Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 15-16 fejezet

15

 

Időről időre felriadok a rémálomból, hogy aztán valami még borzalmasabb látomás vegye kezdetét. Minden félelmem, minden, amitől a szeretteimet féltem, olyan eleven képekben jelenik meg, hogy kénytelen vagyok elhinni: valóban megtörténik, amit látok. Minden alkalommal, amikor felébredek, azt gondolom, végre, talán most már véget ér, de újra meg újra tévedek. Az ébredés csak a gyötrelmek újabb fejezetének kezdetét jelzi. Össze sem tudom számolni, hányszor, hány különféle módon pereg le a szemem előtt Prim halála. Hányszor élem át újra az apám halála előtti perceket? Hányszor szaggatják darabokra a testemet? Mindezt a vadászdarázs mérge teszi, amelyet kifejezetten úgy terveztek, hogy célba vegye a félelem központját az ember agyában.

Amikor magamhoz térek, és kicsit kitisztul a fejem, mozdulatlanul várom, hogy mikor rohannak meg újra a rémképek. De végül, úgy tűnik, a méreg lassan lebomlik és kiürül a testemből. Ezzel együtt teljesen kikészültem, és nagyon gyenge vagyok. Még mindig az oldalamon fekszem, magzati pózban. Megtapogatom a szememet, mindkettő ép, nem tettek benne kárt a nem létező hangyák. Már az is iszonyatos erőfeszítésembe kerül, hogy kinyújtsam a végtagjaimat. Az egész testem sajog, annyi helyen megsérültem, hogy felesleges leltárt készíteni. Lassan, nagyon lassan sikerül felülnöm. Egy szűk kis gödörben ülök, ami nem zümmögő, narancssárga buborékokkal van tele, mint a hallucinációmban, hanem lehullott, száraz falevelekkel. A ruhám nedves, de nem tudom megállapítani, hogy pocsolyavíz, harmat, eső, vagy izzadság áztatta át. Sokáig nem csinálok mást, csak a vizemet kortyolgatom a palackból, és egy loncbokron felfelé kepesztő bogarat bámulok.

Vajon meddig hevertem itt a gödörben eszméletlenül? Reggel volt, amikor elájultam. Most délután van. De zsibbadó tagjaim arra engednek következtetni, hogy egy napnál több telt el, talán még kettő is. Ha így áll a helyzet, sosem fogom kideríteni, hányan élték túl a darázstámadást. Glimmer és a lány a Negyedik Körzetből biztosan meghalt. De ott volt még a fiú az Első Körzetből, a két kiválasztott a Másodikból és Peeta.

Vajon ők belehaltak a csípésekbe? Ha életben maradtak, az utóbbi néhány nap nekik is legalább olyan borzalmas kellett, hogy legyen, mint nekem. És mi lehet Rutával? Olyan kicsi, vele egy kevéske méreg is könnyen végezne. Viszont… a vadászdarazsaknak utol kellett érniük őt, és Rutának talán sikerült egérutat nyernie.

Valami undorító, rossz íz járja át a számat, amin a víz sem segít. A loncbokorhoz vonszolom magamat, és letépek egy virágot. Óvatosan kitépem a porzószálat a bimbóból, és a nyelvem hegyére csöppentem a növény édes nektárját. A fenséges íz szétárad a számban, lecsorog a torkomba, a nyár, az otthoni erdő, és Gale közelségének emléke pezsdíti fel az ereimet. Eszembe jut az aratás napjának reggele, a beszélgetésünk Gale-lel.

– Tudod, szerintem megcsinálhatnánk.

– Micsodát?

– Leléphetnénk a körzetből. Meglóghatnánk. Itt élnénk az erdőben. Te meg én, meg tudnánk csinálni.

Aztán hirtelen azon kapom magam, hogy nem Gale-re, hanem Peetára gondolok… Peeta! Megmentette az életemet! Amikor összetalálkoztunk, már nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a darázsméreg kiváltotta lázálmoktól. De ha ez igaz – az ösztöneim ezt súgják –, és Peeta tényleg megmentette az életemet, mégis miért tette? Talán nem akart kizökkenni a hősszerelmes szerepéből, amit az interjú óta alakít? Vagy tényleg meg akart védeni? És ha ez utóbbi a helyzet, mi a fenének csatlakozott a Hivatásosak falkájához? Valahogy nem áll össze a kép.

Egy pillanatra eltöprengek, hogy vajon mit szólt Gale ehhez a kis epizódhoz, aztán megpróbálom elfelejteni a témát, mert Peeta és Gale nemigen fér meg egymás mellett a gondolataimban.

Így aztán a legjobb dologra összpontosítok, ami azóta történt velem, hogy beléptem az arénába. Van ugyanis egy íjam, nyilakkal! Egy tucat nyíl, ha azt is beleszámítjuk, amit a fatörzsből húztam ki. A Glimmer testéből szivárgó mérgező, zöld gennynek nyoma sincs a nyilakon – amiből arra következtetek, hogy a genny nem is létezett –, viszont alvadt vér borítja őket. Majd később letisztítom, viszont kilövök néhányat egy közeli fára, hogy kicsit gyakoroljak. Inkább a Kiképzőközpontban használt fegyverekre emlékeztet, nem az otthoni íjaimra, de kit érdekel? Ez is tökéletesen megfelel.

A fegyver teljesen új helyzetet teremt. Tudom, hogy kemények az életben maradt ellenfelek, de többé már nem menekülő és rejtőzködő préda vagyok, aki kétségbeesett lépésekre szánja el magát. Ha Cato a következő pillanatban előront a fák közül, nem fogok elmenekülni, hanem lelövöm. Ami azt illeti, a lelkem mélyén még várom is a pillanatot.

Először azonban újra fel kell szívnom magam, mert nagyon legyengültem. Megint kezd teljesen kiszáradni a testem, a víztartalékom viszont vészesen leapadt. Az a kevéske súlyfelesleg, amit a kiképzés alatt a Kapitóliumban sikerült felszednem, már rég eltűnt, és vele együtt még további kilók is. Nem emlékszem, hogy a csípőcsontom és a bordáim valaha ennyire kilátszottak volna, leszámítva az apa halálát követő rettenetes hónapokat. És akkor a sebesüléseimről még nem is beszéltem: égési sebek, vágások, horzsolások, ahogy menekülés közben a fáknak ütköztem, és a három vadászdarázscsípés, ami mostanra iszonyatosan feldagadt és fáj. Bekenem a sebeimet a balzsammal, aztán egy keveset teszek a csípésekre is, de azokra nem hat. Anya tudta, hogyan lehet ezeket a csípéseket kezelni, van egy bizonyos falevél, ami kiszívja a mérget, de mivel szinte soha nem kellett használni, már a nevére sem emlékszem, arra meg pláne nem, hogyan nézett ki.

Előbb vizet kell szereznem, figyelmeztetem magam. Most már tudok útközben vadászni. Nem nehéz kideríteni, melyik irányból érkeztem, vékony ösvény jelzi, merre vonszoltam megtépázott testemet a fák között, így aztán az ellenkező irányba indulok tovább, remélve, hogy az ellenségeim még nem tértek vissza a vadászdarázs-méreg okozta hallucinációk szürreális világából.

Nem tudok gyorsan mozogni, az ízületeim viszolyognak minden hirtelen mozdulattól. Beállok arra a lassú, de egyenletes tempóra, amit vadászat közben mindig felveszek. Alig telik el néhány perc, amikor megpillantok egy nyulat. Nem tétovázom, elejtem az első zsákmányt az íjjal. Ezúttal nem a megszokott módon, a szemén találom el, de ezt azért túlélem. Úgy egy óra múlva sekély vizű, viszonylag széles, ám minden igényt kielégítő patakra bukkanok. A nap kegyetlenül éget, ezért amíg arra várok, hogy a jód fertőtlenítse a vizet, levetkőzöm alsóneműre, és belegázolok a kellemes sodrású folyócskába. Tetőtől talpig merő egy mocsok vagyok. Először megpróbálom lefröcskölni magamat, aztán egyszerűen belefekszem a vízbe, és hagyom, hogy az áramlat lemossa rólam a kormot, a vért és az égési sebekről hámló bőrt. Aztán kiöblítem a ruháimat és kiteregetem őket a bokrokra száradni, majd kiülök a partra sütkérezni, és megpróbálom kibogozni a hajamat az ujjammal. Megjön az étvágyam, úgyhogy elmajszolok egy kekszet és egy darabka szárított marhahúst. Egy marék mohával ledörgölöm a vért ezüst fegyvereimről.

Miután így felfrissülök, újra lekezelem az égéseimet, befonom a hajamat, és felveszem még nedves ruháimat, mert tudom, hogy a napon úgyis pillanatok alatt megszáradnak. A legokosabb lépésnek az tűnik, ha a folyás irányával szembe megyek tovább a patak mentén. Most felfelé haladok, amit egyrészt sokkal jobban szeretek, másrészt pedig a folyóból nem csak én, hanem a vadak is bármikor ihatnak. Könnyedén leszedek egy furcsa kinézetű madarat, talán valami vadpulyka lehet. Mindenesetre ehetőnek tűnik. Késő délután úgy döntök, megsütöm a zsákmányt, az alkonyi félhomály ugyanis segít elrejteni a felszálló füstöt, mire pedig leszáll az éj, eloltom a tüzet. Megtisztítom a zsákmányt, a madárral különösen óvatosan bánok, de nincsen semmi jele, hogy veszélyes lenne. Miután megkopasztom, kiderül, hogy nem nagyobb egy csirkénél, de jó húsban van. Abban a pillanatban, hogy a parázs fölé rakom az első adag húst, reccsenést hallok.

Villámgyorsan a hang irányába fordulok, és a vállamhoz emelem a felhúzott íjat. De nincsen ott senki. Legalábbis nem látok senkit. Aztán észreveszem, hogy az egyik fa törzse mögül egy kis gyerekbakancs orra kandikál ki. Leengedem a vállamat, és elmosolyodom. Úgy mozog az erdőben, mint az árnyék; ügyesen csinálja, meg kell hagyni. Máskülönben, hogyan tudott volna a nyomomban maradni anélkül, hogy észrevettem volna? Mielőtt bármit tehetnék ellene, előbuggyannak belőlem a következő szavak:

– Tudod, nem csak ők köthetnek szövetséget.

Egy pillanatig nem érkezik válasz. Aztán Ruta kidugja a buksiját a fa mögül. – Szövetkezni akarsz velem?

– Miért ne? Kihúztál a csávából azokkal a darazsakkal. És elég ügyes lehetsz, hogy sikerült ilyen sokáig életben maradnod. Ráadásul nagyon úgy fest, hogy amúgy sem tudlak lerázni – mondom. Ruta rám sandít, hirtelen nem tud dönteni. – Éhes vagy? – kérdezem, amikor meglátom, mekkorát nyel, és a tekintete minduntalan a parázs fölött sülő húsra vándorol. – Gyere, ma kettőt is lőttem. Ruta óvatosan kilép a fa mögül. – Meg tudom gyógyítani a csípéseket.

– Komolyan? – kérdezem. – Hogyan?

Benyúl a táskájába, és kivesz egy marék levelet. Lefogadom, hogy anya is pont ilyeneket szokott használni. – Hol találtad?

– Mindenfelé. Mindig tartunk magunknál ilyet, amikor a gyümölcsösben dolgozunk. Arrafelé elég sok darázsfészket meghagytak – magyarázza Ruta. – De itt is akad jó pár.

– Milyen igaz. Elfelejtettem, hogy a Tizenegyedik Körzetből jöttél. A földművelők körzete – mondom. – Gyümölcsösök, mi? Ezért tudsz te ilyen ügyesen repkedni fáról fára. – Ruta elmosolyodik. Valószínűleg beletrafáltam az egyetlen olyan dologba, amire igazán büszke. – Nos, akkor gyere. Gyógyíts meg.

Lehuppanok a tűz mellé, és felhajtom a nadrágom szárát, hogy megmutassam Rutának a térdemen lévő csípést. Legnagyobb meglepetésemre Ruta bekap egy marék levelet, és elkezdi összerágni. Anya biztosan más módszert választana, de itt most nincsen sok választásunk. Úgy egy perc múlva Ruta a térdemre nyomja a levelekből rágott ragacsos, zöld trutyit, aztán ráköp.

– Óóó! – kiáltok fel önkéntelenül. A levelek valósággal kiszívják a fájdalmat a sebből.

Ruta kuncogni kezd. – Még szerencse, hogy volt annyit eszed, hogy kihúzd a fullánkokat, különben sokkal rosszabbul lennél.

– Az arcomat is kend be! – könyörgök.

Ruta újabb marék levelet gyömöszöl a szájába, megrágja, a csípésekre teszi, én pedig alig bírom visszafojtani a nevetésemet, annyira édes a megkönnyebbülés. Ekkor észreveszek egy hosszú égési sebet Ruta alkarján. – Adok neked cserébe valamit. – Leteszem az íjamat, és bekenem Ruta karját a balzsammal.

– Jó támogatóid lehetnek – sóhajt szomorúan Ruta.

– Te már kaptál valamit? – kérdezem. Ruta a fejét rázza. – Úgyis kapsz, nyugi. Csak figyelj. Minél közelebb a Viadal vége, annál többen jönnek rá, milyen ügyes vagy. – Megforgatom a húst.

– Komolyan mondtad, hogy szövetkezni akarsz velem? – kérdezi Ruta.

– Igen, komolyan mondtam – felelem. Szinte hallom, ahogy Haymitch felnyög, amiért összeállok ezzel a vézna kislánnyal. De szükségem van rá, mert Ruta igazi túlélő, bízom benne, és bevallom, azért is szeretnék összeállni vele, mert Primre emlékeztet.

– Rendben van – mondja, és kezet nyújt. Belecsapok. – Áll az alku. Természetesen az efféle szövetségek csak ideiglenesek, erről azonban egyikünk sem tesz említést.

Ruta egy jókora maréknyi kemény gumóval járul hozzá a vacsoránkhoz. Megsütve olyan édes, erős íze van, mint a paszternáknak. Ruta felismeri a madarat is, valami vadon élő fajta, amit a körzetében guvatnak hívnak. Elmeséli, hogy amikor időnként betéved egy-egy csapat a gyümölcsösbe, mindig jól belakmároznak. Aztán egy darabig egyikünk sem szól semmit, csak a hasunkat tömjük. A guvat húsa nagyon finom, csillog az arcunk a zsírtól, ahogy beleharapunk.

– Ó – sóhajt Ruta. – Soha életemben nem ehettem meg egy egész combot.

A fejemet tenném rá, hogy nem hazudik. A fejemet tenném rá, hogy szinte sosem esznek húst. – Edd csak meg a másikat is – mondom.

– Komolyan mondod? – kérdezi.

– Annyit ehetsz, amennyi beléd fér. Most, hogy sikerült íjat meg nyilakat szereznem, bármikor vadászhatok. És felállíthatjuk a csapdákat is. Majd megmutatom, hogyan kell csinálni – teszem hozzá. Ruta még mindig nem hiszi el, hogy tényleg megeheti a combot. – Rajta, edd csak meg – nógatom, és a kezébe nyomom a combot. – Úgyis csak néhány napig jó, és van egy egész guvatunk meg egy nyulunk. – Abban a pillanatban, ahogy megfogja a combot, az éhség diadalmaskodik felette, és a kislány hatalmasat harap a húsból.

– Azt hittem, hogy a Tizenegyedik Körzetben valamivel több kaja jut az embereknek, mint nálunk. Már csak azért, mert ti termelitek az élelmet – jegyzem meg.

Ruta szeme elkerekedik. – Á, dehogy, nem szabad megennünk a terményt.

– Letartóztatnak, vagy mit csinálnak? – kérdezem.

– Nyilvánosan megkorbácsolnak – feleli Ruta. – A polgármester szigorúan betartatja a törvényeket.

Ruta arckifejezéséből ítélve a Tizenegyedik Körzetben mindennapos lehet a korbácsolás. Nálunk szerencsére elég ritkán fordul elő, de persze mi sem ússzuk meg mindig. Gale-t meg engem gyakorlatilag mindennap megkorbácsolhatnának az orvvadászat miatt – ami azt illeti, sokkal rosszabbul is járhatnánk –, de hát az összes elöljáró tőlünk szerzi a húst. Ráadásul Undersee polgármester, Madge apja nem rajong az efféle eseményekért. Talán annak is megvan az előnye, ha az ember Panem legszegényebb, legótvarabb, leglenézettebb körzetében tengeti az életét. Például, hogy a Kapitólium békén hagy bennünket, ha kitermeljük az előírt mennyiségű szenet.

– Nektek mindig van elég szenetek? – kérdezi Ruta.

– Egy fenét – vágom rá. – Nekünk is meg kell venni, leszámítva persze a szénport, ami a bakancsunkra ragad.

– Aratáskor valamivel több élelmet kapunk, hogy jobban bírjuk a munkát – meséli Ruta.

– Nem kell suliba járnotok? – kérdezem.

– Aratás idején soha. Olyankor mindenki dolgozik – feleli a lány. Ritkán hall az ember arról, milyen az élet a többi körzetben. Szinte soha nem beszélünk más körzetből való emberekkel. Ami azt illeti, a Játékmesterek valószínűleg lekeverték a beszélgetésünket, mert bár ártalmatlan dolgokról csevegtünk, minden eszközt bevetnek az ellen, hogy a különböző körzetekben élő emberek bármit megtudjanak egymásról.

Ruta javaslatára kirakjuk az összes kajánkat, hogy tudjuk, mivel kell gazdálkodnunk. Ő már majdnem a teljes készletemet látta, de most a kupac tetejére rakom az utolsó néhány darab kekszet és a szárított marhahúst is. Ruta szép nagy készletet halmozott fel különböző gumókból, csonthéjasokból, zöldségekből, sőt még egy adag bogyós gyümölcsöt is szedett.

A kezembe veszek pár szem, számomra ismeretlen gyümölcsöt. – Biztos vagy benne, hogy nem mérgező?

– Naná, ilyen otthon is terem. Napok óta ezt eszem – feleli, és bekap egy marékkal a gyümölcsből. Óvatosan én is beleharapok egybe. Nagyon finom, olyan, mint a földieper, amit az erdőben szoktam szedni. Egyre inkább úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor szövetkeztem Rutával. Elfelezzük a készletünket, így abban az esetben, ha elszakadunk egymástól, néhány napig egyikünknek sem kell aggódnia, hogy mit fog enni.

A kaján kívül Rutának van még egy bőrből készült kis tömlője, egy házi készítésű csúzlija és egy tartalék zoknija. Késnek egy éles kőszilánkot használ. – Tudom, hogy ez nem valami sok – mondja szégyenkezve –, de muszáj volt gyorsan elmenekülnöm a Bőségszarutól.

– Nagyon jól csináltad – nyugtatom meg. Kipakolom a felszerelésemet, és Rutának egy pillanatra tátva marad a szája, amikor meglátja a napszemüveget.

– Ezt meg hol szerezted? – nyögi ki végül.

– A hátizsákban volt. Eddig nem sok hasznát vettem. Semmit sem használ a nap ellen, de közben alig látni benne – mondom, és vállat vonok.

– Ezt nem nappal kell használni, hanem sötétben – kiált fel Ruta. – Néha, amikor éjjel is dolgoznunk kell, ilyen szemüveget adnak azoknak, akik a legmagasabb ágakról szedik a gyümölcsöt. Oda már nem ér fel a fáklyák fénye. Egyszer egy Martin nevű srác megpróbált lenyúlni egyet. A gatyájába rejtette. De elkapták, és a helyszínen kivégezték.

– Kivégezték egy ilyen szemüveg miatt? – kérdezem döbbenten.

– Igen, pedig mindenki tudta róla, hogy ártalmatlan. Martinnak hiányzott egy kereke. Úgy viselkedett, mint egy hároméves. Csak játszani akart a szemüveggel – meséli Ruta.

Ahogy hallgatom, kezdem úgy érezni, hogy a Tizenkettedik Körzet maga a mennyország. Mifelénk ugyan az emberek nagy része az éhhalál szélén áll, de azért nehezen tudom elképzelni, hogy a Békeőrök megöljenek egy bolond gyereket. Greasy Sae egyik unokája, egy kislány állandóan ott lebzsel a Zug körül. Nem teljesen komplett, de mégis mindenki úgy bánik vele, mint egy dédelgetett háziállattal. Meg szokta kapni a maradékot, meg mindenfélét.

– Szóval, hogy működik ez a szemüveg? – kérdezem Rutát.

– Tök sötétben is látni vele – feleli a lány. – Próbáld ki este, naplemente után.

Adok Rutának néhány gyufát, ő pedig még egyszer megnézi, hogy van-e elég gyógynövény nálam arra az esetre, ha a csípések újra begyulladnának. Eloltjuk a tüzet, és tovább megyünk, szembe a folyásiránnyal, egészen napszálltáig.

– Hol szoktál aludni? – kérdezem. – A fákon?

Ruta bólint.

– Egy szál kabátban?

Ruta felemeli a tartalék zokniját. – Ezt a kezemre húzom.

Eszembe jutnak az átvészelt fagyos éjszakák. – Alhatsz a hálózsákomban, ha akarsz. Ketten is simán elférünk benne. – Ruta arca felragyog. Ezt még álmában sem remélte.

Kiválasztunk egy magasan lévő villás ágat. Pont akkorra sikerül elhelyezkednünk, amikor megszólal a himnusz. Ma sem halt meg senki.

– Ruta, ma tértem magamhoz. Nem tudod, hány napig aludtam? – A himnusz amúgy is elnyomja a szavaimat, de azért suttogóra fogom. Sőt még arra is ügyelek, hogy a kezemet a szám elé tartsam. Nem akarom, hogy a nézők megtudják, mit készülök mondani Peetáról. Ruta veszi a lapot, és ő is eltakarja a száját.

– Kettőt – feleli. – Az Első és a Negyedik Körzetből való lányok halottak. Már csak tízen maradtunk.

– Valami különös dolog történt. Legalábbis szerintem nagyon különös volt. De az is lehet, hogy a vadászdarázs-méreg miatt hallucináltam – suttogom. – Ismered a srácot a körzetemből? Peetát? Azt hiszem, megmentette az életemet. Közben pedig szövetségre lépett a Hivatásosakkal.

– Most már nincsen velük – mondja Ruta. – Előző éjjel a tó melletti alaptábornál kémkedtem. Sikerült visszatérniük, mielőtt a méreg kiütötte őket. De Peeta már nem volt velük. Talán tényleg megmentette az életedet, és menekülnie kellett.

Nem felelek. Ha Peeta valóban megmentett, akkor megint az adósa vagyok. Ez viszont nem olyasmi, amit vissza lehet fizetni. – Talán csak azért mentett meg, mert a szerepét játszotta. El akarja hitetni az emberekkel, hogy szerelmes belém.

– Ó! – Ruta gondolkodóba esik. – Nem hinném, hogy megjátszotta magát.

– Még szép, hogy színészkedett – vágom rá. – A mentorunkkal tervelte ki az egészet. – A himnusz véget ér, az égbolt elsötétül. – Próbáljuk ki a szemüveget. – Kiveszem a hátizsákból, és felteszem a szemüveget. Ruta tényleg nem hülyéskedett. Mindent látok, a fák leveleitől kezdve a borzig, ami tőlünk jó tizenöt méterre mászkál a bokrok között. Ekkora távolságból simán le tudnám szedni, ha akarnám. Bárkit le tudnék szedni.

– Azon gondolkodom, kinek lehet még ilyen – töröm meg a csendet.

– A Hivatásosaknak. Kettő is. De az összes felszerelésük a tónál van – mondja Ruta. – És nagyon erősek.

– Mi is erősek vagyunk – vetem ellen. – Csak másként.

– Te az vagy. Tudsz íjazni – sóhajt Ruta. – De én mihez értek?

– El tudod látni magadat élelemmel. És ők? – kérdezem.

– Nekik nem is kell. Megkaparintották az egész készletet – mondja Ruta.

– Tegyük fel, hogy nem sikerült nekik. Tegyük fel, hogy elfogynak a készleteik. Vajon meddig húzzák? Elvégre ez az Éhezők Viadala, nem?

– De Katniss, ők nem éheznek – ellenkezik Ruta.

– Nem, valóban nem éheznek. Ez a baj. – Igazat kell adnom Rutának. Viszont most először tudom, hogy mit fogok csinálni. A terv lényege ezúttal már nem a menekülés vagy az ellenfél elkerülése. Támadásba fogunk lendülni. – Azt hiszem, ez esetben nincsen más választásunk, Ruta, orvosolnunk kell a problémát.


 

 

16

 

Ruta úgy döntött, feltétel nélkül bízik bennem. Ezt onnan tudom, hogy amint véget ér a himnusz, szorosan hozzám bújik, és szinte azon nyomban elalszik. Bennem sincs semmi gyanakvás, nem is teszek óvintézkedéseket. Ha a halálomat akarja, elég lett volna továbbállnia anélkül, hogy megmutatja a vadászdarázsfészket a fán. Egy dolog azonban nem hagy nyugodni. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy ketten nem nyerhetjük meg a Viadalt. Mivel azonban a győzelmi esélyeink továbbra sem túl biztatóak, valahogy mégis sikerül elhessegetnem ezt a nyomasztó gondolatot.

Sokat segít, hogy egyfolytában ott motoszkál a fejemben a legutóbbi ötletem a Hivatásosakkal és készleteikkel kapcsolatban. Muszáj kitalálnunk, hogyan semmisítsük meg az élelmüket. Biztos vagyok benne, hogy iszonyatos erőfeszítést igényelne, ha saját maguknak kellene élelemről gondoskodniuk. A Hivatásosak általában mindig ugyanazt a taktikát követik: a Viadal legelején ráteszik a kezüket a készletekre, és aztán végig abból gazdálkodnak. Azokban az években, amikor nem védték jól az élelmet – egy alkalommal undorító csúszómászók pusztították el, egy másik évben meg a Játékmesterek árasztották el vízzel a raktárt –, többnyire valamelyik másik körzet kiválasztottja aratott győzelmet a Viadalon. A Hivatásosaknak valójában hátrányuk származik abból, hogy úgy nőttek fel, hogy volt mit enniük, ugyanis nem tudnak mit kezdeni az éhséggel. Nem úgy, mint Ruta meg én.

Ahhoz már túl kimerült vagyok, hogy részletesen kidolgozzam a tervet. A sebeim gyógyulnak, a fejem viszont még mindig kótyagos a darázsméregtől. Ruta testének melege és vállamra hajtott buksija valamiféle biztonságérzetet ad. Most először eszmélek rá, milyen magányos voltam, mióta az arénába kerültem, és milyen megnyugtató tud lenni egy másik emberi lény közelsége. Engedek az álmosságnak, és azzal az elhatározással merülök álomba, hogy holnap fordul a kocka. Holnap a Hivatásosaknak kell résen lenniük, ha életben akarnak maradni.

Az ágyú dörrenésére riadok fel. Az égbolton a pirkadat fényei játszanak, madárcsicsergés hallatszik. Ruta velem szemben csücsül egy ágon, a kezében tart valamit. Várunk, hallgatózunk, de az ágyú nem dördül el újra.

– Szerinted ki volt az? – Nem tehetek róla, de rögtön Peeta ugrik be.

– Nem tudom. Bárki lehetett – feleli Ruta. – Majd este megtudjuk.

– Számoljuk össze újra, hogy ki van még életben, jó? – kérem.

– A fiú az Első Körzetből. Mindketten a Másodikból. A fiú a Harmadik Körzetből. Thresh és én. Te és Peeta – sorolja Ruta. – Ez nyolc. Ja, megvan, a sánta fiú a Tizedik Körzetből. Vele együtt kilencen vagyunk.

Még valaki kimaradt, de egyikünknek sem ugrik be senki.

– Kíváncsi vagyok, hogyan halt meg az utolsó – szólal meg Ruta.

– Kizárt, hogy megtudjuk. De mindenesetre nekünk jól jön. Minden haláleset lehiggasztja kicsit a nézőket. Így talán elég időnk lesz, hogy csináljunk valamit, mielőtt a Játékmesterek lassúnak találják az események folyását – magyarázom. – Mi van a kezedben?

– A reggeli – feleli Ruta, azzal felém nyújt két jókora madártojást.

– Miféle tojások ezek? – kérdezem.

– Nem tudom. Arrafelé van egy mocsaras terület. Biztosan valami vízimadár tojása lehet – mondja Ruta.

Jó lenne megfőzni a tojásokat, de kockázatos lenne tüzet rakni. Arra tippelek, hogy a kiválasztott, aki ma halt meg, a Hivatásosak áldozata volt, vagyis felépültek annyira, hogy folytatni tudják az öldöklést. Kiszívjuk a tojásokat, megeszünk egy nyúlcombot, meg egy kevés szedret. Egy ilyen reggeli bárhol, bármikor megtenné.

– Készen állsz? – kérdezem, és felveszem a hátizsákomat.

– Mire? – kérdez vissza Ruta, de abból, ahogy felpattan, látszik, hogy bármit megtesz, amit kérek.

– Ma megszerezzük a Hivatásosak élelmiszerkészletét – mosolygok.

– Tényleg? Hogyan? – Ruta szeme lelkesen és izgatottan csillog. Tekintete alapján egyáltalán nem hasonlít Primre, akinek minden kaland maga a kínszenvedés.

– Fogalmam sincs. Gyere! Vadászat közben majd kitalálunk valamit – javaslom.

A vadászat nem megy valami fényesen, mert egész úton Rutát faggatom, hogy kiszedjek belőle minden információt a Hivatásosak táboráról. Csak rövid ideig kémkedett a tábor körül, viszont remek megfigyelő.

A Hivatásosak a tó mellett állították fel a táborukat. A készleteiket nagyjából tíz méterrel arrébb rejtették el. Napközben a Harmadik Körzetből kiválasztott fiú őrködik a táborban, ő tartja szemmel a raktárt.

– A fiú a Harmadik Körzetből? – kicsit meghökkenek. – Ő is beállt közéjük?

– Igen, egész nap a táborban van. Őt is megcsípték a darazsak, amikor a többiek a tó felé menekültek – magyarázza Ruta. – Szerintem megállapodtak, hogy életben hagyják, ha cserébe őrködik. De nem valami erős.

– Milyen fegyverei vannak? – kérdezem.

– Amennyire láttam, nem vészes a helyzet. Egy lándzsája van. Néhányunkat talán távol tudna tartani vele, de Thresh könnyedén végezne vele – folytatja Ruta.

– És az élelmet a szabad ég alatt tárolják? – Ruta bólint. – Nekem nagyon gyanús valami ezzel a táborral kapcsolatban.

– Szerintem is. De nem tudom, pontosan mi az – helyesel Ruta. – Katniss, még ha sikerül is hozzáférned az élelemhez, hogyan akarod megsemmisíteni?

– Elégetem. Beleszórom a tóba. Lelocsolom benzinnel. – Hasba bököm Rutát, ugyanúgy, ahogyan Primet szoktam. – Felfalom az egészet! – A kislány felkacag. – Ne aggódj. Kitalálok valamit. Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni.

Egy darabig gumókat ásunk ki a földből, bogyókat és zöldségeket gyűjtögetünk, és közben suttogva kiterveljük a taktikát. Ezalatt megismerem Rutát, hat gyerek közül a legidősebbet, aki az élete árán is védelmezi testvéreit, szétosztja a fejadagját a kisebbek között, és egy olyan körzetben kutat élelem után a réteken, ahol a Békeőrök egyáltalán nem olyan elnézőek, mint mifelénk. Ruta, aki ha megkérdezed, mit szeret a legjobban a világon, azt feleli: „a zenét”.

– A zenét? – kérdezek vissza meghökkenve. A mi világunkban a zene valahol a hajszalag és a szivárvány között helyezkedik el hasznavehetőség tekintetében. A szivárvány legalább az időjárásról elárul ezt-azt.

– Mikor van időd erre? – kérdezem.

– Otthon szoktunk énekelni. És munka közben is. Ezért tetszik annyira a kitűződ – magyarázza Ruta, és a fecsegő poszátára bök, amit időközben megint teljesen elfelejtettem.

– Nálatok is élnek fecsegők? – kérdezem.

– Naná. Van néhány barátom is köztük. Órákig tudunk felelgetni egymás énekére. Üzeneteket is szoktak vinni – teszi hozzá Ruta.

– Hogy érted? – kérdezem.

– Mivel munka közben általában én mászom a legmagasabbra, én veszem észre elsőnek a munkaidő végét jelző zászlót. Van egy dal, amit ilyenkor szoktam énekelni – mosolyog Ruta. Aztán tiszta, lágy hangon elénekel egy négy ütemből álló dalocskát. – A fecsegő poszáták adják tovább a hírt a gyümölcsösben. Így tudja meg mindenki, hogy véget ért a műszak. Vigyázni kell velük, veszélyesek tudnak lenni, ha az ember túl közel merészkedik a fészkükhöz. De hát ezért nem lehet hibáztatni őket.

Leszedem a ruhámról a kitűzőt, és Ruta felé nyújtom. – Tessék, a tiéd. Neked többet jelent, mint nekem.

– Ne csináld – utasítja vissza az ajándékot Ruta, és ráhajtja az ujjamat a tenyeremen lévő dísztűre. – Szeretem nézni, ahogyan csillog a ruhádon. Ezért döntöttem úgy, hogy megbízom benned. Különben is, nekem itt van ez. – Ruta egy fűszálakból font nyakláncot húz elő az ingéből. A nyakláncon egy durván faragott fa csillag lóg. Vagy talán egy virág. – Szerencsetalizmán.

– Hát, úgy fest, eddig bevált – mosolygok, és visszatűzöm a fecsegő poszátát a ruhámra. – Lehet, hogy nem érdemes elcserélned.

Délre készen áll a tervünk. Kora délutánra összeszedjük magunkat annyira, hogy képesek legyünk kivitelezni. Segítek Rutának fát gyűjteni az első két tábortűzhöz, a harmadikat már egyedül fogja megcsinálni, elég ideje lesz. Megbeszéljük, hogy az akció után ott találkozunk, ahol először együtt ettünk. A patak mentén kell menni, hogy visszataláljunk. Mielőtt elindulok, meggyőződöm róla, hogy Rutának elég élelme és gyufája van. Ahhoz is ragaszkodom, hogy nála maradjon a hálózsák, hátha nem találjuk meg egymást, mielőtt leszáll az éj.

– Veled mi lesz? – kérdezi. – Nem fogsz fázni?

– Ha a tónál sikerül szereznem másik hálózsákot, akkor nem. Tudod, itt nem büntetik a lopást – vigyorgok.

Az utolsó pillanatban Ruta még megtanítja nekem a fecsegő poszáták füttyét, amellyel a munkaidő végét szokták jelezni a társaiknak. – Nem biztos, hogy beválik. De ha meghallod a fecsegő poszáták énekét, tudni fogod, hogy jól vagyok, csak valami okból kifolyólag nem tudok vissza jönni.

– Rendben van. Ha minden a tervek szerint alakul, együtt fogunk vacsorázni – próbálom megnyugtatni Rutát.

Ekkor Ruta váratlanul megölel. Csak egy másodpercig habozom, mielőtt én is átkarolom őt.

– Óvatos legyél! – mondja.

– Te is – felelem. Azzal megfordulok, és a patak felé veszem az Irányt, Nyugtalan vagyok. Aggódom, hogy megölik Rutát, de azért is aggódom, hogy életben marad, hogy mi ketten éljük túl a Viadalt, aggódom, hogy egyedül kell hagynom Rutát, és aggódom, hogy egyedül hagytam Primet. De nem, Primnek ott van anya és Gale, meg a pék, aki megígérte, nem hagyja, hogy éhezzen a családom. Ruta viszont csak rám számíthat.

Amint a patakhoz érek, nincsen más dolgom, mint folyásirányban menni addig a helyig, ahol a vadászdarázs-támadás után rátaláltam a folyóra. Óvatosan lépkedek a vízben, mert minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, egy sor megválaszolatlan kérdés jár a fejemben, melyek többnyire Peetával kapcsolatosak. Az ágyú, amelynek dörrenését kora reggel hallottuk, vajon az ő halálát jelezte? Ha igen, hogyan halt meg? Valamelyik Hivatásos keze által? Így bosszulták meg, hogy futni hagyott? Megpróbálom még egyszer felidézni azt a pillanatot, amikor Glimmer holttesténél guggolok, és Peeta egyszer csak kiront a fák közül. De már az a tény is bizonytalanná tesz a történtek valóságával kapcsolatban, hogy Peeta teste csillogott.

Tegnap nagyon lassan haladhattam, mert most néhány óra alatt eljutok a sekély gázlóhoz, ahol fürödtem. Feltöltöm a palackomat, és újra bekenem sárral a hátizsákomat. Mintha a táska azon lenne, hogy mindenképpen visszanyerje eredeti rikító narancssárga színét, függetlenül attól, hány réteg sarat kenek rá.

A Hivatásosak táborához közeledve élesebbé válnak az érzékeim. Minél közelebb járok a táborhoz, annál elővigyázatosabb leszek, gyakran megtorpanok, a gyanús neszeket figyelem, és már egy nyilat is bekészítettem az íjba. Sehol semmi mozgás, nincsenek a közelben játékosok, viszont megpillantok valamit, amiről Ruta mesélt: édes bogyókkal teli bokrokat. Még egy olyan bokrot is látok, amelyiknek a levelével Ruta a darázscsípésemet meggyógyította. Fürtökben lógnak a vadászdarázsfészkek a fa közelében, amelyiken csapdába estem. Magasan, fenn a fák lombkoronájában időnként felvillan a fecsegő poszáták jellegzetes fekete-fehér szárnya.

Amikor megérkezem a fához, amelynek tövében az üres darázsfészek hever, megállok egy pillanatra, hogy összeszedjem a bátorságomat. Ruta részletesen elmagyarázta, hol találom meg a legbiztonságosabb leshelyet a tó mellett. Ne feledd, emlékeztetem magam, most te vagy a vadász, nem ők. Még erősebben megmarkolom az íjat, és elindulok. Sikerül eljutnom ahhoz a sűrű bozótoshoz, amiről Ruta beszélt. Nem győzöm csodálni, milyen okos ez a lány. A bozótos ugyanis közvetlenül az erdő szélén van, de a levélzet olyan sűrű, hogy ha lehasalok, könnyen szemmel tarthatom a Hivatásosak táborát, anélkül, hogy észrevennének. Előttem az a sík térség terül el, ahol a Viadal kezdődött.

A táborban négyen vannak. A fiú az Első Körzetből, Cato, a lány a Második körzetből és a vézna, sápadt fiú, aki valószínűleg a Harmadik Körzetből érkezett. Szinte alig lehetett látni a Kapitóliumban töltött napokban. Semmire sem emlékszem vele kapcsolatban, sem a ruhájára, sem arra, hogy hány pontot kapott a kiképzésen, de még az interjújára sem. De még most is teljesen háttérbe szorítják nagydarab társai, ahogy ott ül, és valami műanyagdobozzal babrál. Ennek ellenére biztosan hasznát veszik, máskülönben már rég megölték volna. Mégis, ahogy a srácot figyelem, egyre erősödik bennem valami szorongató érzés. Egyszerűen nem értem, miért ezt a fiút bízták meg a Hivatásosak a tábor őrzésével. És egyáltalán miért hagyták életben?

A négy kiválasztott még nem épült fel teljesen a vadászdarázs-támadás okozta sérülésekből. Még ekkora távolságból is könnyen ki tudom venni a testüket borító hatalmas dudorokat. Vagy nem volt annyi eszük, hogy kihúzogassák a fullánkokat; de ha kihúzták őket, akkor biztosan nem ismerik a növényt, amelynek a levelével gyógyítani lehet a csípéseket. Úgy látszik, a Bőségszaruban talált orvosságok hatástalannak bizonyultak.

A Bőségszaru az eredeti helyén áll, de mostanra már teljesen kifosztották. A ládákban, jutazsákokban, műanyagrekeszekben tárolt készletek nagy részét szabályos gúlába rakták a tábortól meglepően nagy távolságra. A maradék holmi szétszórva hever a földön a gúla körül, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Bőségszaru előtt elhelyezték a holmikat a Viadal kezdetekor. A gúlát letakarták hálóval, ami azonkívül, hogy talán elriasztja a madarakat, teljesen értelmetlennek tűnik.

Van valami végtelenül nyugtalanító a tábor elrendezésében. A távolságok, a háló, a fiú a Harmadik Körzetből. Egy dolog biztos, a készletek elpusztítása nem lesz egyszerű. Gyanús ez az egész, valami nagyon nem stimmel. A legjobb lesz, ha nyugton maradok, és megpróbálom kitalálni, mi az. Arra tippelek, hogy telerakták csapdákkal a gúla környékét. Álcázott vermek, magasból ledobott hálók, egy zsinór, amit ha átszakít az ember, mérgezett lándzsa fúródik a szívébe. A lehetőségek gyakorlatilag korlátlanok.

Miközben azon töprengek, hogy mit csináljak, Cato hangját hallom. A fák felé mutat, messze túl azon a helyen, ahol lapulok, és anélkül, hogy megfordulnék, tudom, hogy Ruta meggyújtotta az első tábortüzet. Rengeteg zöld gallyat meg levelet gyűjtöttünk, hogy a tűznek minél nagyobb füstje legyen. A Hivatásosak azonnal megragadják a fegyvereiket.

Vita robban ki. Elég hangosan beszélnek, hogy halljam, azon veszekednek, hogy a Harmadik Körzetből való fiút hagyják-e hátra őrnek, vagy inkább őt is vigyék magukkal.

– Velünk jön. Szükségünk lesz rá az erdőben, itt pedig már úgy sincsen semmi dolga. Senki sem férhet hozzá a készletekhez – érvel Cato.

– És mi a helyzet a hősszerelmessel? – ellenkezik a fiú az Első Körzetből.

– Hányszor mondjam még, hogy felejtsd már el? Tudom, hogy hol vágtam meg. Csoda, hogy még nem vérzett el. Kizárt, hogy képes lenne rajtunk ütni – magyarázza Cato.

Ezek szerint Peeta ott van valahol az erdőben, és súlyosan megsebesítették. De továbbra is sötétben tapogatózom: fogalmam sincs, miért árulta el a Hivatásosakat.

– Induljunk – adja ki az utasítást Cato. Azzal a Harmadik Körzetből való fiú kezébe nyom egy dárdát, és elindul a füstoszlop irányába. A többiek követik, mielőtt eltűnnek a fák között, még hallom, hogy Cato így szól: – Ha megtalálom a lányt, úgy fogom megölni, ahogyan én akarom. Senki sem akadályozhat meg.

Valami azt súgja, nem Rutáról beszél. Nem ő dobta Cato nyakába a vadászdarázsfészket. Úgy fél óráig nem mozdulok, megpróbálom kitalálni, mi lehet a trükk a gúlával. Az íj nagy előnye, hogy távol maradhatok a célponttól. Ekkora távolságból könnyen fel tudnám gyújtani a készleteiket egy tüzes nyílvesszővel – elég ügyes vagyok ahhoz, hogy betaláljak a háló lyukain –, de egyáltalán nem biztos, hogy a holmik lángra lobbannak. Valószínűbb, hogy a nyílvessző elaludna, és kész. Ezzel nem érném el a célomat, viszont elárulnám magamat. Azt, hogy itt jártam, hogy van egy társam, és kiválóan célzok íjjal.

Nincsen más választásom, közelebb kell mennem, hogy kiderítsem, mivel védik a készleteiket. Már éppen előbújnék a bokorból, amikor mozgásra leszek figyelmes. Tőlem jó pár száz méterre, jobbra valaki kilép a fák közül. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha Ruta lenne, de aztán felismerem a rókaképű lányt – ő maradt ki, amikor reggel Rutával összeszámoltuk, ki van még életben –, ahogy kikúszik a nyílt terepre. Amikor úgy ítéli meg, hogy biztonságban van, odaszalad a gúlához, fürge, apró lépésekkel halad. Mielőtt elérné a gúla körül szétszórt holmikat, megtorpan, és fürkészni kezdi a talajt, majd nagyon óvatosan lép egyet. Ezután különös kis ugrásokkal közelíti meg a gúlát, időnként egy lábra érkezik, billeg kicsit, néha megkockáztat néhány lépést. Egy helyen magasba szökken, átugrik egy kis hordót, és lábujjhegyre érkezve egyensúlyozik. Azonban elnézte a távolságot, a kelleténél valamivel nagyobb lendülettel érkezik, és előrebillen. Éles sikoly hallatszik, ahogy a kezével megtámaszkodik a földön, de aztán semmi sem történik. Egy pillanattal később a lány már újra talpra áll, és folytatja az utat a gúla felé.

Ezek szerint nem tévedtem, amikor arra gyanakodtam, hogy csapdákat helyeztek el mindenfelé, de a csapdák rendszere jóval bonyolultabb, mint gondoltam. Igazam volt a lánnyal kapcsolatban is. Milyen ravasz lehet, hogy sikerült kifürkésznie az élelemhez vezető ösvényt? Aztán pedig milyen ügyesen végigment rajta. Megtölti a zsákját, több helyről is vesz, de mindenhonnan csak néhány dolgot, kekszet egy kosárból, néhány almát egy kötélen lógó zsákból. Pont annyit vesz el, hogy ne legyen feltűnő, így a Hivatásosak nem fogják észrevenni, hogy valaki megdézsmálta a készletüket. Ahhoz nem elég nagy az okozott kár, hogy gyanút fogjanak. Aztán a lány újra előadja a furcsa táncot, ezúttal visszafelé, majd eltűnik a fák közt, mint semmi sem történt volna. Ép bőrrel megúszta.

Azon kapom magam, hogy idegességemben a fogamat csikorgatom.

A rókaképű akciója megerősítette, amit már magamtól is sejtettem. De milyen csapdát állítottak, amelynek kijátszása ekkora elővigyázatosságot és ügyességet igényel? Vajon hány helyen lehet működésbe hozni? Miért sikoltott fel a lány, amikor véletlenül a földre tenyerelt? Talán attól félt, hogy… Ebben a pillanatban derengeni kezdett, hogy mi a helyzet. Talán attól félt, hogy felrobban alatta a föld.

– Aláaknázták a terepet – suttogom. Ez mindent megmagyaráz. Megmagyarázza, hogy miért hajlandóak őrizetlenül hagyni a tábort, hogy miért rémült meg annyira a rókaképű lány, amikor a földre támaszkodott, hogy mi lehet a Harmadik Körzetből való fiú szerepe. Az ő körzetében működnek azok az ipari üzemek, ahol tévét, autót és robbanószert gyártanak. De hol szerezték az aknákat? A Bőségszaruból? Ez nem az a fajta fegyver, amit a Játékmesterek előszeretettel osztogatnak, mivel mindenki azt szereti, amikor szemtől szemben küzdenek egymással a résztvevők. Kisurranok a bokorból, és odalopózom az egyik kör alakú fémlaphoz, amin kilöktek bennünket az arénába. A fémlap körül valaki felásta a földet, aztán betemette a gödröt. A taposóaknákat hatástalanították, miután letelt a hatvan másodperc, amíg mozdulatlanul kellett várakoznunk a fémlapon, de a fiú a Harmadik Körzetből valahogy újra aktiválta az aknákat. Ilyesmi eddig még soha nem fordult elő a Viadal történetében. Lefogadom, hogy a Játékmestereknek is leesett az álluk.

Nagyon örülök, hogy végre valaki őket is meg tudta lepni, viszont most fogalmam sincs, mihez kezdjek. Kizárt, hogy el tudok jutni a gúlához anélkül, hogy felrobbantsam magamat. És a tüzes nyíllal sem érdemes próbálkozni, ez az ötlet most már kifejezetten röhejesnek tűnik. Az aknák nyomásra lépnek működésbe. De nem kell hozzá sok. Egyik évben egy lány elejtette a talizmánját, egy kis fagolyócskát, miközben még a fémlapon állt. Szó szerint úgy kellett összekaparni szegényt a földről.

Elég jó erőben vagyok, kővel el tudnék dobni odáig, na de mit érek el vele? Talán egy aknát sikerülne felrobbantanom? Az viszont elindíthat egy láncreakciót? Vagy nem? Esetleg a fiú a Harmadik Körzetből úgy helyezte el az aknákat, hogy amennyiben valamelyik felrobban, ne tudja működésbe hozni a körülötte lévőket? így garantáltan nem esik kár a készletekben, viszont a betolakodó biztosan meghal. Nekem azonban elég egy aknát felrobbantanom, hogy felhívjam magamra a Hivatásosak figyelmét. Egyébként nem is értem, hogy gondolhattam ezt. Hiszen még a hálót is kifeszítették, hogy visszaverjen egy ehhez hasonló támadást. Ráadásul legalább harminc követ kellene egyszerre elhajítanom, hogy elég nagy legyen a láncreakció, és az egész tábor megsemmisüljön.

Az erdő felé pillantok. A második tábortűz füstje az ég felé kígyózik. A Hivatásosak talán már sejtik, hogy valaki a bolondját járatja velük. Rohamosan fogy az idő.

Kell, hogy legyen valami megoldás, ha elég erősen összepontosítok, rá fogok jönni. Mereven bámulom a gúlát. A ládák, a rekeszek, a kosarak túl nehezek ahhoz, hogy egy nyílvesszővel felborítsam őket. Talán az egyikben étolaj van, gondolom, és újra beugrik a tüzes nyíl ötlete, de szinte azonnal rájövök, hogy így akár az összes nyilamat elvesztegethetem anélkül, hogy telibe találnék egy olajjal teli kannát, hiszen csak vaktában lődöznék. Komolyan gondolkodom azon, hogy megpróbálok végigmenni a rókaképű által felfedezett útvonalon, amikor hirtelen megakad a szemem az almával teli zsákon. Egyetlen lövéssel át tudnám szakítani a kötelet, amin a zsák lóg, úgy ahogyan a kiképzésen csináltam, nem igaz? A zsák ugyan elég nagy, ettől függetlenül elképzelhető, hogy csak egy aknát tudnék így működésbe hozni. Viszont, ha valahogy ki lehetne szabadítani az almákat…

Megvan, mit kell tennem. Lőtávolon belülre megyek, és kihúzok a tegezből három nyilat, ennyi elég kell hogy legyen. Felveszem a megfelelő testtartást, kizárom a külvilágot, és gondosan célzok. Az első nyíl kiszakítja a zsák oldalát valahol a felső részénél. A második kitágítja a lyukat. Abban a pillanatban, ahogy kigurul a zsákból az első alma, útjára bocsátom az utolsó nyílvesszőt, amely beleakad a vászonba, és letép belőle egy jókora darabot.

Egy pillanatra úgy tűnik, mintha minden beledermedne az időbe. Aztán az almák a földre potyognak, én pedig hátrarepülök az első, hatalmas erejű detonációtól.


 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.