán leesik, hogy itt a kiváló alkalom, hogy kaját szerezzünk, ezért aztán csak adom Peeta alá a lovat. – Talán magam miatt csináltam az egészet, Peeta. Erre még nem gondoltál? Talán nem te vagy az egyetlen, aki… aki azon aggódik, hogy… mi lenne, ha…

Csak hebegek összevissza. Nem olyan jó a beszélőkém, mint Peetának. És ekkor újra belém hasít a felismerés, hogy nem akarom elveszíteni őt. És most nem támogatókról van szó. Nem arról, hogy mi lesz, ha egyszer hazatérünk. Nem arról, hogy nem akarok egyedül maradni. Peetáról van szó. Nem akarom elveszíteni a fiút, akitől a kenyeret kaptam.

– Mi lenne, ha…? Katniss? – kérdezi gyengéden.

Bárcsak le tudnám húzni a redőnyöket, hogy kizárjam ebből a pillanatból Panem fürkésző tekintetét. Még akkor is megtenném, ha emiatt búcsút kellene intenünk a kajának. Az érzéseimhez senkinek semmi köze, ez csak rám tartozik.

– Haymitch a lelkemre kötötte, hogy nagy ívben kerüljem el ezt a témát. – Mellébeszélek, Haymitch soha semmi ilyesmit nem mondott. Ami azt illeti, most iszonyatosan haragudhat rám, hogy képes vagyok elbaltázni ezt az érzelmileg túlfűtött, sorsdöntő pillanatot. De Peeta megmenti a helyzetet.

– Akkor kénytelen leszek a képzeletemre hagyatkozni, ha kíváncsi vagyok a válaszra – mondja, és közelebb húzódik hozzám.

Ez az első csók, amelynek mindketten a tudatában vagyunk. Egyikünk sem beteg, egyikünk sincs magán kívül a fájdalomtól, egyikünk sem veszítette el az eszméletét. Az ajkunk nem forró a láztól, és nem is jéghideg. Ez az első csók, amely megdobogtatja a szívemet. Forró és különös. Ez az első csók, ami után várom a következőt.

De hiába várok. Kapok ugyan még egy csókot, pontosabban egy puszit az orrom hegyére, közben ugyanis valami elterelte Peeta figyelmét. – Azt hiszem, megint vérzik a sebed. Gyere, feküdj le, amúgy is későre jár – mondja.

A zoknim közben megszárad, úgyhogy fel tudom húzni. Sikerül rábeszélnem Peetát, hogy vegye fel a kabátját. A nyirkos hidegben csontig átfagytam, el tudom képzelni, milyen állapotban lehet Peeta, akin még kabát sem volt. Ahhoz is ragaszkodom, hogy én kezdjem az őrködést, habár egyikünk sem tartja valószínűnek, hogy ebben az időben bárki megpróbálna megtámadni bennünket. Peeta azonban nem egyezik bele, csak akkor, ha én is bebújok a hálózsákba, és mivel rettenetesen didergek, nincsen miről vitatkozni. A két nappal ezelőtti éjszakával szöges ellentétben, amikor úgy éreztem, Peeta fényévekre van tőlem, most valósággal letaglóz a közelsége. Miután elhelyezkedünk, a karjára hajtom a fejemet, a másik kezével pedig védelmezőn átkarol, és lassan álomba merül. Régóta nem tartott így a karjában senki. Mióta apa meghalt, és már nem bíztam többé anyában, soha senkinek a karjában nem éreztem magamat ilyen biztonságban.

Felteszem az éjjellátó szemüveget, és a barlang padlójára potyogó vízcseppeket nézem. Ütemes csöpögésük álmosító. Jó néhányszor elbóbiskolok és felriadok, lelkiismeret-furdalásom van és haragszom magamra. Úgy három-négy óra múlva nem bírom tovább, muszáj felébresztenem Peetát, mert már nem bírom nyitva tartani a szememet. Úgy tűnik, Peetának nincs kifogása ellene.

– Holnap, ha száraz idő lesz, keresek egy magas fát, amin végre mindketten nyugodtan alhatunk – ígérem meg Peetának, de mire kimondom, már álomba is merülök.

De másnap ugyanolyan szörnyű az idő. Az özönvíz nem akar szűnni, mintha a Játékmestereknek az lenne a feltett szándéka, hogy elmossanak bennünket. Olyan ádáz vihar tombol, hogy még a föld is beleremeg. Peeta fontolgatja, hogy mindenképpen körülnéz a környéken, hátha sikerül valami élelmet szereznie, de megmondom neki, hogy ebben a viharban nincsen értelme próbálkozni. A látótávolság alig egy méter, és csak annyit érne el, hogy a végén bőrig ázik. Tudja, hogy igazam van, de az éhség egyre erősebben kínoz mindkettőnket.

Lassan múlik az idő, de valahogy eltelik ez a nap is, az eső este is ugyanúgy zuhog tovább. Már csak Haymitch segítségében reménykedhetünk. Egyelőre azonban semmit sem kapunk, talán mert nincsen rá pénz – most már a legkisebb ajándék is csillagászati összegbe kerül –, vagy Haymitch egyszerűen nem volt elégedett az alakításunkkal. Én az utóbbira tippelek. Készséggel elismerem, tényleg nem voltunk valami nagy formában. Éhezünk, kimerültek vagyunk a sebesülések miatt, próbáljuk elkerülni, hogy kinyíljanak a sebek. Igen, összebújva fekszünk a hálózsákban, de csak azért, hogy melegen tartsuk egymást. A legizgalmasabb, ami történik, hogy időnként valamelyikünk elbóbiskol.

Fogalmam sincs, hogyan kellene felpörgetni ezt a románcot. Az előző esti csók nem volt rossz, de ha újra csókolózni akarunk, azt muszáj lesz előkészíteni valahogy. A Peremben akadnak olyan lányok, főleg a kereskedők gyerekei között, akiknek semmi gondot nem okozna ez a helyzet. Nekem viszont nincsen gyakorlatom az ilyesmiben, és amúgy sem vettem volna sok hasznát. Különben pedig, ha egy csók elég lenne, hogy Haymitch kaját küldjön nekünk, akkor már tegnap este pompás lakomát rendezhettünk volna… Az ösztöneim azt súgják, Haymitch valami mást szeretne látni, nem a testi vonzalom jeleit, hanem valami meghittebb gesztust. Valami olyasmit, amit akkor próbált kierőszakolni belőlem, amikor az interjúra készültünk, amikor azt akarta, hogy magamról beszéljek. Nekem ez baromira nem megy, Peeta viszont nagyon jól csinálja. Talán az lenne a legjobb, ha rávenném, hogy beszéljen magáról.

– Peeta – szólalok meg halkan. – Azt mondtad az interjúban, hogy belém vagy zúgva, mióta az eszedet tudod. Ez pontosan mióta tart?

– Nos, lássuk csak. Ha jól emlékszem, az első tanítási nap óta. Ötévesek voltunk. Rajtad piros skótkockás ruha volt, a hajadat pedig… akkoriban még két copfban hordtad, nem egyben, mint most. Az apám mutatott meg, amikor sorban álltunk a beiratkozásnál – meséli Peeta.

– Az apád? Ezt nem értem – nyögöm ki elképedve.

– Azt mondta: „Látod azt a kislányt? Feleségül akartam venni az anyukáját, de megszökött egy szénbányásszal” – folytatja Peeta.

– Micsoda? Ezt most találod ki! – kiáltok fel.

– Nem, tényleg így volt – erősködik Peeta. – Mire én így szóltam: „Egy szénbányásszal? Miért akart volna hozzámenni egy szénbányászhoz, amikor ott voltál te?” Erre apa azt mondta: „Mert az a férfi olyan szépen énekelt, hogy a madarak is megálltak, hogy meghallgassák.”

– Ez igaz. Tényleg mindig megállnak. Már úgy értem, megálltak… – mondom. Teljesen kába vagyok, és nagyon meghatódtam, ahogy elképzelem, amint a pék ezekkel a szavakkal fordult Peetához. Ekkor hirtelen azt is megértem, hogy nem azért idegenkedem az énekléstől, nem azért hanyagoltam a zenét, mert időpocsékolásnak tartom. Inkább azért, mert apára emlékeztet.

– Aznap a zeneteremben a tanárunk megkérdezte, ki tudja elénekelni a völgydalt. Te rögtön jelentkeztél. A tanár felállított egy sámlira, te pedig elénekelted nekünk a dalt. Esküszöm, hogy az összes madár elhallgatott az ablak előtt – teszi hozzá Peeta.

– Jaj, ne már – nevetek.

– Nem, tényleg így történt. És mire befejezted a dalt, tudtam, hogy elvesztem, ahogyan az anyukád is – mondja Peeta. – A következő tizenegy évben próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy megszólítsalak.

– Nem jött össze – jegyzem meg.

– Nem jött össze. Így aztán, amikor az aratáson kihúzták a nevemet, alig hittem, hogy ekkora mázlim lehet – meséli Peeta.

Az első pillanatban szinte már mámoros boldogságot érzek, de aztán zavarba jövök. Mert hiszen ezt az egészet most kellene kitalálnunk, hogy fenntartsuk a látszatot, de igazából nem is vagyunk szerelmesek egymásba. Peeta meséje viszont mintha mégis igaz lenne. Legalábbis az a rész apáról és a madarakról tényleg igaz. És tényleg énekeltem az első napon a suliban, bár arra nem emlékszem, hogy melyik dalt. És a piros kockás ruha… igen, volt egy ilyen ruhám, apa halála után Primnek adtam, aki rongyosra hordta.

Ez viszont megmagyaráz egy másik dolgot. Méghozzá azt, hogy miért kockáztatta meg Peeta, hogy megverik, amikor azon a borzalmas napon odaadta nekem a kenyeret. Szóval, ha ezek a részletek igazak… akkor lehet, hogy az egész történet igaz?

– Neked aztán… jó a… memóriád – hebegem.

– Veled kapcsolatban mindenre emlékszem – mondja Peeta, és a fülem mögé simít egy kósza tincset. – Te nem figyeltél.

– Most már figyelek – mondom.

– Hát, ami azt illeti, most nem nagyon kell tartanom a vetélytársaktól – mosolyog Peeta.

Szeretnék eltűnni innen, szeretném leereszteni a redőnyt, de tudom, hogy lehetetlen. Mintha Haymitch a fülembe suttogna. – Mondjad már! Mondjad már!

Nagyot nyelek, aztán kinyögöm a következő szavakat: – Neked most már sehol nem kell tartanod a vetélytársaktól. – Ezúttal én hajolok Peeta felé.

Alig ér össze az ajkunk, amikor koppanást hallunk odakintről. Felkapom az íjamat, lövésre készen várok, de nem történik semmi. Peeta kiles a kövek között, és örömében felkiált. Mielőtt meg tudnám állítani, kimászik az esőre, aztán néhány pillanat múlva benyújt egy csomagot. Egy ezüst ejtőernyőt, amire egy kosarat kötöttek. Kibontom a csomagot, és máris kezdődhet a lakoma – friss zsemle, kecskesajt, alma, és ami a legjobb, egy tál vadrizses bárányragu. Erről beszéltem Caesar Flickermannak, amikor megkérdezte, mi tetszett a legjobban a Kapitóliumban.

Peeta visszamászik a barlangba, az arca úgy ragyog, mint a nap. – Úgy látszik, Haymitch megunta, hogy éhezni lát bennünket.

– Úgy látszik – vágom rá.

A fejemben azonban hallom Haymitch elégedett, de kissé még bosszús morgását: „Igen, pontosan ezt vártam, drágaságom”.


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.