Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 2-3 fejezet

2

Egyszer egy fa lombjában rejtőztem zsákmányra lesve, mozdulatlanul várakoztam, hátha arra téved egy vad, de elbóbiskoltam, és három méter magasról a hátamra zuhantam. Az ütközés kipréselte a tüdőmből a levegőt, és a földön fetrengve levegő után kapkodtam.

Most is valami ilyesmit érzek, elfelejtek levegőt venni, képtelen vagyok megszólalni, letaglózva állok, ahogyan Prim neve visszhangzik a fejemben. Valaki megragadja a karomat, egy fiú a Peremből, azt hiszem, majdnem elestem, és ő elkapott.

Biztosan tévedés lesz. Ez nem lehet igaz! Prim neve egyetlen cetlin szerepelt a több ezer papírfecni között. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ő nevét húzzák ki, ezért aztán nem is aggódtam miatta. Mindent megtettem, nem igaz? Felírattam magam a tesszeráért, és nem engedtem neki, hogy feliratkozzon. Egyetlen cetli. Egy a több ezerből. Az esélyek neki kedveztek. De a végén mégsem ez számított.

Valahonnan távolról hallom, ahogy a tömeg sajnálkozva zúgolódik, mint mindig, amikor egy tizenkét évest húznak ki, ezt ugyanis igazságtalannak tartják. Aztán meglátom Primet, az arca sápadt, ökölbe szorítja a kezét, aprókat lépve, lassan vonszolja magát a színpad felé, elmegy mellettem, a blúza megint kitűrődött hátul és rálóg a szoknyájára. Ez az apró részlet, a kacsafarokra emlékeztető blúz látványa térít magamhoz.

– Prim! – Fojtott kiáltás tör elő a torkomból, és felélednek az izmaim. – Prim! – Nem kell átverekednem magam a tömegen. A többiek azonnal utat nyitnak a színpad felé. Akkor érem utol Primet, amikor fellép a színpad lépcsőjére. Egyetlen mozdulattal magam mögé rántom.

– Önkéntesnek jelentkezem! – kiáltom zihálva. – Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra!

A színpadon némi zavar támad. A Tizenkettedik Körzetben évtizedek óta még nem fordult elő, hogy valaki önként jelentkezett volna, ezért hirtelen senki sem tudja, mi ilyenkor a protokoll. A szabályok szerint, miután kihúzzák a neveket a gömbből, egy választható korú gyerek előállhat, és jelentkezhet a kiválasztott helyére, a fiú helyett csak fiú, a lány helyett csak lány jelentkezhet. Azokban a körzetekben, ahol nagy megtiszteltetésnek számít, ha valaki Kiválasztott lehet, a gyerekek bármire képesek, hogy az életüket kockáztathassák. Az ilyen körzetekben bonyolultabb az önkéntes jelentkezés rendszere. De a Tizenkettedik Körzetben, ahol a kiválasztott szót gyakorlatilag a hulla szinonimájaként használják, az önkéntes, mint olyan, kihalt fajnak számít.

– Ragyogó! – kiáltja Effie Trinket. – De úgy vélem, először muszáj bemutatni az aratás hivatalos győztesét, és csak utána lehet önkéntesnek jelentkezni, és amennyiben valaki előrejön a színpadhoz, akkor mi, hmm… – Effie Trinket bizonytalan, elhallgat.

– Nem mindegy? – veti közbe a polgármester. Fájdalmas tekintettel néz rám. Nem tudja pontosan, hogy ki vagyok, de mintha halványan emlékeztetném valakire. Én vagyok az a lány, aki a szamócát hozza. A lány, akivel az ő lánya időnként beszélgetni szokott. A lány, aki öt éve az anyjával és a húgával összebújva állt előtte, amikor átadta neki, a legidősebb gyermeknek, a hősi érdemrendet. Az apjának járó kitüntetést, aki egyszerűen porrá égett egy tárna mélyén. Vajon a polgármester emlékszik még rá?

– Nem mindegy? – ismétli nyersen. – Engedjék előre a lányt!

Prim kiborul, és hisztizni kezd. Szorosan átkarol vékony karjával. – Ne, Katniss! Ne! Nem mehetsz el!

– Prim, engedj el! – Ráförmedek, mert kiborít ez az egész, és nem akarok sírni. Amikor ma este a tévé megismétli az aratásokat, mindenki látni fogja a könnyeimet, és könnyű prédának bélyegeznek. Puhánynak. Senkinek nem adom meg ezt az örömet. – Engedj!

Valaki leszedi a hátamról Primet. Megfordulok, és látom, hogy Gale felkapta a földről a húgomat, aki most a karjai közt vergődik. – Indulj, Catnip – mondja Gale, és nagyon küzd, hogy ne remegjen a hangja, aztán elvonszolja Primet arrafelé, ahol anya áll. Megacélozom a szívem, és fellépek a színpadra.

– Éljen, éljen! – áradozik Effie Trinket. – Így kell ezt csinálni a Viadalon! – Nagyon boldog, hogy végre történik valami különleges a körzetében. – Mi a neved?

Nagyot nyelek. – Katniss Everdeen.

– Bármibe lefogadom, hogy a nővére vagy. Nem akarod, hogy az övé legyen a dicsőség, ugye? Rajta, emberek! Köszöntsék hatalmas tapssal ezt a bátor kiválasztottat – csicsereg Effie Trinket.

A Tizenkettedik Körzet lakóinak javára legyen mondva, hogy senki sem tapsol. Még azok sem, akik fogadtak a győztesre, akiket már semmi sem érdekel. Talán azért nem tapsolnak, mert ismernek a Zugból, vagy ismerték az apámat, vagy találkoztak már Primmel, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni. A tapsvihar elmarad, én pedig mozdulatlanul állok, miközben az emberek a lehető legmerészebb módon fejezik ki egyet nem értésüket. Csendben maradnak. Így adják mindenki tudtára, hogy nem tetszik nekik, ami történik. Hogy nem hajlandóak mindent eltűrni. Hogy ez az egész úgy rossz, ahogy van.

Ekkor valami váratlan történik. Én legalábbis nem számítok rá, mivel a Tizenkettedik Körzet lakói eddig nem sokat törődtek velem. De valami megváltozott, amikor jelentkeztem Prim helyére, és úgy tűnik, fontos lettem nekik. Valaki elkezdi, aztán egyre többen csatlakoznak hozzá, míg végül szinte mindenki hozzáérinti a szájához bal kezének három középső ujját, és kinyújtja felém a kezét. A Tizenkettedik Körzet ezen régi szokását manapság már nemigen elevenítik fel, csak temetéseken lehet látni, nagy ritkán. A hála és a csodálat kifejezésére használják, mifelénk így búcsúznak azoktól, akit szeretnek.

Most már alig bírom visszafojtani a könnyeimet, de szerencsére Haymitch épp ezt a pillanatot választja, hogy odatántorogjon hozzám gratulálni. – Nézzék ezt a lányt! Vegyék alaposan szemügyre! – üvölti, és átkarolja a vállamat. Jó erőben van, ahhoz képest, hogy egy roncs. – Imádom! – A leheletéből árad az alkoholszag, és jó ideje nem fürdött már. – Ez a kislány nagyon… – Hirtelen nem jut eszébe, a megfelelő szó. – Bátor! – kiált fel végül diadalittasan. – Bátrabb nálatok! – Elenged, és elindul a színpad széle felé. – Bátrabb nálatok! – üvölt, és egyenesen az egyik kamerába mutat.

Vajon a nézőkhöz intézi a szavait, vagy annyira részeg, hogy a Kapitóliummal gúnyolódik? Sosem derül ki, mert amikor folytatni akarja mondandóját, lezúg a színpadról, és ájultan kinyúlik a földön.

Förtelmes egy alak, de hálás vagyok neki. Amíg ugyanis az összes kamera ráirányul, sikerül kiengedni a torkomból egy elfojtott, halk sóhajt, és sikerül kicsit összeszedni magam. Összekulcsolom a kezem a hátam mögött, és a távolba meredek. Látom a hegyeket, amiket délelőtt másztunk meg Gale-lel. Egy pillanatig arra vágyom… hogy együtt elmeneküljünk a körzetből… elszökjünk az erdőbe… de tudom, hogy helyesen döntöttem, amikor itt maradtam. Különben senki sem jelentkezett volna önkéntesnek Prim helyett, nem igaz?

Haymitchet hordágyra fektetik, és gyorsan eltakarítják a helyszínről, Effie Trinket megpróbálja felpezsdíteni a hangulatot. – Micsoda izgalmas nap! – kiáltja csicsergő hangon, miközben a parókáját igazgatja, ami mostanra teljesen lecsúszott jobb oldalra. – De az izgalmaknak még nincs vége! Itt az idő, hogy kisorsoljuk a fiút is! – Effie Trinket szemmel láthatóan nagyon bízik benne, hogy sikerül úrrá lenni ezen az igen kellemetlen helyzeten. Fél kézzel a fejét fogva átlejt a fiúk nevét tartalmazó üveggömbhöz, és gyorsan kihúzza az első keze ügyébe kerülő cetlit. Aztán visszarobog a pódiumhoz, és mielőtt még elkezdenék aggódni Gale-ért, már be is olvassa a kisorsolt fiú nevét: – Peeta Mellark.

Peeta Mellark!

Jaj, ne, gondolom. Ez nem lehet. Ismerős a név, bár még sosem beszéltem a sráccal. Peeta Mellark. Ma aztán tényleg nincsen szerencsém.

Peeta Mellark elindul a színpad felé. Átlagos magasságú, zömök fiú, piszkosszőke haja a homlokába lóg. Az arcára kiül a pillanat döbbenete, erőt kell vennie magán, hogy legalább látszólag közönyös tudjon maradni, de kék szemében az a fajta rettegés csillog, amit vadászat közben látni a préda tekintetében. Ennek ellenére biztos léptekkel megy fel a színpadra, és elfoglalja a helyét.

Effie Trinket megkérdezi, hogy vannak-e önkéntesek, de senki sem lép ki a sorból. Peeta Mellarknak két bátyja van, találkoztam velük a pékségben, de az egyikük valószínűleg már túl idős, hogy önkéntesnek jelentkezzen, a másik meg kizárt, hogy jelentkezni fog. Ez már csak így megy. A családok többségére még aratáskor sem igazán jellemző az önfeláldozás. Az volt a szokatlan, amit én tettem.

A polgármester ekkor, ahogy minden évben szokta – kötelező lévén – belekezd a hosszú és unalmas Hűtlenségi Egyezménybe, én viszont nem figyelek.

Azon gondolkodom, hogy miért pont Peeta Mellarkot húzták ki. Aztán megpróbálom meggyőzni magam, hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége. Peeta Mellark nem a barátom. Még csak nem is a szomszédom.

Nem beszélünk egymással. Egyetlenegyszer kerültünk kapcsolatba, évekkel ezelőtt. Talán már el is felejtette. Én viszont nem, és tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni…

Életem legszörnyűbb időszakában történt. Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet zokogás rázta. Hol vagy? üvöltöttem némán. Hová tűntél? De persze sosem kaptam választ.

A körzettől kaptunk egy kis segélyt, ami arra volt elég, hogy kihúzzuk a gyászhónapot, míg anya talál valami munkát. Csakhogy anya nem talált semmit. Nem csinált semmit, csak ült a székén, vagy még gyakrabban az ágyában feküdt a takaró alá bújva, és a távolba meredt. Nagy ritkán megmoccant, kikászálódott az ágyból, mintha valami sürgős dolga lenne, de aztán mindig visszaroskadt korábbi mozdulatlanságába. Prim egész álló nap könyöröghetett neki, úgy tűnt, semmi sem hatja meg.

Nagyon megijedtem. Most már látom, hogy anyát a bánat sötét világa zárta magába, akkor azonban úgy éreztem, hogy nemcsak az apámat veszítettem el, hanem az anyámat is. Tizenegy voltam, Prim meg csak hét, és én lettem a családfő. Nem volt választásom. Bevásároltam a piacon, amennyire tőlem tellett, elkészítettem az ételt, és próbáltam rendben tartani Primet meg magamat. Mert ha kiderül, hogy anya nem tud gondoskodni rólunk, a körzet elvett volna tőle bennünket, és a közösségi otthonba kerülünk. Ismertem ilyen gyerekeket a suliban. A szomorúság, a dühös kezek nyoma az arcukon, a vállukat előregörnyesztő reménytelenség. Nem hagyhattam, hogy Primmel is ez történjen. A drága kis Primmel, aki együtt sírt velem, pedig fogalma sem volt, miért vagyok szomorú, aki kifésülte és befonta anya haját, mielőtt elmentünk a suliba, aki minden este letörölgette apa borotválkozó tükrét, mert utálta a szénport, ami mindenre lerakódott a Peremben. A közösségi otthonban eltaposták volna, mint egy bogarat. Így aztán próbáltam titokban tartani, milyen helyzetben vagyunk.

De a pénz elfogyott, bennünket pedig a lassú éhhalál fenyegetett. Nem tudom máshogy megfogalmazni. Azzal biztattam magam, hogy csak májusig kell kihúzni valahogy, május 8-ig, a tizenkettedik születésnapomig, mert utána már felírathatom a nevemet a tesszeráért, és megkapjuk a gabonát meg az olajat, és lesz mit ennünk. Csakhogy addig még jó pár hét volt hátra. Addigra simán éhen halhattunk volna.

A Tizenkettedik Körzetben sokan éheznek. Mindenki látta az áldozatokat. A munkaképtelen öregeket. A népes családok gyermekeit. A balesetet szenvedett bányászokat. Ahogy vonszolják magukat az utcákon. Aztán egy napon egy mozdulatlan testbe botlasz – egy falnak támaszkodva ülnek, a Réten fekszenek kiterítve –, vagy meghallod a házakból kiszűrődő jajveszékelést, aztán hívják a Békeőröket, hogy elszállítsák a holttesteket. Hivatalosan sosem az éhezés a halál oka, hanem influenza, fagy vagy tüdőgyulladás. Ezt a mesét persze senki sem veszi be.

Aznap délután, amikor Peeta Mellarkkal találkoztam, könyörtelenül zuhogott a jégeső. A városban voltam, megpróbáltam eladni Prim babaruháit a közpiacon, de a holmi senkinek sem kellett. Habár apával jó párszor jártam már a Zugban, egyedül mégsem mertem bemerészkedni arra a durva és komor helyre. Apa vadászkabátja átázott az esőben, én pedig csontig átfagytam. Három napja egy falatot sem ettünk, csak forralt vizet ittunk, amit a konyhaszekrény hátuljában talált régi, kiszáradt mentalevéllel ízesítettünk. Amikor a piac bezárt, már annyira reszkettem a hidegtől, hogy véletlenül egy sáros pocsolyába ejtettem a babaruhákat. Nem mertem lehajolni értük, mert attól féltem, hogy elesem, és többé nem tudok felkelni. Meg különben sem kellettek senkinek azok a ruhák.

Nem bírtam hazamenni. Otthon volt anya, a halott szemével, meg a húgom, a beesett arcával és kicserepesedett ajkával. Képtelen lettem volna üres kézzel, bármiféle remény nélkül belépni a szobába, ahol füstölve égett az erdőszélről behurcolt nyirkos faágakból rakott tűz, mivel akkor már a szénből is kifogytunk.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a város tehetősebb lakóit kiszolgáló üzletek mögött húzódó sáros utcán botorkálok. A kereskedők lakásai az üzletek fölött vannak, így aztán lényegében véve a hátsó udvarukban botladoztam. Emlékszem a még bevetetlen virágágyások körvonalára, a karámban ácsorgó kecskékre, meg egy átázott bundájú, kikötött kutyára, ami behúzott nyakkal, szomorúan feküdt a sárban.

A Tizenkettedik Körzetben szigorúan tilos lopni. Halálbüntetés jár érte. Én mégis arra gondoltam, talán a szemeteskukákban találok valamit, az pedig szabad préda. Csontot a hentes kukájában, vagy rothadt zöldséget a zöldséges kukájában, valamit, amit a családomon kívül senki sem enne már meg. Sajnos azonban a kukákat épp akkor ürítették.

Amikor elmentem a pékség mögött, megcsapta az orromat a friss kenyér illata, de olyan elemi erővel, hogy beleszédültem. A kemencék hátul voltak, a nyitott konyhaajtón kiömlött a lángok aranyszínű ragyogása. Megbabonázva álltam a kiáradó melegben és a fenséges illatban, míg végül az eső, jéghideg ujját végighúzva a hátamon, fel nem riasztott merengésemből. Felemeltem a pékség kukájának fedelét, de a kuka belseje makulátlanul, szívtelenül csupasz volt.

Ekkor valaki dühösen rám kiáltott, és ahogy felnéztem, megláttam a pék feleségét. Azt üvöltötte, hogy hordjam el az irhámat, ha nem akarom, hogy kihívja a Békeőröket, és hogy torkig van azzal, hogy minden suhanc ide jár a Peremből, hogy a kukájában turkáljon. Csúnyán beszélt, és nem tudtam megvédeni magam. Ahogy óvatosan visszatettem a kuka fedelét, és hátrálni kezdtem, észrevettem egy szőke fiút, amint az anyja háta mögül leskelődik. A suliban már láttam. Egy évfolyamba jártunk, de nem tudtam, hogy hívják. Mindig a városi kölykökkel lógott, honnan tudhattam volna a nevét? Az anyja morgolódva ment vissza a pékségbe, de a fiú valószínűleg figyelte, ahogyan visszafordulok, és elindulok az ól mögött, ahol a disznójukat tartották, és nekitámaszkodom egy öreg almafának. Rádöbbentem, hogy üres kézzel fogok hazamenni. A térdem megrogyott, és leroskadtam a fa tövébe. Nem bírtam tovább. Túlságosan beteg, gyenge és fáradt voltam, végtelenül fáradt. Hívják csak a Békeőröket, és vigyenek bennünket a közösségi otthonba, gondoltam. De az lenne a legjobb, ha ebben a pillanatban, itt a zuhogó esőben meghalhatnék.

Ekkor csörömpölés szűrődött ki a pékség épületéből, a nő kiabálni kezdett, aztán egy csattanást hallottam, és azon töprengtem, vajon mi folyik odabent. Valaki felém caplatott a sárban, és arra gondoltam, A nő az. Idejön, hogy elkergessen egy bottal. De nem ő volt. Hanem a fiú. A kezében két hatalmas cipóval, ami minden bizonnyal beleesett a tűzbe, hiszen a héja teljesen megfeketedett.

Az anyja még mindig kiabált: – Add oda a disznónak, te ostoba! Miért is ne? Égett kenyeret úgysem vesz senki.

A fiú épp elkezdte letépni és a vályúba dobálni a kenyér megégett részét, amikor megszólalt a pékség bejárati csengője, és a nő eltűnt az ajtóban, hogy kiszolgálja a vevőt.

A fiú egyetlen pillantást sem vetett rám, én viszont meredt szemmel bámultam. A kenyér miatt, az arcán virító piros nyom miatt. Vajon mivel ütötte meg? A szüleim soha nem emeltek kezet ránk. Ezt el sem tudtam képzelni. A fiú hátrapillantott a pékségre, mintha csak ellenőrizné, hogy tiszta-e a levegő, aztán újra a disznó felé fordult, és odahajította nekem az egyik kenyeret. Az első cipót rögtön követte a második, aztán a fiú visszacaplatott a pékségbe, és behúzta maga mögött az ajtót.

A két kenyeret bámultam, és alig akartam hinni a szememnek. Csodálatos, sőt ami azt illeti, tökéletes cipók voltak, leszámítva a megégett részeket. Nekem szánta a fiú a cipókat? Egészen biztos. Hiszen odadobta a lábamhoz. Mielőtt bárki észrevehette volna, hogy mi történt, az ingem alá dugtam a kenyereket, szorosan összehúztam magamon a vadászkabátot, és gyorsan odébbálltam. A meleg cipók égették a bőrömet, de én egyre jobban szorítottam őket, mintha magába az életbe kapaszkodtam volna.

Mire hazaértem, a kenyér kihűlt valamelyest, de a belseje még meleg volt. Amikor az asztalra dobtam a cipót, Prim odakapott, hogy tépjen belőle, de rászóltam, hogy üljön le, anyát is rávettem, hogy jöjjön az asztalhoz, és meleg teát töltöttem mindenkinek. Lekapargattam a megégett részeket, és felszeltem a kenyeret. Szeletenként ettük meg az egész cipót. Finom, tápláló kenyér volt, mazsolával és dióval.

Megszárítottam a ruháimat a tűznél, bebújtam az ágyba, és azonnal mély álomba zuhantam. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy a fiú talán szándékosan égette meg a kenyeret. Bedobta a cipókat a tűzbe, pedig tudta, hogy büntetést kap érte, és kihozta nekem. De aztán elhessegettem a gondolatot. Biztosan véletlen volt. Mégis miért tette volna? Még csak nem is ismert. Ezzel együtt már az is hatalmas jótettnek számított, hogy odahajította nekem a kenyeret, pedig ha rajtakapják, egészen biztos, hogy óriási verést kap. Nem találtam magyarázatot arra, amit tett.

Reggelire ettünk néhány szelet kenyeret, aztán elindultunk a suliba. Mintha egyetlen éjszaka alatt kitavaszodott volna. A levegő langyos és friss volt. Az égen bodros felhők úsztak. A suli aulájában elment mellettem a fiú, arca csúnyán feldagadt, szeme körül hatalmas monokli éktelenkedett. A barátaival beszélgetett, nem vett rólam tudomást. De amikor délután hazafelé indultunk Primmel, észrevettem, hogy a fiú engem bámul az iskolaudvar túlsó végéből. Egy pillanatra összenéztünk, aztán elfordult. Zavartan lesütöttem a szemem, és ekkor megláttam az év első pitypangját. Megszólalt egy harang a fejemben. Eszembe jutottak az órák, amiket apával töltöttünk az erdőt járva, és tudtam, hogyan fogunk életben maradni.

A fejemben mind a mai napig összekapcsolódik az a fiú, Peeta Mellark, a kenyér, ami reményt adott, és a pitypang, ami arra emlékeztetett, hogy nincs megpecsételve a sorsom. Azóta nemegyszer előfordult, hogy Peeta Mellark engem nézett az aulában, de amikor észrevettem, gyorsan elkapta a tekintetét. Úgy érzem, az adósa vagyok, pedig utálok tartozni. Talán, ha megköszöntem volna neki, nem érezném ilyen kellemetlennek a helyzetet. Párszor eszembe jutott, hogy megteszem, de valahogy nem adódott megfelelő alkalom. Most pedig már nem is fog. Mert bedobnak bennünket egy arénába, ahol élethalálharcot fogunk vívni egymással. Mégis, hogyan köszönjem meg neki egy ilyen helyzetben? Nem tűnne igazán őszintének a hálám, miközben azon mesterkednék, hogy elvágjam a torkát.

A polgármester befejezi a Hűtlenségi Egyezményt, és int Peetának meg nekem, hogy fogjunk kezet. Peeta keze tömör és meleg, mint a cipók, amiket adott. Mélyen a szemembe néz, aztán biztatóan megszorítja a kezem, legalábbis nekem úgy tűnik. De lehet, hogy görcs állt bele.

A tömeg felé fordulunk, és ebben a pillanatban felhangzik Panem himnusza.

Á, mindegy, gondolom. Huszonnégyen leszünk. Elég nagy az esélye, hogy valaki megöli, mielőtt nekem kellene. Persze mostanában nem nagyon lehet bízni a szerencsében.


3

Amint a himnusz véget ér, őrizetbe vesznek. Nem bilincselnek meg, vagy ilyesmi, de egy csapat Békeőr átkísér bennünket a Törvényszék épületének főbejáratán. Talán régen előfordult, hogy a kiválasztottak megpróbáltak megszökni. Bár én még nem hallottam konkrét esetről.

Miután bejutunk az épületbe, egy szobába kísérnek, és magamra hagynak. Ez a legdíszesebb helyiség, ahol valaha jártam, a padlót vastag, süppedős szőnyeg borítja, és egy bársonyhuzatú kanapét meg néhány széket látok. Tudom, hogy mi az a bársony, mert anyának van egy ruhája, aminek a gallérját ilyen anyagból csinálták. Ahogy leülök a kanapéra, muszáj többször végigsimítanom az anyagon. Megnyugtat, és így könnyebben készülök fel lélekben az előttem álló órára. Ennyi időt kapnak ugyanis a kisorsoltak, hogy búcsút vegyenek szeretteiktől. Semmiképp sem borulhatok ki, nem engedhetem meg magamnak, hogy sírástól feldagadt szemmel, piros orral távozzak a szobából. A sírás szóba se jöhet. A pályaudvar ugyanis tele lesz kamerákkal.

A húgom és az anyám érkezik elsőként. Megsimogatom Primet, mire az ölembe mászik, átkarolja a nyakamat, és a vállamra hajtja a fejét, pontosan úgy, mint kicsi korában. Anya mellém ül, és átkarol bennünket. Pár percig nem szólunk semmit. Aztán elkezdem mondani nekik, hogy mi mindenre kell figyelniük most, hogy én nem leszek ott mellettük.

Prim semmi szín alatt nem jelentkezhet tesszeráért. Ha odafigyelnek, meg tudnak élni Prim kecskéjének tejéből és sajtjából, meg a kis patikából, amit anya tart fenn a Perem lakóinak. Gale összegyűjti neki azokat a gyógynövényeket, amiket nem tud megtermeszteni, de mindig pontosan el kell magyaráznia a fiúnak, hogyan is néznek ki ezek a füvek, mert Gale nem olyan járatos a dologban, mint én. Ezenkívül hoz majd nekik vadhúst – úgy egy éve egyezséget kötöttünk ezzel kapcsolatban –, és remélhetőleg nem kér érte cserébe semmit, ezzel együtt hálából mindenképpen illik valamit adniuk neki, mondjuk tejet vagy valami orvosságot.

Meg sem fordul a fejemben, hogy javasoljam Primnek, tanuljon meg vadászni. Néhányszor próbáltam tanítgatni, de elkeserítő eredménnyel.

Halálra rémítette az erdő, és ha elejtettem valami állatot, könnybe lábadt szemmel győzködött, hogy ha elég gyorsan hazaérünk, talán még meg tudjuk menteni szegényt. A kecskével viszont ügyesen bánik, ezért inkább én is erre összpontosítok.

Miután elmagyarázom Primnek, hogyan szerezzen tüzelőt, hogyan kereskedjen az árujával, a lelkére kötöm, hogy soha ne lógjon a suliból, aztán anya felé fordulok, és jó erősen megszorítom a karját. – Figyelj. Hallod, amit mondok? – Bólint, megijeszti a hevességem. Tudja, mi fog következni. – Soha többé nem hagyhatod el az otthonod – mondom.

Anya a padlóra szegezi a szemét. – Tudom. Nem fogom. Nem tehet arról, ami…

– Most muszáj lesz megoldanod valahogy a dolgot. Nem léphetsz le, nem hagyhatod magára Primet. Nem leszek itt, hogy gondoskodjam mindkettőtökről. Nem számít, mi fog történni. Nem számít, mit mutatnak a tévében. Meg kell ígérned, hogy nem adod fel! – Kiabálok. Beleadom minden haragomat, minden félelmemet, amit azóta érzek, hogy anya feladta.

Kihúzza a kezét a szorításomból, most már ő is dühös. – Beteg voltam. Kikezeltem volna magam, ha lett volna olyan orvosságom, mint most.

Az első megállapítással egyetértek, anya valószínűleg tényleg beteg volt. Nemegyszer gyógyított meg bénító szomorúságtól szenvedő embereket. Igen, ez egy betegség, de akkor sem engedhetjük meg, hogy legyőzzön bennünket.

– Akkor vedd be a gyógyszert. És vigyázz Primre! – tanácsolom.

– Velem minden rendben lesz, Katniss – szólal meg Prim, és kezét az arcomra szorítja. – De neked is vigyáznod kell magadra. Olyan ügyes és bátor vagy. Talán meg tudod nyerni a viadalt.

Nem fog menni. Ezt a lelke mélyén Prim is biztosan tudja. Ez a verseny messze meghaladja a képességeimet. A gazdagabb Körzetekben, ahol a győzelem óriási dicsőséget jelent, kiskoruktól kezdve arra képezik ki a gyerekeket, hogy helytálljanak a viadalon. A fiúk kétszer-háromszor akkorák, mint én. A lányok húsz különféle módon tudnak késsel gyilkolni. Persze lesz majd néhány hozzám hasonló gyerek is. Őket már azelőtt kinyírják, hogy elkezdődne az igazi móka.

– Talán – mondom, mert furán venné ki magát, ha arra biztatnám anyát, tartson ki, miközben én már rég feladtam. Különben sem szoktam soha feladni harc nélkül, még akkor sem, ha a dolgok teljesen reménytelennek tűnnek. – És akkor olyan gazdagok leszünk, mint Haymitch.

– Nem érdekel, hogy gazdagok leszünk-e vagy sem. Csak azt akarom, hogy épségben haza gyere. Megpróbálod, ugye? Igazán komolyan megpróbálod? – kérlel Prim.

– Igazán komolyan megpróbálom. Esküszöm – teszem hozzá. És tudom, hogy Prim miatt nincs más választásom.

Ekkor egy Békeőr áll meg az ajtóban, és szól, hogy letelt az időnk. Megöleljük egymást, de olyan erősen, hogy fáj, és csak annyit tudok kinyögni, hogy „Szeretlek. Mindkettőtöket szeretlek”. Prim és anya is ezt mondja, aztán a Békeőr kiparancsolja őket a helyiségből, és becsukódik mögöttük az ajtó. Az arcomat az egyik bársonypárnába temetem, mintha az a vacak meg tudná akadályozni, ami vár rám.

Nyílik az ajtó, és ahogy felnézek, meglepődve látom, hogy Peeta Mellark apja, a pék lép be a szobába. Alig hiszem el, hogy eljött meglátogatni. Elvégre hamarosan megpróbálok majd végezni a fiával. De szegről-végről ismerjük egymást, Primmel pedig egész jóban van. Amikor a húgom kecskesajtot árul a Zugban, kettőt mindig eltesz Peeta Mellark apjának, és cserébe mindig szép nagy kenyereket kap. Szeretünk vele üzletelni, ha nincsen a közelben a házsártos felesége, mert olyankor sokkal kedvesebb. Biztos vagyok benne, hogy a feleségével ellentétben ő soha nem ütötte volna meg a fiát az elégetett kenyerek miatt. De miért látogat most meg?

A pék feszengve leül az egyik plüss szék szélére. Nagydarab, széles vállú fickó, a kezét borító hegeket a kemence előtt töltött hosszú évek során szerezte. Valószínűleg épp most vett búcsút a fiától.

Elővesz egy fehér papírdobozt a kabátja zsebéből, és odanyújtja nekem. Kinyitom, sütemény van benne. Soha nem engedhettünk meg magunknak ilyesfajta finomságokat.

– Köszönöm – mondom. A pék amúgy sem beszédes fickó, de ma képtelen megszólalni. – Ma reggel ettem a maga kenyeréből. A barátom, Gale egy mókust adott érte. – Bólint, mintha emlékezne a mókusra. – Nem járt valami jól – folytatom. Vállat von, mintha teljesen hidegen hagyná a dolog.

Aztán nem jut eszembe semmi más, és csendben ülünk egy darabig. Végül a Békeőr szól neki, hogy lejárt az idő. A pék a torkát köszörülve feltápászkodik. – Vigyázni fogok a kislányra. Mindig lesz mit ennie, ígérem.

Némi megkönnyebbülést érzek a szavai hallatán. Az emberek velem üzletelnek, Primet viszont mindenki őszintén kedveli. Remélem lesz bennük annyi kedvesség, hogy megóvják az éhhaláltól.

A következő látogató érkezése szintén meglepetésként ér. Madge lép be a szobába. Nincsen sírós hangulatban, rögtön a lényegre tér, a hangjában bujkáló izgatottság viszont igencsak meglep. – A szabályok szerint az arénában lehet rajtad egyvalami a körzetedből. Valami, ami az otthonodra emlékezetet. Felvennéd ezt? – kérdezi Madge, és azt a kör alakú arany kitűzőt nyújtja felém, amit korábban az ő ruháján láttam. Akkor nem néztem meg alaposan, most azonban látom, hogy egy kis madarat ábrázol repülés közben.

– A dísztűdet? – kérdezek vissza. Jelen pillanatban a legkevésbé sem foglalkoztat, hogy milyen, a körzetemre jellemző holmit viseljek a viadalon.

– Tessék, feltűzöm a ruhádra, jó? – Madge válaszra sem várva előrehajol, és felteszi a madarat a ruhámra. – Megígéred, hogy hordani fogod az arénában, Katniss? – kérdezi. – Megígéred?

– Igen – felelem. Süti. Egy kitűző. Jó napom van, mindenkitől ajándékot kapok. Madge ad még valamit. Puszit nyom az arcomra. Aztán már ott sincs, én meg törhetem a fejemet, hogy Madge talán mindvégig a barátom volt.

Végül Gale is befut. Meglehet, nincs köztünk semmi, de amikor széttárja a karját, hogy megöleljen, egy pillanatig sem habozok, hanem hozzábújok. Jól ismerem a testét – a mozgását, a bőréből áradó fafüst illatát, sőt még a szívdobogását is, amelyet annyiszor hallottam, amikor lesben állva várakoztunk –, mégis most először érintem meg Gale szikár testét, kemény izmait.

– Figyelj – mondja. – Kést könnyű szerezni, de ha jót akarsz magadnak, minél előbb keress egy íjat. Csak úgy van esélyed.

– Nem mindig osztanak íjat – felelem, és azokra az évekre gondolok, amikor a viadal résztvevői kizárólag tüskés buzogányt használhattak, és azzal kellett agyonverniük egymást.

– Akkor csinálj magadnak – javasolja Gale. – Még egy gyengébb íj is több mint a semmi.

Régebben próbálkoztam már az íjkészítéssel, ahogyan apámtól láttam, de nem jártam valami nagy sikerrel. Nem olyan egyszerű. Néha még apa is kénytelen volt kivágni a szemétbe, amit csinált.

– Azt sem tudom, hogy lesz-e az arénában erdő – mondom. Az egyik évben olyan helyen zárták össze a viadal résztvevőit, ahol csak szikla, homok, meg néhány satnya bokor volt. Abban az évben különösen utáltam a közvetítést. Sok résztvevő kígyómarás áldozata lett, vagy egyszerűen becsavarodott a vízhiánytól.

– Majdnem mindig van valamennyi fa – magyarázza Gale. – Mióta abban az évben a versenyzők fele halálra fagyott. Na, az a viadal tényleg baromi unalmas volt.

Gale nem beszél hülyeségeket. Az egyik évben a Viadal gyakorlatilag arról szólt, hogy éjszakánként halálra fagytak a versenyzők. Alig látszottak, mert összegömbölyödve feküdtek, és nem volt fa, hogy tüzet rakjanak vagy fáklyát gyújtsanak. Abban az évben a szervezők a Kapitóliumban nem találták elég izgalmasnak a viadalt, a résztvevők ugyanis csendben, komolyabb vérontás nélkül haltak meg. Azóta többnyire mindig gondoskodnak fáról, hogy szükség esetén tüzet lehessen rakni.

– Igen, majdnem mindig – hagyom rá.

– Figyelj, Katniss, ez is csak vadászat. Te vagy a legjobb vadász, akit ismerek – biztat Gale.

– Nem, ez nem csak vadászat. Mindenkinél fegyver van. És használják az eszüket – mondom.

– Ahogyan te is. Ráadásul te gyakorlottabb vagy. Neked tényleg van gyakorlatod – teszi hozzá. – Tudod, hogyan kell ölni.

– Még sosem öltem embert – vetem ellen.

– Mégis mi a különbség? De komolyan – jegyzi meg Gale keserűen.

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy hiába verem ki a fejemből, hogy hús-vér embereket kell megölnöm, akkor is ugyanolyan lesz minden.

A Békeőrök túl korán visszajönnek, Gale még maradni akar, de az őrök elkezdik kifelé vonszolni, én pedig pánikba esem. – Ne hagyd, hogy éhezzenek! – üvöltöm Gale kezét szorongatva.

– Nem fogom! Vigyázom rájuk! Katniss, ne felejtsd el… – Ekkor azonban szétválasztanak bennünket, és rám vágják az ajtót, így aztán soha nem tudom meg, mit akart mondani Gale.

A Törvényszék és a pályaudvar csak egy rövid autóútra van egymástól. Még sosem utaztam autóban. Még tehervagonban se nagyon. A Peremben mindenki gyalog jár.

Jól tettem, hogy nem sírtam. Az állomáson hemzsegő riporterek az arcomra irányítják rovarszerű kameráikat. Nagy gyakorlatom van abban, hogyan tüntessem el az arcomról az érzelmek leghalványabb nyomát is. Most is ezt teszem. Megpillantom magam az egyik falra erősített kivetítőn, a tévé az érkezésemet közvetíti, én pedig örömmel nyugtázom, hogy az arcom szinte már unottnak tűnik.

Peeta Mellark viszont szemmel láthatólag nem bírta ki sírás nélkül, és érdekes módon meg sem próbálja titkolni a dolgot. Rögtön azon kezdek tűnődni, vajon ezt a stratégiát választja-e a viadalon. Gyengének és rémültnek mutatkozik, így biztosítva a többi versenyzőt, hogy nem számít igazi ellenfélnek, majd kihasználva, hogy sikerült elaltatni a figyelmüket, letámadja őket. Ezt a taktikát alkalmazta – igen nagy sikerrel – egy Johanna Mason nevű lány a Hetedik Körzetből néhány éve. Csak egy kis nyámnyila, gyáva dilinyósnak tartották, senki sem foglalkozott vele, egészen addig, amíg már csak egy maroknyi gyerek maradt versenyben. Aztán kiderült, hogy Johanna remekül ért a gyilkoláshoz. Okos húzás volt tőle, hogy hülyének tettette magát. De Peeta Mellark helyében nem hiszem, hogy ezt a taktikát választanám, hiszen mégis csak pék az apja. Soha nem szenvedett hiányt élelemben, és a sok pakolástól jól megerősödött, széles lett a válla. Sokat kell majd pityeregnie, ha el akarja hitetni a többiekkel, hogy vele nem kell törődni.

Néhány percig a vonat ajtajában kell állnunk, hogy a kamerák fel tudják venni az arcunkat, aztán végre bemehetünk, és bezárulnak mögöttünk az ajtók. A szerelvény azonnal elindul.

A sebességtől eleinte a lélegzetem is elakad. Sosem ültem még vonaton, mivel a körzetek között szigorúan tilos utazni, leszámítva persze, amikor a hivatalosan kirótt feladatok miatt kell vonatra szállni. Ez a mi esetünkben leginkább szénszállítást jelent. De ezúttal nem egy egyszerű szénszállító vonaton zötykölődöm, hanem az egyik nagysebességű kapitóliumi expresszel, amely átlagosan 400 km/h-val száguld. Alig egy nap alatt megérkezünk Kapitóliumba.

A suliban azt tanították, hogy a Kapitóliumot egy régebben Szikláshegységnek nevezett helyen építették. A Tizenkettedik Körzet helyén régebben az Appalache-hegység vonulatai húzódtak. Itt már több száz éve bányásznak szenet. Ezért kell manapság a bányászoknak olyan mély tárnákat ásni.

A suliban valahogy mindig a szénnél kötünk ki. Az olvasmányaink és a matekfeladatok többsége is szénnel kapcsolatos. Leszámítva a heti egy előadást, amikor Panem történelméről tanulunk. Illetve hallgatjuk, hogy valami nagyokos arról magyaráz, miért is kell végtelenül hálásnak lennünk a Kapitóliumnak. Biztos vagyok benne, hogy jóval több dolog van, mint amennyit elmondanak; soha nem beszélnek például arról, hogyan zajlott pontosan a felkelés. Mondjuk nem nagyon szoktam ezen rágódni. Hiába ismerném az igazságot, attól még nem lenne több kajánk.

A fülke a vonaton talán még a Törvényszék épületében lévő szobánál is díszesebb. Külön kabinunk van, hálófülkével, öltözőhelyiséggel és fürdőszobával, ahol hideg és meleg víz folyik a csapból. Otthon csak akkor van meleg vizünk, ha forralunk magunknak.

A fiókok gyönyörű ruhákkal vannak tele, és Effie Trinket szólt, hogy azt csinálok, amit csak akarok, azt veszek fel, amit csak akarok, itt most mindennel én rendelkezem. Csak készüljek el egy órán belül, mert akkor szolgálják fel a vacsorát. Levetem anya kék ruháját, és lezuhanyozom forró vízzel. Még soha életemben nem zuhanyoztam. Olyan, mintha elkapna egy nyári zivatar, csak a víz melegebb. Sötétzöld inget és hosszúnadrágot húzok.

Az utolsó pillanatban eszembe jut Madge kis arany dísztűje. Most első ízben veszem alaposabban szemügyre. Mintha valaki megmintázott volna egy kis arany madarat, és belerakta volna egy karikába. Csak a madár szárnyának csúcsa érintkezik a karikával. Hirtelen felismerem. Egy fecsegő poszáta.

Vicces ez a madárka, mintha egy jókora pofont kevernék le a Kapitóliumnak. A felkelés idején a Kapitólium jó néhány génmódosított állatot vetett be fegyverként a lázadók ellen. Egyszerűen csak mutánsoknak nevezték őket. Az egyik ilyen fecsegőnek nevezett különleges madár például képes volt megjegyezni és elismételni hosszú beszélgetéseket, amit emberek folytattak egymással. Olyanok voltak, mint a postagalambok. A rajok kizárólag hím egyedekből álltak, szabadon engedték őket azokon a területeken, ahol a feltételezések szerint a Kapitólium ellenségei rejtőztek. Miután a madárkák kihallgatták a beszélgetéseket, visszarepültek valamelyik központba, ahol aztán elismételték, amit hallottak. Egy darabig eltartott, mire az emberek rájöttek, mi folyik a körzetekben, és hogyan hallgatja le a Kapitólium a magánbeszélgetéseiket. Aztán persze a lázadók állandóan hazugságokkal traktálták a Kapitóliumot, és mindenki remekül szórakozott. Végül bezárták a központokat, a madarakat szélnek eresztették, hogy vesszenek csak oda a vadonban.

Csakhogy a madarak nem pusztultak el. A hím fecsegők párosodni kezdtek a poszáták tojóival, és létrejött egy új faj, amely képes volt utánozni a madarak füttyét és az ember dalait. A szavak kiejtésének képességét ugyan nem őrizték meg, de még így is imitálni tudtak számos emberi hangot, a gyerekek magas csicsergésétől kezdve a férfiak mély dörmögéséig. Képesek voltak újrakölteni a dalokat. Nem csak néhány ütemet, hanem több versszak hosszú énekeket, feltéve, ha az ember elég türelmesen próbálkozott, hogy dalra bírja őket, és a madaraknak is tetszett az illető ember hangja.

Az apám különösen szerette a fecsegő poszátákat. Ha vadászni mentünk, bonyolult dallamokat fütyült vagy énekelt nekik, és a madárkák kis idő múlva mindig válaszoltak. Nem mindenkivel bántak ilyen tisztelettudóan. De amikor apa énekelt, a környék összes madara csendben hallgatta. Olyan gyönyörű volt a hangja, olyan magas, tiszta és élettel teli, hogy aki hallotta, egyszerre szeretett volna sírni és nevetni. Miután apa meghalt, képtelen voltam rávenni magam, hogy a nyomdokába lépjek, és énekeljek. Ezzel együtt van valami megnyugtató ebben a madárkában. Mintha apa most is itt lenne velem, hogy megvédjen. A dísztűt az ingemre erősítem, és a méregzöld háttér előtt mintha szárnyra kelne a fecsegő poszáta.

Effie Trinket jön értem, mindjárt kezdődik a vacsora. Követem a keskeny, imbolygó folyosón, a fényezett faburkolatú étkezőkocsiba. Az asztal törékeny tányérokkal van tele. Peeta Mellark már ott ül, ránk vár, a mellette lévő szék üres.

– Hol van Haymitch? – kérdezi Effie Trinket vidáman.

– Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, ledől kicsit – feleli Peeta.

– Fárasztó napunk volt, az igaz – jegyzi meg Effie Trinket. Szemmel láthatólag nagyon megkönnyebbült, hogy Haymitch nem lesz jelen a vacsoránál, de hát ez valahol érthető is.

A vacsora több fogásból áll. Először a sűrű répalevest szolgálják fel, aztán zöldsalátát, bárányragut krumplipürével, végül pedig sajtot, gyümölcsöt és csokoládétortát kapunk. Effie Trinket vacsora közben egyfolytában azt hajtogatja, hogy ne együk tele magunkat, mert mindjárt hozzák a következő fogást. Nem hallgatok rá, habzsolom az ételt, hiszen még életemben nem ettem ilyen sok és finom kaját, ráadásul ez az egyetlen módja, hogy felszedjek pár kilót a viadal kezdetéig.

– Legalább ti ketten tudtok viselkedni – állapítja meg Effie Trinket, amikor befejezzük a főfogást. – A tavalyi páros mindent kézzel tömött a szájába, mint a vademberek. El is vették az étvágyamat.

Tavaly két olyan kölyköt sorsoltak ki a Peremből, aki soha az életében, egyetlenegyszer nem kapott eleget enni. Nem csoda, hogy amikor végre kajához jutottak, magasról tettek az illemszabályokra. Peeta a pék fia. Anyám pedig megtanította Primnek és nekem, hogyan kell rendesen enni, ezért tudom használni a kést meg a villát. Effie Trinket megjegyzésén viszont annyira felhúzom magam, hogy a vacsora hátralévő részében én is kézzel eszem. Aztán az abroszba törlöm az ujjam. Mire Effie Trinket sértődötten összeszorítja a száját.

A vacsora után minden erőmmel azon vagyok, hogy ne jöjjön vissza az egész. Peeta feje is elzöldül kicsit. A gyomrunk nincsen hozzászokva, hogy így teletömjük. De ha Greasy Sae egérhúsból, disznóbelsőségből, és fakéregből készített kotyvalékát – az egyik téli ételkülönlegességet – nem szoktam kihányni, akkor a ma esti vacsorával sem lehet semmi gond.

Átmegyünk egy másik fülkébe, és megnézzük az aratásnapi összefoglalót a tévében. A tizenkét körzet mindegyikében más időpontban kezdődik az ünnepség, hogy lehetőleg mindenki élőben tudja végignézni a műsort, de természetesen ezt egyedül a Kapitólium lakói tehetik meg, mivel nekik nem kell részt venni magán az aratáson.

Egymás után megnézzük az összes sorsolást, ahogy felolvassák a neveket, ahogy előlépnek az önkéntesek – már azon a néhány helyen, ahol akadnak önkéntesek. A többi gyerek arcát tanulmányozzuk, az ellenfeleink arcát. Akad néhány feltűnőbb kölyök. Egy nagydarab fiú, aki önként jelentkezett, hogy a Második Körzetet képviselhesse. Egy rókaképű lány, fényesen csillogó, vörös hajjal az Ötödik Körzetből. Egy dongalábú srác a Tizedik Körzetből. A figyelmemet azonban egy tizenkét éves kislány ragadja meg leginkább. A Tizenegyedik Körzetben sorsolták ki, sötétbarna a bőre és a szeme, de ezt leszámítva kiköpött Prim, mind az alkatát, mind a viselkedését tekintve. Amikor azonban a kislány fellép a színpadra, és megkérdezik a többi gyerektől, van-e önként jelentkező a helyére, csak a környék omladozó házai közt süvítő szél hangját hallani. Senki sem akarja átvenni a helyét.

Végül, utolsóként bemutatják a Tizenkettedik Körzet aratásnapi sorsolását. Primet szólítják, aztán előrerohanok önkéntesnek. Lehetetlen nem észrevenni az elszántságot és a kétségbeesést a hangomban, ahogy félrelököm Primet, mintha attól tartanék, nem hallják meg, hogy szólok, és elviszik a húgomat. De természetesen meghallanak. Látom, ahogy Gale leszedi rólam Primet, látom, ahogy fellépek a színpadra. A tudósítók nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a tömeg nem hajlandó éljenezni és tapsolni. A néma tiszteletadás mindenkit meghökkent. Az egyik riporter valami olyasmit magyaráz, hogy a Tizenkettedik Körzet mindig is el volt maradva kicsit, és hogy az ilyen helyi szokások alapjában véve igen bájosak tudnak lenni. Mintha csak végszóra tenné, Haymitch lezúg a színpadról, mire a tudósítók kínjukban felnyögnek. Kihúzzák Peeta nevét, a fiú csendben elfoglalja a helyét. Kezet fogunk. Eljátsszák a himnuszt, és azzal vége a műsornak.

Effie Trinket teljesen kiborul, amikor meglátja, hogyan állt egész idő alatt a parókája. – A mentorotoknak van még mit tanulnia a jó modor terén. Hogyan illik például a kamerák előtt viselkedni.

Peeta ekkor váratlanul felnevet. – Be volt rúgva – mondja. – Minden évben leissza magát.

– Mindennap – teszem hozzá. Önkéntelenül is elmosolyodom kicsit. Effie Trinket úgy csinál, mintha Haymitch faragatlan modorán az ő néhány jó tanácsa bármit is segíthetne.

– Igen – sziszegi Effie Trinket. – Furcsa, hogy ilyen remekül szórakoztok ezen. Hiszen a viadal ideje alatt a mentorotok lesz a biztosítókötél, amely összeköt benneteket a külvilággal. Tőle kaphattok tanácsot, ő tartja a kapcsolatot a támogatóitokkal, és ő szabja meg, hogy milyen ajándékokat kaphattok. Könnyen előfordulhat, hogy Haymitch döntésein múlik az életetek. Vagy a halálotok!

Ebben a pillanatban betámolyog a kocsiba Haymitch. – Lekéstem a vacsit? – kérdezi, de alig érteni a szavát. Aztán összehányja a méregdrága szőnyeget, és a padlóra zuhan.

– Most nevessetek! – szólal meg Effie Trinket. Aztán tűsarkú topánkájában átlibben egy hányástócsa felett, és gyorsan kitipeg a helyiségből.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.