Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 12-13-14 fejezet

12

 

Hála az égnek, volt annyi eszem, hogy az övemmel hozzákötöztem magamat a fához. Átfordultam a másik oldalamra a villás ágon, és most arccal a föld felé nézek. Az öv miatt nem zuhanok le; fél kézzel és fél lábbal pedig úgy kapaszkodom a faágba, hogy közben még a hátizsákomat is szorongatom. Valami kis zajt biztosan csaptam, ahogy átfordultam, de szerencsére a Hivatásosak mással vannak elfoglalva, leköti a figyelmüket a vita.

– Rajta, te hősszerelmes – mondja a fiú a Második Körzetből. – Tiéd a pálya.

Megpillantom Peetát az egyik fáklya fényében, amint elindul visszafelé a lányhoz, aki tüzet rakott. Peeta arca feldagadt, kék-zöld foltok és horzsolások borítják, a karján a kötés már átvérzett, és a járása hangjából ítélve, sántít is. Eszembe jut, hogyan rázta a fejét, hogyan adta tudtomra, hogy ne vegyek részt a készletekért folytatott harcban, miközben ő mindvégig azt tervezte, hogy beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Pont az ellenkezőjét annak, amit Haymitch tanácsolt.

Rendben van, ezt még le tudom nyelni. Én is nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor megláttam azt a rengeteg holmit. De ez… ez a másik dolog. Hogy így összeáll a Hivatásosakkal, és egy falkában vadászik a többiekre, köztük rám is. A Tizenkettedik Körzetből soha, senkinek nem jutott volna eszébe ilyesmi! És nem csak azért, mert a Hivatásosak iszonyatosan gonoszak, arrogánsak, jól tápláltak, hanem mert ők a Kapitólium ölebei. Éppen ezért általában mindenki gyűlöli őket, a saját körzeteiket kivéve. El tudom képzelni, miket mondhatnak most Peetáról otthon. És még volt képe kioktatni engem a becsületességről?

Most már látom, hogy ez a nagyszerű fiú, akivel a tetőn beszélgettem, csak szórakozott velem. De ez volt az utolsó húzása! Türelmetlenül várom, mikor vetítik már végre a képét az éjszakai égboltra, vagy mikor végezhetek vele saját kezűleg.

A Hivatásosak csendben maradnak, amíg Peeta hallótávolságon kívülre nem kerül, aztán fojtott hangon így szólnak:

– Miért nem öljük meg őt is? Akkor legalább ezt is letudnánk.

– Jöjjön csak velünk. Mi baj lehet belőle? Különben meg egész ügyesen bánik a késsel.

Tényleg? Ezt nem tudtam. Mennyi érdekes, új dolgot tudok meg ma Peetáról, a barátomról.

– Ha velünk marad, könnyebben megtaláljuk a lányt.

Nem esik le rögtön, hogy a „lány” én vagyok.

– Miért? Szerinted bevette ezt a nyálas szerelmes dumát?

– Lehet. Elég naivnak tűnt. Ahányszor csak eszembe jut, ahogy ott pörög-forog a csini ruhácskájában, okádnom kell.

– Bárcsak ki tudnánk deríteni, mire adtak neki tizenegy pontot.

– A hősszerelmes biztosan tudja.

Meghallják, hogy Peeta közeledik, és azonnal elhallgatnak.

– Na, halott volt? – kérdezi a fiú a Második Körzetből.

– Nem. De most már az – feleli Peeta. És abban a pillanatban eldördül az ágyú. – Nos, akkor indulhatunk?

A Hivatásosak falkája futva indul útnak, éppen akkor, amikor a felkelő nap első sugarai megjelennek az égen, és a levegő madárcsicsergéssel telik meg. Egy darabig még nem moccanok, pedig az izmaim már remegnek a megerőltetéstől, aztán felhúzom magam a faágra. Le kell másznom, tovább kell mennem, de egy pillanatig csak fekszem az ágon, és próbálom megemészteni az imént hallottakat. A naiv kislány, akit azért komolyan kell venni a tizenegy pont miatt, amit a Játékmesterektől kapott. Merthogy ügyesen bánik az íjjal és a nyíllal. Amit Peeta nagyon jól tud.

De egyelőre még nem árulta el nekik. Vajon azért tartja vissza az információt, mert tisztában van vele, hogy ez az egyetlen garancia arra, hogy életben hagyják? Vajon a közönség kedvéért tetteti továbbra is, hogy szeret? Vajon mit forgat a fejében?

Hirtelen elhallgatnak a madarak. Aztán éles rikoltás harsan a csendben, a figyelmeztető jelzés. Egyetlen rövid rikoltás. Pont olyan, mint amit Gale-lel hallottunk, mielőtt az erdőben elfogták a vörös hajú Avox lányt. Magasan a pislákoló tábortűz felett előbukkan a semmiből egy légpárnás repülő. Egy hatalmas fémfogakból álló szerkezetet eresztenek alá. Majd lassan, óvatosan felhúzzák a halott lányt. Aztán egy szempillantás alatt eltűnnek. A madarak tovább dalolnak.

– Indulj – suttogom magamnak. Kikászálódom a hálózsákból, feltekerem, és elrakom a hátizsákba. Mély lélegzetet veszek. Amíg az éjszaka sötétjében, a fűzfa ágai közt rejtőztem a hálózsákban, és fejemre húztam a kapucnimat, a kamerák valószínűleg nehezen tudtak felvenni. Most azonban biztosan megpróbálnak becserkészni. Abban a pillanatban, hogy földet érek, tuti, hogy közelképen mutatnak.

A nézők majd kiugrottak a bőrükből az izgalomtól, hiszen mindvégig tudták, hogy a fán rejtőzöm, és kihallgattam a Hivatásosak beszélgetését, és rájöttem, hogy Peeta beállt közéjük. Amíg kitalálom, milyen taktikát fogok alkalmazni, a legjobb lesz, ha megmutatom nekik, hogy tudom, mit csinálok. Nem döbbentem meg. Nem zavarodtam össze, és nem ijedtem meg.

Mindig egy lépéssel előttük kell járnom.

Így aztán, amikor kiosonok a lombok közül, és kilépek a hajnali fénybe, megállok egy pillanatra, elég időt hagyva a kameráknak, hogy rám tudjanak fókuszálni. Aztán kissé oldalra fordítom a fejemet, és sokat sejtetően elmosolyodom. Nesztek! Törjétek csak a fejeteket, hogy mit jelent ez a mosoly!

Már éppen elindulnék, amikor eszembe jutnak a csapdák. Talán meggondolatlanság ellenőrizni őket most, hogy a többiek még a közelben vannak. De mégsem bírok ellenállni a kísértésnek. Azt hiszem, túl régóta vadászom már. És a zsákmány ígérete is igen csábító. Kíváncsiságomnak egy szép nagy nyúl a jutalma. Villámgyorsan megnyúzom és kibelezem az állatot, a fejét, a lábait, a farkát és a zsigereket egy levélkupac alá rejtem. Épp azon töprengek, hogy jó lenne tüzet rakni – a nyers nyúlhústól ugyanis tularémiás lehet az ember, azt pedig a saját káromon tanultam meg, hogy milyen –, amikor eszembe jut a halott lány. Visszarohanok arra a helyre, ahol előző éjjel táborozott. A tűz ugyan már nem ég, de a fadarabok még parázslanak. Feldarabolom a nyulat, nyársat készítek, és megsütöm a parázson.

Hálás vagyok, hogy a kamerák vesznek. Szeretném, ha a támogatók is látnák, milyen ügyesen vadászom, hogy tudják, érdemes rám fogadni, mert nem fogok csapdába esni olyan könnyen, mint a többiek, akiket egyre jobban kínoz majd az éhség. Amíg a nyúl megsül, összemorzsolok egy elszenesedett fadarabot, és nekilátok, hogy bekenjem narancssárga hátizsákomat. A szénpor segít ugyan valamit, de a legjobb az lenne, ha be tudnám kenni sárral. Persze ahhoz víz is kellene…

Összeszedem a holmimat, megragadom a nyársat, földet rúgok a parázsra, aztán elindulok. Ellenkező irányba, mint a Hivatásosak. Menet közben megeszem a nyúl felét, aztán a maradékot elteszem későbbre. Miután a hús leérkezik, már nem korog a gyomrom, viszont az étel szemernyit sem csillapítja a szomjúságomat. Minél előbb vizet kell találnom, ez most a legfontosabb.

Megyek tovább, és szinte biztos vagyok benne, hogy a kamerák még mindig engem mutatnak, így aztán nagyon ügyelek, nehogy eláruljam, mit érzek. Claudius Templesmith és a meghívott vendégek biztosan remekül szórakoznak a tévéstúdióban. Ízekre szedik Peeta viselkedését, és alaposan elemzik a reakcióimat. Vajon hogyan értelmezik a történteket? Peeta megmutatta az igazi arcát? Mennyiben befolyásolja mindez a fogadásokat? Elveszítjük a támogatóinkat? Vannak egyáltalán támogatóink? Igen, ebben az egyben biztos vagyok… voltam.

Peeta mindenesetre csavart egy nagyot az elátkozott szerelmesek meséjén. Vagy nem? Mivel alig beszélt rólam, talán még ki tudunk hozni valamit a dologból. Talán az emberek azt hiszik majd, hogy együtt terveltük ki az egészet. Feltéve persze, ha sikerül eljátszanom, hogy milyen remekül szórakozom azon, amit Peeta csinál.

A nap felkúszik az égre, és még a lombsátor sem nyújt védelmet az erős sugarai ellen. Bekenem kicserepesedett ajkamat a nyúl zsírjával, és próbálok minél kevésbé zihálni, ám igazából mindez semmit sem használ. Még csak egy napja nem ittam, de máris kezdek kiszáradni. Megpróbálom végiggondolni, milyen módszereket ismerek, amelyekkel vizet lehet találni. A víz mindig lefelé csorog, úgyhogy talán nem nagy baj, ha tovább megyek lefelé a völgyben. Ha találnék egy vadcsapást, vagy valami élénkzöld növényzettel borított területet, közelebb kerülnék a megoldáshoz. De minden változatlan. Még az enyhén lejtő terep is. Éneklő madarak és egyforma fák vesznek körül.

Ahogy telik-múlik az idő, érzem, hogy egyre nagyobb bajban vagyok. Csak néhány csepp, sötétbarna színű vizeletem volt, hasogat a fejem, a nyelvem száraz, és már nyálam sincsen. A nap égeti a szememet, ezért előveszem a napszemüveget a hátizsákból, de amikor felteszem, a lencsék eltorzítják a látásomat, ezért inkább gyorsan lekapom, és visszagyömöszölöm a zsákba.

Késő délután megpillantok egy bogyósgyümölcs-bokrot, és arra gondolok, talán megmenekültem. Odasietek, hogy leszüreteljem a termést, és kiszívjam a bogyók édes nedvét. De mielőtt bekapom az első szemet, alaposabban szemügyre veszem. Most látom csak, hogy amit eredetileg feketeáfonyának néztem, nem egészen olyan alakú, és amikor szétnyomom a bogyót, a belsejéből vérvörös lé fröccsen a kezemre. Nem ismerem ezt a gyümölcsöt, lehet, hogy ehető, de simán előfordulhat, hogy a Játékmesterek gonosz trükkjével állok szemben. Az oktató, aki felkészített bennünket a Kiképzőközpontban, azt tanácsolta, hogy csak abban az esetben együnk bármilyen bogyós gyümölcsből, ha száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy nem mérgező. Számomra ez nem volt újdonság, most viszont olyan szomjúság gyötör, hogy csak ennek a figyelmeztetésnek köszönhetem, hogy sikerül összeszednem magamat, és végül eldobom a bogyókat.

Kezdek fáradni, de ez nem az a kellemes kimerültség, amit egy hosszú erdei séta után érez az ember. Egyre gyakrabban kell megállnom pihenni, miközben tisztában vagyok vele, hogy a helyzetemre az egyetlen orvosságot az jelenti, ha tovább kutatok víz után. Kipróbálok egy új taktikát: olyan magasra mászom az egyik fára, amilyen magasra ebben az állapotban merek, és körülnézek, hátha látok valami vízforrásra utaló nyomot. De bármerre kémlelek, minden irányban ugyanazt a végtelennek tűnő, könyörtelen erdőséget látom.

Elhatározom, hogy napnyugtáig nem állok meg, és addig gyalogolok, amíg a végén már botladozni kezdek.

Az erőm végén járok, de valahogy sikerül felkapaszkodnom egy fára, és az övemmel egy vastagabb ághoz erősítem magamat. Nincsen étvágyam, de azért egy nyúlcsontot szopogatok, hogy még véletlenül se kezdjem harapdálni a számat. Leszáll az éjszaka, felharsan a himnusz, és magasan, fenn az égen meglátom a Nyolcadik Körzetből való lány fényképét. Őt végezte ki Peeta, amikor visszament a tábortűzhöz.

A kínzó szomjúsághoz képest még a Hivatásos Kiválasztottak falkájától való félelem is jelentéktelennek tűnik. Főleg, hogy az ellenkező irányba indultam, és mostanra már jó messzire járhatnak, ráadásul előbb-utóbb nekik is muszáj lesz pihenni. A vízhiány miatt az is előfordulhat, hogy kénytelenek lesznek visszamenni a tóhoz, hogy feltöltsék a palackjaikat.

Talán nekem is ez az egyetlen lehetőségem, hogy vízhez jussak.

Reggel borzalmas állapotban ébredek. A fejem minden egyes szívdobbanásnál szét akar repedni. A legkisebb mozdulat is iszonyatos fájdalmat okoz, az ízületeim rettenetesen nyilallnak. Leugrom, vagyis inkább lezúgok a fáról. Jó pár percig eltart, mire sikerül összeszednem a felszerelésemet. Valahol a lelkem mélyén érzem, hogy ez így nincsen rendben. Sokkal elővigyázatosabbnak kellene lennem, sokkal gyorsabban kellene mozognom. De az elmém zavaros, és képtelen vagyok kitalálni valami használható tervet. A hátamat a fa törzsének vetem, végighúzom az ujjamat a nyelvemen, amelynek tapintása leginkább egy smirglire emlékeztet, és közben sorra veszem a lehetőségeimet. Hogyan tudnék vizet szerezni?

Vissza kell menni a tóhoz. Nem jó ötlet. Kizárt, hogy eljutnék odáig.

Esőért imádkozom. Az égen azonban egyetlen felhő sem úszik.

Tovább kutatok. Igen, ez az egyetlen esélyem. Ám ekkor eszembe jut még valami, a gondolattól dühbe gurulok, és hirtelen kitisztul a fejem.

Haymitch! Haymitch küldhetné nekem vizet! Csak megnyom egy gombot, és perceken belül ledobnák a légpárnásokból a vizet, és a tartály ezüstszínű ejtőernyőkön hullna alá az égből. Tudom, hogy vannak támogatóim; biztosan akad köztük olyan, aki megengedheti magának, hogy vesz nekem fél liter vizet. Nem olcsó mulatság, de ezeknek a bőrük alatt is pénz van. Ráadásul rám fogadnak. Haymitch talán nem fogta fel, mekkora bajban vagyok.

Összeszedem a bátorságom, és amilyen hangosan csak merem, így szólok: „Vizet.” Aztán várok, és reménykedem, hogy az égből hamarosan ejtőernyővel aláereszkedik egy palack víz. De végül semmi sem történik.

Valami nem stimmel. Becsaptak a támogatókkal kapcsolatban? Vagy Peeta viselkedése miatt léptek vissza? Nem, ezt nem tudom elképzelni. Biztosan van odakint valaki, aki venne nekem vizet, de Haymitch nem engedi. Mint a mentorom, Haymitch dönti el, milyen ajándékokat kaphatok a támogatóktól. Tudom, hogy Haymitch utál engem. Nemegyszer tanúbizonyságot tett erről. De képes lenne hagyni, hogy szomjan haljak? Ezt nem teheti meg, ugye? Ha egy mentor rosszul bánik a kiválasztottjával, a nézők, a Tizenkettedik Körzet lakói felelősségre vonhatják. Ezt még Haymitch sem merné megkockáztatni, ugye? Nem sok jót lehet mondani a seftelőkről a Zugban, de azt azért kizártnak tartom, hogy tárt karokkal fogadnák Haymitch barátunkat, ha hagyná, hogy szomjan haljak. És akkor honnan szerezné be a mindennapi itókáját? Viszont még mindig nem értem, hogy mi van. Így akar megbüntetni, amiért szembeszálltam vele? Az összes támogatót Peetához irányítja? Vagy megint berúgott, és fogalma sincs, mi folyik az arénában? Ezt valahogy nehezen tudom elképzelni, de azt sem, hogy hanyagságból okozná a vesztemet. Megvan a maga kellemetlen stílusa, de azzal együtt mégis próbált a lehető legjobban felkészíteni a megmérettetésre. Akkor meg mi a fene folyik itt?

A kezembe temetem az arcomat. Nem félek, hogy elsírom magam. Már annyi folyadék sincs a szervezetemben, hogy könnyezzek, hiába múlik ezen az életem. Mi a francot művel Haymitch? A harag, a gyűlölet és a balsejtelmek ellenére egy vékony kis hang a fejemben megsúgja a választ.

Talán így akar üzenni neked, szólal meg a hang. Egy üzenet? Mégis mit akar üzenni? És akkor megértem. Egyetlen oka lehet, hogy Haymitch nem küld nekem vizet. Tudja, hogy a közelben valahol van víz.

A fogamat csikorgatva feltápászkodom. A hátizsák mintha háromszor olyan nehéz lenne. Felszedek a földről egy letört ágat, ami megteszi sétabotnak, aztán elindulok. A nap tűz, és ha lehet, még jobban perzsel, mint az első két napon. Kiszáradok, és berepedezik a bőröm a hőségben. Olyan, mint egy cserzett bőrdarab. Minden lépés kínszenvedés, de mégsem állok meg. Nem ülök le. Mert ha leülök, jó esély van rá, hogy soha többé nem fogok felállni, sőt még arra sem fogok emlékezni, hogy mit kellene tennem.

Milyen könnyű préda vagyok! Bármelyik kiválasztott, akár még Ruta is simán végezni tudna velem, csak felöklelne, és a saját késemmel átvágná a torkomat. Szemernyi erőm sem maradt, nem tudnék tenni ellene semmit. De ha valaki jár is a környéken, nem vett még észre. Az az igazság, hogy fényévekre érzem magam a legközelebbi emberi lénytől.

Pedig nem vagyok egyedül. Egészen biztos, hogy ebben a szent pillanatban is kamerák figyelnek. Megpróbálok visszagondolni arra, hány kiválasztottat láttam éhen halni, megfagyni, elvérezni és szomjan halni az évek során. Hacsak nincsen valahol komolyabb harc, biztosan engem mutatnak a tévében.

Eszembe jut Prim. Nem valószínű, hogy nézi az adást, de a suliban, ebédszünetben levetítik nekik az összefoglalót. Prim kedvéért próbálok a lehető legkevésbé elkeseredettnek tűnni.

Délután azonban már érzem, hogy eljött a vég. A lábam remeg, a szívem szaporán ver. Folyton elfelejtem, mit is csinálok éppen. Többször megbotlottam, de valahogy még sikerült talpon maradnom, mégis amikor végül kicsúszik alólam a bot, a földre zuhanok, és nem bírok feltápászkodni. Lehunyom a szememet.

Félreismertem Haymitchet. Egyáltalán nem áll szándékában, hogy segítsen.

Nincsen semmi baj, gondolom. Nem is rossz ez a hely. A levegő nem olyan forró, ami az alkonyat közeledtét jelzi. Valami enyhe, édes, a liliomra emlékezető illatot érzek. Végigsimítom a talajt, az ujjam meglepően könnyedén csúszik. Ezen a helyen jó lesz meghalni, gondolom.

Az ujjhegyemmel csigavonalakat rajzolok a hűs, síkos földre. Imádom az iszapot, gondolom. Hányszor olvastam ki a vadak nyomát ebből a puha, süppedős anyagból. És a méhcsípésre is jó. Iszap. Iszap. Iszap! Hirtelen felpattan a szemhéjam, az ujjamat a talajba mélyesztem. De hiszen ez iszap! Az orromat előreszegve mélyet szippantok a levegőből. De hiszen ez liliomillat! Méghozzá vízililiom!

Kúszom előre az iszapban, az illat felé vonszolom magamat. Öt méterre onnan, ahol elestem, egy sűrű hínároson átgázolva belemászom egy tóba. A tavacska tetején az én tündérrózsáim lebegnek, gyönyörű sárga virágukkal.

Össze kell szednem az akaraterőmet, hogy ne dugjam a fejemet a vízbe, és ne igyam tele magamat. Szerencsére azonban még magamnál vagyok annyira, hogy ellenálljak a kísértésnek. Remegő kézzel előveszem a palackot a táskámból, és megtöltöm vízzel. Aztán megfelelő mennyiségű jódot csöpögtetek bele, hogy fertőtlenítsem. Fél órát kell várni, hogy a jód hasson. A pokol kínjait kell kiállnom, de valahogy kibírom. Legalábbis úgy emlékszem, hogy fél órát kell várni. Kizárt, hogy kibírok akár csak egy másodperccel is többet.

Csak lassan, nyugodtan, mondogatom magamban. Belekortyolok a palackba, és kényszerítem magam, hogy várjak. Megint kortyolok. Várok. Néhány óra alatt megiszom mind a két liter vizet, ami a palackba fér. Aztán megiszom még két liter vizet. Végül újra teletöltöm a palackot, elrejtőzöm az egyik közeli fán, és vizet kortyolgatok, meg a nyulat eszegetem, sőt még a kekszet is megkóstolom. Amikor este megszólal a himnusz, már sokkal jobban érzem magam. Ma este nem vetítenek egyetlen arcot sem az égboltra, ami azt jelenti, hogy ezen a napon egyetlen kiválasztott sem halt meg. Holnap egész nap itt maradok, pihenek, álcázásnak bekenem sárral a hátizsákomat, megpróbálok fogni néhányat a kis halakból, amiket akkor láttam, amikor a tóparton ültem, gyűjtök egy nagy adag vízililiom-gyökeret, amiből végre csinálhatok egy rendes ebédet. Bemászom a hálózsákba, és úgy szorongatom a vizes palackot, mintha az életem múlna rajta… ami ráadásul még igaz is.

Pár óra múlva lábdobogás ébreszt szendergésemből. Az állatok fejvesztetten menekülnek. Rémülten körbepillantok. Még nem virrad, de mégis látom, mi okozza a zűrzavart.

Nehéz lenne nem észrevenni a felém robogó lángnyelvek áthatolhatatlan falát.


 

 

13

 

Ösztönösen azonnal le akarok mászni a fáról, de hozzákötöztem magamat az ághoz. Valahogy sikerül kioldani az övet, és a hálózsákomba gabalyodva a földre zuhanok. Nincs idő pakolni. Szerencsére a hátizsákomat és a vizes palackot már korábban a hálózsákba raktam. Most gyorsan begyömöszölöm az övet,

 aztán a vállamra vetem a zsákot, és menekülőre fogom.

A világ tűzzé és füstté változott körülöttem. Lángoló ágak törnek le a fákról, és szikrát szórva csapódnak be a földbe a lábam mellett. Nincsen jobb ötletem, ezért a fák között menekülő állatok – nyulak, őzek és egy csapat vadkutya – nyomába eredek. Az ő irányérzékükben valahogy jobban megbízom, mint a sajátomban, mivel az ösztöneik nem tompultak el úgy, mint az enyém. Az állatok azonban sokkal gyorsabbnak bizonyulnak nálam, könnyedén szökellnek a sűrű aljnövényzetben, miközben nekem állandóan beleakad a csizmám a gyökerekbe és a lehullott ágakba. Egyszerűen képtelen vagyok lépést tartani velük.

A hőség elviselhetetlen, de a füst még annál is rosszabb. Úgy érzem, bármikor megfulladhatok. Felhúzott pólómmal próbálom eltakarni az arcomat. A forróságban teljesen átizzadt a pólóm, így aztán valamennyire véd a füsttől. Fulladozva rohanok tovább, a zsákom a hátamnak ütődik, az arcomat összevagdossák a sűrű, szürke ködből mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül előbukkanó ágak. Csak azért rohanok tovább, mert tudom, hogy ez az egyetlen esélyem.

Ezt a tüzet nem a Viadal valamelyik résztvevője gyújtotta, és nem véletlenül áll lángokban az erdő. A tűzet természetellenes magasság, valami egyenletesség és szabályosság jellemzi, amiből azonnal megértem, hogy ember gyújtotta, gép gyújtotta, Játékmester gyújtotta jelenséggel állok szemben. Túlságosan nyugodt volt ma minden. Senkit sem öltek meg, sehol nem tört ki komolyabb harc. A nézők, és főként a Kapitólium lakói, unatkozni kezdtek, és játék szervezőinek szemére hányják majd, hogy a Viadal unalomba fulladt. Ez az egyetlen dolog, amit a Játékmestereknek minden körülmények között el kell kerülniük.

Nem nehéz rájönni, mi motiválta a Játékmestereket. A Hivatásosak falkája próbálja felhajtani a többi játékost, akik viszont szétszóródva rejtőznek az aréna legkülönbözőbb pontjain. A tűzzel ki akarnak ugrasztani bennünket, össze akarják terelni a résztvevőket. Talán nem a legeredetibb módszer, amivel valaha találkoztam, viszont átkozottul hatékony.

Átugrom egy kidőlt fa lángoló törzsén. De nem sikerül elég magasra ugranom. A kabátom tüzet fog, és meg kell állnom, hogy letépjem magamról a ruhát, és eltapossam a lángokat. A kabátom megperzselődött és füstöl; annak ellenére, hogy kockázatos, mégis belegyömöszölöm a hálózsákba. Abban reménykedem, hogy nincsen elég levegő a zsákban, és amit nem sikerült rendesen eloltanom, majd magától elalszik. Nem hagyhatok el semmit, hiszen csak ez a néhány holmim van, amit a hátamon cipelek, és még ez is kevés a túléléshez.

Pár perc múlva már iszonyatosan csípi a füst a torkomat és az orromat. Hamarosan köhögni kezdek, a tüdőm pedig mintha kigyulladt volna. A rosszullét hamarosan kétségbeesésbe csap át, amikor minden egyes lélegzetvételnél perzselő fájdalom árad szét a mellkasomban. Alighogy sikerül menedékbe húzódnom egy sziklakibúvó alatt, öklendezni kezdek, elvesztegetve amúgy is elég soványka vacsorámat és minden csepp vizet, ami a gyomromban maradt. Négykézláb mászom tovább, és addig öklendezem, amíg végül már nincs mit kihányni.

Tudom, hogy nem állhatok meg, de egész testemben remegek, rettenetesen szédülök és fulladozom. Egy korty vízzel megnedvesítem a számat, köpök egyet, aztán iszom pár kortyot a palackból. Egy perced van, mondom magamban. Egy percet pihenhetsz. Az időt arra használom, hogy rendbe tegyem a felszerelésemet: feltekerem a hálózsákot, aztán mindent belegyömöszölök a hátizsákba. Lejárt az egy perc. Tudom, hogy tovább kell mennem, de a füst teljesen elkábít. A gyors léptű vadállatok már messzire járnak, és nélkülük nem tudom, merre meneküljek tovább. Korábban még nem jártam az erdőnek ezen a részén, most láttam először olyan nagyobb sziklákat, amilyennek a tövében az előbb menedéket kerestem. Vajon hová akarnak terelni a Játékmesterek? Vissza a tóhoz? Vagy egy veszélyekkel teli, ismeretlen terület felé? Alig néhány órája pihentem a tónál, amikor kitört az erdőtűz, amikor a támadás megkezdődött. Ha párhuzamosan haladok a tűzzel, talán meg tudom kerülni, és vissza tudok jutni valahogy a tavacskához. A lángfalnak is vége kell hogy legyen egyszer, és a tűz nem fog a végtelenségig égni. Nem azért, mert a Játékmesterek nem tudnák táplálni, hanem mert a nézők előbb-utóbb ezt is unalmasnak találnák. Ha valahogy vissza tudnék jutni a tűz vonalán túlra, elkerülhetném a Hivatásosakat. Amikor végül úgy döntök, megpróbálok egy hatalmas kört leírva visszakerülni a tűztenger túloldalára, és bevállalom a hosszú, kacskaringós utat, sarkamban a pokoli tűzáradattal, a fejemtől alig fél méterre becsapódik a sziklába az első tűzgolyó. Kiugrom a kiszögellés alól, a félelem újabb hulláma ad erőt.

A Viadal érdekes fordulatot vett. Azért gyújtottak tüzet, hogy kiugrasszanak bennünket a rejtekhelyeinkről. A közönség megkapja, amire vágyik, kezdődik az igazi móka. Amikor meghallom a következő süvítést, körül sem nézek, csak hasra vágódom. A tűzgolyó tőlem balra csapódik be, eltalál egy fát, amiből pár másodperc múlva már csak hamu marad. Ha itt maradok, végem. Alig ugrok talpra, amikor a harmadik tűzgolyó is becsapódik, és ott, ahol fél másodperce hasaltam, hatalmas tűzoszlop emelkedik az ég felé. Az idő elveszíti értelmét, ahogyan kétségbeesetten próbálok félreugrani az egymás után becsapódó tűzgolyók elől. Nem tudom, honnan lövik ki őket, de biztosan nem egy légpárnásból. Ahhoz nem elég meredek a becsapódási szög. Talán ezt az egész erdősávot telerakták a fák és a sziklák mögé rejtett precíziós katapultokkal. Valahol egy hűvös, ragyogóan tiszta teremben egy Játékmester üldögél egy vezérlőpult előtt; ujját a kioldó gombra helyezi, és egy apró mozdulattal véget vethet a szenvedéseimnek. Elég egyetlen telitalálat.

Bármilyen ködös terveim is voltak még az imént a tavacskához való visszatéréssel kapcsolatban, mostanra mind semmivé vált, ahogyan cikcakkban futva, nyakamat behúzva próbálom kerülgetni a tűzgolyókat. A golyók alig nagyobbak egy almánál, viszont a becsapódáskor irtózatos erővel robbannak. Minden érzékszervemmel, minden egyes idegszálammal a túlélésre koncentrálok. Nincsen idő végiggondolni, hogy a megfelelő irányba mozdulok-e. Ha süvítést hallok, csinálnom kell valamit, különben végem.

Valami mégis hajt tovább előre. Egész életemben néztem a Viadal közvetítését, ezért tudom, hogy az aréna egy-egy adott területén egy bizonyos támadásra lehet számítani. Ha el tudok menekülni erről a részről, talán sikerül a katapultok lőtávolán kívül kerülnöm. És talán egy viperával teli verem mélyén kötök ki… De ezen egyelőre nincs kedvem parázni.

Nem tudom megmondani, meddig ugrálok a tűzgolyók elől, de egyszer csak mintha megszűnnének a támadások. Aminek nagyon örülök, mert megint öklendezni kezdek. Ezúttal valami savas anyagot, ami átkozottul marja a torkomat, és még az orromba is jut belőle. Muszáj megállnom, a testem görcsbe rándul, ahogy próbál megszabadulni a mérgektől, amiket a támadás során beszívtam. Várom a tűzgolyó becsapódását megelőző süvítést, a jelet, hogy ismét neki kell iramodnom. De hirtelen csend támad. Az öklendezés annyira megerőltető, hogy könny szökik a szemembe. Teljesen átizzadtam a ruhámat. A füst és a hányás bűzébe megpörkölődött haj szaga keveredik. Ahogy végigtapogatom a hajfonatomat, kiderül, hogy az egyik tűzgolyó leégetett belőle vagy tizenöt centit. A megfeketedett hajszálak szétporladnak az ujjaim között. Döbbenten bámulom ezt az átalakulást, amikor újra meghallom a tűzgolyók süvítését.

Az izmaim ösztönösen működésbe lépnek, de ezúttal nem elég gyorsan. A tűzgolyó közvetlenül mellettem csapódik be a földbe, de előtte még súrolja a jobb lábikrámat. Ahogy meglátom, hogy a nadrágom szára tüzet fog, teljesen kiakadok. Megfordulok, négykézláb mászva menekülök visszafelé. Üvöltök, és próbálok minél távolabb kerülni ettől a borzalomtól. Amikor végül egy pillanatra feleszmélek, többször végighúzom a lábamat a földön, hátha sikerül eloltanom a nadrágom lángoló szárát. És ekkor, anélkül, hogy végiggondolnám, mit csinálok, csupasz kézzel leszakítom a nadrágból még megmaradt szövetet.

Leülök a földre, a lángok alig néhány méterre táncolnak tőlem. Iszonyatosan fáj a vádlim, vörös hurkák borítják a kezemet. Annyira remegek, hogy moccanni sem bírok. Ha a Játékmesterek végezni akarnak velem, elérkezett a tökéletes pillanat.

Cinna hangját hallom, ahogy az ékkövekkel kirakott drága ruhát hozza. „Katniss, a lány, aki lángra lobbant.” A Játékmesterek biztosan remekül szórakoznak ezen. Még az is lehet, hogy a Cinna által tervezett gyönyörű ruhák ihlették a támadást. Tudom, hogy Cinna nem láthatta előre mindezt, de most biztosan együtt érez velem, mert ahhoz semmi kétség nem fér, hogy megszeretett. Mindent egybevetve most mégis úgy gondolom, jobb lett volna inkább anyaszült meztelenül felállni a harci szekérre.

A támadás véget ért. A Játékmesterek nem akarnak megölni. Legalábbis egyelőre. Mindenki tudja, hogy ha úgy tartaná kedvük, a Viadal kezdetét jelentő gongszó utáni másodpercekben simán elpusztíthatnának mindenkit. De a Viadalban éppen az a legjobb buli, hogy a kiválasztottak egymást gyilkolják le. Időnként azért a Játékmesterek is megölnek egy-egy résztvevőt, csak hogy mindenki lássa: megtehetik. Legtöbbször azonban inkább úgy alakítják a dolgokat, hogy a kiválasztottak kénytelenek legyenek szemtől szemben megütközni egymással. Ebből pedig az következik, hogy amennyiben nem lőnek rám a tűzgolyókkal, legalább egy játékos van még rajtam kívül a közelben.

Ha lehetne, felmásznék egy fára, hogy elrejtőzzek, de még mindig túl sűrű a füst, és valószínűleg megfulladnék. Nagy nehezen felállók, és sántikálva arrébb megyek az égboltot megvilágító lángfaltól. Mintha nem üldözne tovább a tűz, már csak a fekete füstfelhők követnek.

Egy másfajta fény, a napfény kezd átszűrődni a sűrű füstön. Az örvénylő füst felfogja a napsugarakat. Alig látok valamit. Legfeljebb tizenöt méter a látótávolság. Bárki könnyen elrejtőzhet ilyen körülmények között. Elővigyázatosságból nem ártana elővenni a késemet, bár kétlem, hogy huzamosabb ideig képes lennék a kezemben tartani. A fájdalom a kezemben össze sem hasonlítható azzal, amit a vádlimban érzek. Gyűlölöm az égési sebeket, világéletemben gyűlöltem, még azt is, amikor a sütővel kicsit megégettem az ujjamat. Ennél borzalmasabb fájdalmat nem tudok elképzelni, és soha nem volt ehhez hasonló égési sérülésem.

Annyira kimerült vagyok, hogy csak akkor veszem észre, hogy egy tavacskában vagyok, amikor már bokáig járok a vízben. A forrás táplálta tó hűs vize egy sziklahasadékból buzog elő. Beledugom a kezemet a sekély vízbe, és a fájdalom azonnal enyhülni kezd. Anya is mindig valami ilyesmit mondott. Az égési sebekre először hideg vizet kell ereszteni. A hideg víz elvonja a hőt, vagy mi. De anya a kisebb égésekről beszélt. Talán most is ezt javasolná a kezeimre. De mit csináljak a vádlimmal? Egyelőre még ahhoz sem szedtem össze a bátorságomat, hogy megvizsgáljam, de a fájdalomból ítélve egészen más jellegű sérüléssel állok szemben.

Egy darabig a tavacska partján hasalok, a hűs vízbe mártom a kezemet, a körmömre festett apró lángnyelveket nézegetem, amelyek már kezdenek lekopni. Szuper. Azt hiszem, a tűzből egy életre elegem lett.

Lemosom a vért és a kormot az arcomról. Megpróbálom végiggondolni, hogy mit tudok az égési sérülésekről. A Peremben elég gyakori az ilyen sérülés, mivel szénnel fűtünk, és széntüzelésű sütőket használunk. A bányarobbanásokról nem is beszélve… Egyszer beállított hozzánk egy család egy eszméletét vesztett fiatal férfival. Könyörögtek anyának, hogy segítsen. A körzet orvosa, aki a bányászokat kezelte, lemondott a férfiról, azt tanácsolta a családnak, hogy vigyék haza, mert hamarosan meg fog halni. A család azonban nem nyugodott bele a dologba. Eljöttek hozzánk, a konyhaasztalra fektették az ájult férfit. Csak egy pillantást vettem a combján tátongó sebre, a szénné égett húsra, amely alól kilátszott a csont, aztán kirohantam a házból. Az erdőbe mentem, egész nap vadásztam, és egész nap kísértett az összeégett férfi és apám halálának emléke. Az egészben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Prim, aki még a saját árnyékától is félt, otthon maradt, és segített anyának. Anya szerint a gyógyítók születnek, ezt a mesterséget nem lehet megtanulni. Minden tőlük telhetőt megtettek, de a férfi végül meghalt, ahogyan az orvos mondta.

Lassan kezdeni kellene valamit a lábammal, de még mindig nem visz rá a lélek, hogy megnézzem. Mi van, ha olyan csúnya a sebem, mint annak a férfinak? Mi van, ha kilátszik a csontom? Aztán eszembe jut, mit mondott anya: ha egy égési sérülés súlyos, előfordul, hogy az áldozat nem érez fájdalmat, mert az idegek is elpusztulnak. Ebből merítek bátorságot, aztán felülök, és magam elé húzom a lábamat.

Kis híján elájulok, amikor meglátom a vádlimat. A hús vörösen csillog, és a lábamat hólyagok borítják. Lassan, mélyet lélegzem, a kamerák ebben a pillanatban is az arcomat mutatják. Nem árulhatom el, hogy mennyire megrémít a sérülés. Már amennyiben szeretnék segítséget kapni. Szánalomból nem fognak segíteni rajtam. Viszont, ha látják, hogy nem adod fel, csodálni fognak, és akkor talán van még remény. Térdnél levágom a nadrágom szárát, pontosabban, ami megmaradt belőle, és alaposabban szemügyre veszem a sebet. Nagyjából tenyérnyi területen égett meg a lábam. A bőröm nem feketedett meg. Úgy ítélem meg a helyzetet, hogy nem árthat, ha víz éri a sebet. Óvatosan kinyújtom a lábamat, és belemártom a tavacskába, a bakancsom sarkát egy kiugró sziklára támasztom, hogy ne szívja meg magát túlságosan a bőr, aztán sóhajtok, mert a fájdalom szinte azonnal enyhül a hűs víz hatására. Tudom, hogy vannak olyan növények, amik felgyorsítják a gyógyulást, de nem ugrik be egy sem. Egyedül a víz és az idő gyógyító hatására számíthatok.

Indulnom kellene. A füst ugyan fokozatosan feloszlik, de még mindig elég sűrű és fojtogató. Viszont ha továbbra is ebbe az irányba haladok, el a tűztől, szinte biztos, hogy belerohanok a Hivatásosakba. Ráadásul abban a pillanatban, ahogy kiemelem a lábamat a vízből, olyan éles fájdalmat érzek, hogy muszáj azonnal visszadugnom. A kezeim valamivel jobb állapotban vannak. Rövid időre ki tudom emelni őket a vízből anélkül, hogy megőrülnék a fájdalomtól. Így szép lassan elrendezem a felszerelésemet. Először megtöltöm a palackot, aztán jóddal fertőtlenítem a vizet, majd elegendő idő elteltével nekilátok, hogy hidratáljam a szervezetemet. Kis idő múlva sikerül rávennem magam, hogy elrágcsáljak egy kekszet, ami valamelyest megnyugtatja a gyomromat. Összehajtogatom a hálózsákomat. Néhány apró fekete foltot leszámítva viszonylag ép maradt. A kabátom viszont rosszabbul járt. Rettenetes szagot áraszt, és csúnyán összeégett, a hátán, jókora területen helyrehozhatatlanul megsérült. Levágom a tönkrement részt. Az új kabátomnak elég érdekesre sikerül a szabása. A hasamig ér. A kapucnija viszont sértetlen maradt, ami azért jóval több a semminél.

A fájdalom ellenére kezdek elálmosodni. Felmásznék egy fára pihenni, csakhogy ott túl könnyen kiszúrhatnak. Ráadásul képtelen lennék eltávolodni a tavacskától. Szépen elpakolom a holmimat, a vállamra veszem a hátizsákomat, de képtelen vagyok elindulni. Találok néhány vízinövényt, aminek ehető a gyökere. A maradék nyúlhúsból és a gyökerekből összeütök egy kis vacsorát. Vizet kortyolok. A nap lassan végigkúszik az égbolton. Mégis hol találhatnék ennél biztonságosabb helyet? Hátradőlök, még a hátizsákomat sem veszem le. Ha a Hivatásosak engem akarnak, hát tessék, itt vagyok, gondolom, mielőtt álomba merülök. Keressenek csak meg.

Naná, hogy megtalálnak. Még szerencse, hogy készen állok az indulásra, mert amikor meghallom a léptek zaját, alig egy percem marad, hogy eltűnjek. Alkonyodik. Alig riadok fel, máris talpra ugrom, és rohanni kezdek. Keresztülgázolok a tavacskán, és eltűnök a bozótosban. A lábam miatt nem tudok olyan gyorsan haladni, de üldözőim sem olyan fürgék már, mint a tűz előtt. Köhögnek, és rekedt hangon kiabálnak egymásnak.

Ennek ellenére fokozatosan bekerítenek, mint egy vadkutya falka, így aztán azt teszem, amit hasonló helyzetben mindig is csináltam. Kiválasztok egy magas fát, és felmászom. Ha a futástól fájt a lábam, a fára mászás valóságos kínszenvedés, amellett ugyanis, hogy erőlködnöm kell, kénytelen vagyok hozzáérni megégett tenyeremmel a fa kérgéhez. Azért még így is elég gyorsan mászom, és mire üldözőim a fa alá érnek, már hat méter magasan vagyok. Egy pillanatra mindenki megáll, és szemügyre veszi a másikat. Remélem, nem hallják meg, ahogy a szívem kalapál.

Ez ennyi volt, gondolom. Mégis mennyi esélyem van ellenük? Hatan vannak, az öt Hivatásos meg Peeta, és az egyetlen vigaszom, hogy ők is borzalmasan festenek. De még így is elég egy pillantást vetni a fegyvereikre. Az arcukat nézem, vigyorognak, a fogukat vicsorgatják. Könnyű préda vagyok. Nem kecsegtet sok jóval a helyzet. Ám ekkor rájövök valamire. Nagyobbak és erősebbek nálam, ehhez nem fér kétség, viszont nehezebbek is. Nem véletlen, hogy mindig én másztam fel a magasabban lévő gyümölcsökért, én loptam ki a tojást a madárfészkekből, nem pedig Gale. Még a legkisebb Hivatásosnál is legalább huszonöt-harminc kilóval könnyebb vagyok.

Mosolygok. – Hogy ityeg a fityeg odalent? – kiáltok le vidáman. Egy pillanatra mindannyian megdöbbennek, de tudom, hogy a közönség imádni fogja, amit most csinálok.

– Egész jól – kiáltja a fiú a Második Körzetből. – És odafent?

– Kicsit meleg van – mondom, és szinte már hallom is a kapitóliumi nézők nevetését. – Viszont sokkal jobb a levegő. Miért nem másztok fel ti is?

– Azt hiszem, én felmegyek – szólal meg ugyanaz a fiú.

– Tessék, Cato, fogd! – mondja a lány az Első Körzetből, és a fiú kezébe nyomja az ezüst íjat és nyilakkal teli tegezt. Az én íjam! Az én nyilaim! Már a látványuktól olyan mérges leszek, hogy legszívesebben üvöltenék, magamra haragszom és az áruló Peetára, amiért a Bőségszarunál elterelte a figyelmemet. Próbálok a szemébe nézni, de szándékosan kerüli a tekintetemet, miközben tisztára törli a kése pengéjét a ruháján.

– Nem – mondja Cato, és eltolja magától a felkínált íjat. – Inkább a kardomat használom. – Megpillantom a szóban forgó fegyvert: a rövid, széles pengéjű tőr Cato övén lóg.

Hagyok időt Catónak, hogy felkapaszkodjon az egyik alsó ágra, aztán elindulok felfelé. Gale szerint olyan vagyok, mint egy mókus, olyan gyorsan mászom fel akár a legvékonyabb ágakon is. Ezt részben azért tudom megcsinálni, mert könnyű vagyok, részben pedig azért, mert rengeteget gyakoroltam. Tudni kell, hogy hová rakja az ember a kezét meg a lábát. Újabb tíz méterrel magasabban járok, amikor meghallom a reccsenést. Lepillantok, Cato hadonászva zuhan a mélybe, az ággal együtt, amibe kapaszkodott. Keményen csapódik a földre, éppen azért imádkozom, hogy törje ki a nyakát, amikor feltápászkodik, és vadul szitkozódni kezd.

A lány az íjjal, akit valaki Glimmernek szólít – röhejes, milyen neveket képesek adni a gyerekeknek az Első Körzetben –, szóval ez a Glimmer elkezd felfelé mászni a fán, de amikor recsegni kezdenek a lába alatt az ágak, van annyi esze, hogy megálljon. Most már legalább huszonöt méter magasan vagyok. Glimmer megpróbál lelőni, de azonnal látszik, hogy nem ért az íjhoz. Viszont az egyik nyíl még így is elég közel fúródik a fa törzsébe ahhoz, hogy elérjem, és kihúzzam. Lóbálom a zsákmányt, mintha csakis azért szedtem volna ki a nyilat a fából, hogy bosszantsam őket. Pedig úgy tervezem, hogy az első adandó alkalommal használni fogom. Meg tudnám ölni őket, mindegyiket, ha az ezüstözött íj egyszer a kezembe kerülne.

A Hivatásosak körben állnak a fa alatt, hallom, ahogy fojtott hangon morgolódnak, nagyon bosszantja őket, hogy bolondot csináltam belőlük. Lassan alkonyodni kezd, hamarosan kénytelenek lesznek felfüggeszteni a támadást. Peeta hangját hallom, ahogy rekedten így kiált: – Hagyjuk, hadd maradjon fenn a fán. Úgysem tud hová menni. Majd reggel ellátjuk a baját.

Nos, egy dologban tökéletesen igaza van. Nem nagyon megyek sehová. Elmúlt a hűs víz fájdalmat enyhítő hatása, a sebeim újra iszonyatosan lüktetnek. Lejjebb ereszkedem egy villás ághoz, és nagy nehezen sikerül valami fekhelyet készítenem magamnak. Felveszem a kabátomat. Kiterítem a hálózsákot. Az övemmel hozzákötözöm magamat az ághoz, és visszafojtom a nyöszörgésemet. A hálózsák azonban túl meleg a sebes lábamnak. Felhasítom a zsák anyagát, és kidugom a lábamat a résen. Vizet permetezek a sebre és a kezemre.

Elszállt belőlem minden harciasság. A fájdalom és az éhség teljesen legyengít, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy bekapjak valamit. Még ha az éjszakát túl is élem valahogy, vajon mit hoz a hajnal? A lombsátorba bámulva próbálok pihenni kicsit, de a lüktető sebek egy pillanat nyugtot sem hagynak. A madarak éjszakai pihenőjükhöz készülődnek, altatódalt énekelnek bókáiknak. Előbújnak az éjszakai állatok. Valahol bagoly huhog. Egy bűzös borz alig érezhető szaga vegyül a füstbe. A szomszéd fáról valami állat – talán egy oposszum – bámul, a szeme megcsillan a Hivatásosak fáklyáinak fényében. Hirtelen felkönyökölök. Várjunk csak, ez nem is egy oposszum. Jól ismerem az oposszum üvegesen csillogó szemeit. Az a helyzet, hogy nem egy állat bámul a másik fáról. A lemenő nap utolsó sugaraiban sikerül kivennem, hogy ki leskelődik némán az ágak közül. Ruta.

Vajon mióta lehet ott fenn? Valószínűleg mindvégig ott kuksolt. Mozdulatlanná dermedt, senki sem vette észre, ő pedig figyelte, hogyan bontakoznak ki az események a mélyben. Kevéssel előttem mászhatott fel a fára, amikor meghallotta a közelgő falka trappolását.

Egy darabig egymás szemébe bámulunk. Aztán anélkül, hogy akár csak egy levelet is megzörgetne, Ruta kinyújtja apró kezét, és a fejem fölé mutat.


 

 

14

 

Felemelem a fejemet, és a lombok közé bámulok, oda ahová Ruta mutat. Először fogalmam sincs, mire gondol, aztán egyszer csak, úgy négy-öt méterrel felettem, a sápadt alkonyi fényben megpillantok egy elmosódott tárgyat. Mi a fene lehet? Talán valami állat? Nagyjából akkora, mint egy mosómedve, de lágyan ringatózva lóg lefelé egy ágról. És van itt még valami. Az alkonyi erdő jól ismert neszeibe különös, halk zümmögés vegyül. Ebben a pillanatban rájövök, hogy mire mutatott Ruta. Egy darázsfészekre.

Hirtelen elönt a rémület, de szerencsére van annyi lélekjelenlétem, hogy nem sikoltok fel. Különben sem tudhatom, milyen darazsak élnek ebben az erdőben. Talán csak a közönséges „ha békén hagysz, mi sem bántunk” fajtából valók. De mivel itt most a Viadal arénájában vagyunk, nem sok esélyét látom, hogy közönséges darázsfészekbe botlottam. Sokkal valószínűbb, hogy a Kapitólium mutánsaival van dolgom, a nyomkövető vadászdarazsakkal. A fecsegő poszátához hasonlóan ezeket a gyilkos rovarokat is génlaboratóriumokban fejlesztették ki, és a körzetek stratégiai fontosságú pontjaira telepítették a háború éveiben, mint valamiféle különleges taposóaknákat. A vadászdarázs nagyobb a közönséges darázsnál, a teste jellegzetes aranyszínű, a csípése helyén szilva nagyságú dudor keletkezik. Az emberek többsége csak néhány fullánkot bír elviselni. De olyan is van, hogy az áldozat az első csípéstől meghal. A túlélőknek olyan borzalmas hallucinációi lesznek a darázsméregtől, hogy sokan egyszerűen megőrülnek. És ez még nem minden: ezek a darazsak képesek levadászni bárkit, aki zargatja a fészküket, és megpróbál végezni velük. Innen ered a „vadász” jelző a nevükben.

A háborút követően a Kapitólium elpusztította a város körül elhelyezett darázsfészkeket, de a körzetek közelében lévőket nem bántották. Gondolom, ezzel is a gyengeségünkre akarnak emlékeztetni, ugyanúgy, mint a Viadallal. Már csak a darazsak miatt sem érdemes elhagyni a Tizenkettedik Körzet területét. Amikor Gale meg én véletlenül vadászdarázsfészekbe botlottunk, gondolkodás nélkül menekülni kezdtünk az ellenkező irányba.

Szóval egy ilyen fészek lóg a fejem felett? Visszanézek Rutára, hátha van valami ötlete, hogyan mászhatnék ki a csávából, de a lány közben eltűnt a lombsátorban.

Az adott helyzetben igazából tök mindegy, milyen darázs fészkel a fán. Megsebesültem és csapdába estem. Kapok ugyan egy kis haladékot, a sötétség elodázza a problémát, de mire felkel a nap, a Hivatásosak biztosan kitalálják, hogyan végezzenek velem. Nincsen választásuk, azok után, hogy ország-világ előtt hülyét csináltam belőlük. Egyedül a fejem felett himbálózó darázsfészek segíthet. Ha valahogy sikerülne ledobni rájuk, talán el tudnék menekülni. De ezzel kockára teszem az életemet.

Természetesen nem tudok elég közel mászni a fészekhez, hogy levágjam. El kell fűrészelnem az ágat a tövénél, és a gallyal együtt kell ledobnom a fészket. A késem fűrészfogas része pont megfelel a célnak. De vajon a kezem bírni fogja? És nem fogom felriasztani a darázsrajt a fűrészelés keltette rezgéssel? És mi van, ha a Hivatásosak rájönnek, mire készülök, és odébb költöztetik a táborukat? Ezzel egy pillanat alatt dugába dőlne a tervem.

Rájövök, hogy kizárólag akkor van esélyem, hogy észrevétlenül elfűrészeljem az ágat, amikor este felhangzik a himnusz. A himnusz viszont bármelyik pillanatban felharsanhat. Kikászálódom a hálózsákból, megbizonyosodom róla, hogy a kés nem fog kicsúszni az övemből, aztán elkezdek felfelé mászni. Ez már önmagában véve veszélyes, mert az ágak elvékonyodnak, és még az én súlyomhoz sem elég erősek, de azért kitartóan mászom tovább. Amikor elérem azt az ágat, amelyiken a darázsfészek lóg, a zümmögés jól hallhatóvá válik. Az viszont továbbra sem derül ki, hogy milyen fajta darazsak lakják a fát. A füst, ugrik be hirtelen a megoldás. A füst elkábította őket. A füst volt a lázadók egyetlen hatékony fegyvere a háború idején a vadászdarázs-rajok ellen.

Az éjszakai égbolton felragyog a Kapitólium címere, és megszólal a himnusz. Most vagy soha, mondom magamban, és elkezdem fűrészelni a fát. A hólyagok kifakadnak a jobb tenyeremen, ahogyan ügyetlenül rángatom előre-hátra a kést. Ha sikerül vágatot csinálnom, már könnyebben megy a munka, de még így is alig bírom. A fogamat csikorgatva fűrészelek tovább, időnként felpillantok az égre, és látom, hogy ma sem halt meg senki. De nincsen semmi baj. A közönség a képernyők előtt marad, engem néznek, ahogyan lesérülve kuporgok a fán, miközben alattam a falka lesben áll. A himnusz lassan véget ér, még csak a faág háromnegyed részét vágtam át, amikor elhallgat a zene, az ég elsötétül, és muszáj leállnom.

Most mit csináljak? Talán be tudnám fejezni vakon is a dolgot, kitapogatva az ágat, de nem biztos, hogy ez lenne a legokosabb megoldás. Ha a darazsak túlságosan bekábultak a füsttől, ha a darázsfészek beakad, miközben lefelé zuhan, ha menekülni próbálok, akkor ez az egész csak végzetes időpocsékolás. Inkább várok hajnalig, gondolom, aztán felmászom ide, és ledobom a nyakukba a darázsfészket.

A Hivatásosak fáklyáinak halvány fényében óvatosan visszamászom a villásan elágazó faághoz, ahol is kellemes meglepetés vár. A hálózsákomon egy kicsi műanyag tégelyt találok, amihez egy kis ezüst ejtőernyő kapcsolódik. Támogatóm első ajándéka! Haymitch biztos a himnusz alatt küldette be. A tégely kényelmesen elfér a tenyeremen. Mi lehet benne? Biztosan nem kaja. Letekerem a fedelét, és az illatból már tudom, hogy valami gyógykenőcs lesz. Óvatosan megtapogatom a krém felszínét. Mintegy varázsütésre megszűnik az ujjhegyemben lüktető fájdalom.

– Ó, Haymitch! – suttogom. – Köszönöm. – Akkor mégsem hagyott cserben. Nem hagyott teljesen magamra. Csillagászati összegbe kerülhetett ez a kis tégely gyógykenőcs. Az is lehet, hogy nem egy, hanem jó néhány támogató dobta össze a pénzt. Számomra viszont mindennél többet ér.

Két ujjamat a kenőcsbe mártom, és óvatosan bekenem a lábamat. A hatás egyszerűen varázslatos, alig érintkezik a sérült felülettel a krém, a fájdalom abban a pillanatban megszűnik, és csak valami kellemes, hűsítő érzés marad utána. Ez nem olyan kotyvalék, amit anya csinált erdei gyógynövényekből, ezt a balzsamot a Kapitólium laboratóriumaiban fejlesztették ki. Miután lekezelem a lábamat, vékonyan bekenem a kezemet is. Becsomagolom a tégelyt a kis ejtőernyőbe, és befészkelem magamat a hálózsákba. Most, hogy megszűnt a fájdalom, alig helyezkedem el, pillanatok alatt álomba merülök.

Alig néhány méterre tőlem egy madár telepedik az egyik ágra, és énekével jelzi, hogy új nap virradt. A hajnali szürkületben szemügyre veszem a kezemet. A csúnya, vörös hurkák helyén rózsaszín és puha a bőr. A lábam mintha továbbra is lángolna, de előző nap sokkal mélyebb volt a seb. Újra bekenem a sebet, aztán csendben összepakolom a holmimat. Bármi történjék is, lépnem kell, nincs vesztegetni való időm. Valahogy sikerül lenyomnom a torkomon egy kekszet és egy darabka szárított húst, aztán iszom pár korty vizet. Előző nap szinte mindent kihánytam, és máris érzem az éhség hatását.

A Hivatásosak falkája és Peeta még alszik. A testhelyzetéből ítélve – hátát a fa törzsének támasztva ül – Glimmer van őrségben, de annyira kimerülhetett, hogy elnyomta az álom.

Hunyorogva próbálom kivenni Rutát a szomszéd fán, de sehol sem látom. Mivel ő hívta fel a figyelmemet a darázsfészekre, tartozom neki annyival, hogy figyelmeztetem. Ráadásul, ha ma meghalok, azt szeretném, hogy Ruta győzzön. Hiába jelentene némi extra élelmet a családomnak, még a gondolatát sem bírom elviselni, hogy Peeta nyeri meg a Viadalt.

Suttogva szólítom Rutát, és hamarosan megpillantom tágra nyílt, rémült szemeit. Ujjával újra a fejem felett lógó darázsfészekre bök. A késemet magam előtt tartva fűrészelő mozdulatot teszek. Ruta bólint, aztán eltűnik. Az egyik közeli fa lombja megzörren. Aztán valamivel távolabbról hallatszik a levelek susogása. Ekkor jövök rá, hogy Ruta fáról fára ugrál. Alig bírom megállni, hogy hangosan felnevessek. Ezt mutatta be a Játékmestereknek? Elképzelem, ahogy Ruta a Kiképzőközpont tornatermében repked, anélkül, hogy a padlót érintené. Tíz pontot simán adhattak volna neki.

Pirkad, a felkelő nap sugarai rózsaszínűre festik az ég alját. Nem várhatok tovább. Az előző éjszaka gyötrelmeihez képest most szinte könnyedén kúszom felfelé az ágak között. Nemsokára már ott kuporgok annál az ágnál, amelyiken a darázsfészek himbálózik, belehelyezem a kést a vágatba, és már éppen nekilátnák, hogy tovább fűrészeljek, amikor valami mozgolódásra leszek figyelmes. Egy ragyogó aranyszínű vadászdarázs vánszorog a fészek szürke, pergamenszerű felszínén. Szemmel láthatólag kicsit még be van lassulva, de él és mozog, ami azt jelenti, hogy hamarosan a többiek is megjelennek. Izzadni kezd a tenyerem, a verejtékcseppek a balzsam tetején gyöngyöznek, megpróbálom szárazra törölni a tenyeremet a pólómon. Ha nem sikerül villámgyorsan levágnom az ágat, a darázsraj felébred, és rám ront.

Most már nincs értelme feladni. Nagy levegőt veszek, megmarkolom a kés nyelét, és teljes erőből fűrészelni kezdek. Előre, hátra, előre, hátrál A vadászdarazsak zümmögni kezdenek, és hallom, hogy előbújnak a fészekből. Éles fájdalom nyilall a térdembe, ahogy az egyik darázs megcsíp, és tudom, hogy hamarosan megtalálnak a többiek is. Előre, hátra, előre, hátra! Abban a pillanatban, ahogy a kés átvágja az ágat, megpróbálom minél messzebb hajítani magamtól. A fészek zuhan lefelé, keresztül az alsóbb ágakon, időnként megakad egyik-másik gallyban, de a végén valahogy mindig kiszabadul, aztán tompa puffanással a földbe csapódik. A fészek szétreped, mint egy tojás, a dühödt vadászdarazsak kirajzanak a szabadba.

Még egy csípést érzek az arcomon, és egy harmadikat a nyakamon, a darazsak mérgétől azonnal szédülni kezdek. Fél kézzel kapaszkodom a fába, miközben a másik kezemmel kirántom a horgas végű fullánkokat a húsomból. Szerencsére csak három darázs mart meg, mielőtt ledobtam a fészket. A többi rovar már a földön keres magának célpontot.

Elszabadul a pokol. A Hivatásosak egy elsöprő erejű vadászdarázs-támadásra riadnak fel álmukból. Peetának és néhány Hivatásosnak van annyi lélekjelenléte, hogy csapot-papot hátrahagyva menekülőre fogja. Hallom, ahogy azt üvöltik: „A tóhoz! A tóhoz!”. Abban reménykednek, hogy a vízben le tudják rázni a darazsakat. Elég közel lehet a tó, ha azt hiszik, hogy sikerül lehagyniuk a dühödt rovarokat. Glimmernek és a lánynak a Negyedik Körzetből nincsen szerencséje. A darazsak borzalmasan összecsipkedik őket, mielőtt el tudnának menekülni. Glimmer teljesen becsavarodik, sikoltozva próbálja elhessegetni a megvadult rovarokat az íjával, de persze nem sikerül neki. Segítségért kiált, de a többiek természetesen nem fordulnak vissza. A másik lány tántorogva eltűnik a szemem elől, de kizártnak tartom, hogy eljut a tóhoz. Glimmer közben összeesik, percekig kétségbeesetten vonaglik a földön, aztán nem mozdul többé.

A darázsfészekből csak az üres héj marad. A rovarok üldözőbe vették a többieket. Nem hiszem, hogy visszajönnek, de nem akarok kockáztatni. Leugrom a fáról, és futva indulok a tóval ellenkező irányba. Szédülök a darazsak mérgétől, de visszatalálok a saját kis tavacskámhoz, és lemerülök a víz alá, hátha időközben a nyomomba szegődtek a darazsak. Úgy öt perc múlva kimászom a parti sziklákra. Nem túlzás, amit a vadászdarazsak csípéséről mesélnek. A térdemen a csípés helyén nem szilva, hanem inkább narancs méretű dudor keletkezett. Ahonnan kihúztam a fullánkokat, bűzös, zöld genny szivárog.

A dudor. A fájdalom. A genny. A haldokló Glimmer vonagló teste a földön. Alig kelt fel a nap, máris mennyi borzalom. Nem akarok belegondolni, hogyan nézhet ki Glimmer. A testét felismerhetetlenségig eltorzítják a csípések. Feldagadt ujjai az íjra kulcsolódnak…

Az íj! Egyik gondolat követi a másikat, és mielőtt felfognám, mit teszek, újra talpon vagyok, és visszafelé tántorgok a fák között Glimmerhez. Az íj. A nyilak. Meg kell szereznem őket. Még nem sütötték el az ágyút, Glimmer talán kómába esett, a szíve még viaskodik a darázsméreggel. De amint megáll, és az ágyúdörgés tudatja mindenkivel, hogy a lány meghalt, megjelenik az égen egy légpárnás repülő, hogy elvigye a holttestét, az egyetlen íjjal és a tegezzel együtt, amit az arénában láttam. Nem hagyhatom, hogy még egyszer lenyúlják az orrom elől!

Abban a pillanatban, amikor megérkezem Glimmer holttestéhez, eldördül az ágyú. A vadászdarazsaknak semmi nyoma. A lány, aki olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt aranyszínű ruhájában az interjú éjszakáján, most felismerhetetlen. Az arcvonásai gyakorlatilag eltűntek, az összes végtagja háromszorosára dagadt. A fullánkok helyén keletkezett kelések kezdenek kifakadni, bűzös zöld gennyet okádva magukból. Muszáj eltörnöm feldagadt ujjait egy kővel, hogy ki tudjam szabadítani az íjat. A tegez a hátán volt, és most beszorult a teste alá. A kezénél fogva rángatom, hátha sikerül hasra fordítanom, de a húsa gyakorlatilag szétmállik a kezemben, én pedig hátratántorodom, és a földre huppanok.

Ez most tényleg megtörténik? Ez a valóság? Vagy már hallucinálok? Erősen összeszorítom a szememet, próbálok egyenletesen lélegezni a számon keresztül, hátha nem hányom össze magamat. A reggelinek a gyomromban kell maradnia, mert kizárt, hogy a következő néhány napban alkalmam nyílik majd vadászni. Másodszor is eldördül az ágyú, ezúttal valószínűleg a Negyedik Körzetből való lány halálát jelzi. Hirtelen elhallgatnak a madarak, aztán felhangzik a jól ismert fütty, amivel figyelmeztetik egymást, hogy mindjárt megérkezik a légpárnás. Összezavarodom, először arra gondolok, Glimmer holttestéért jönnek, jóllehet ennek nincs sok értelme, mert még nem adtam fel, még nem sikerült megszereznem a tegezt. Előretántorodok, és ahogy ott térdelek, egyszer csak vadul hajladozni kezdenek körülöttem a fák. Az égbolt közepén kiszúrom a légpárnás repülőt. Rávetem magam Glimmer testére, mintha meg akarnám védeni, de ekkor megpillantom, ahogyan a másik lány holtteste a levegőbe emelkedik, és eltűnik.

– Csináld már! – parancsolok rá magamra. Összeszorított foggal benyúlok Glimmer teste alá, és a bordáinál fogva hasra fordítom. Nem bírom tovább, kapkodni kezdem a levegőt, ez az egész olyan, mint egy rémálom, már nem tudom eldönteni, hogy hol ér véget a valóság, és hol kezdődnek a hallucinációk. Megragadom a nyilakkal teli ezüst tegezt, de a szíja beakad valamibe – talán Glimmer lapockájába –, nagyot rántok rajta, és végül sikerül kiszabadítanom. Abban a pillanatban, ahogy megragadom a tegezt, lépteket hallok. Többen rohannak felém a bozótosban, a Hivatásosak visszatértek. Azért jöttek, hogy megöljenek, vagy a fegyvereikért, bár a kettő nem zárja ki egymást.

A meneküléshez már túl késő van. Előhúzok egy gennytől síkos nyilat a tegezből, és megpróbálom az íj húrjára illeszteni, de egy helyett három húrt látok, és a gyomrom is felfordul a förtelmes bűztől, úgyhogy képtelen vagyok felajzani a fegyvert. Nem tudom megcsinálni. Nem tudom megcsinálni. Nem tudom megcsinálni.

Amikor az első vadász magasba emelt dárdával, dobásra készen kiront a fák közül, már tudom, hogy elvesztem. Nem tudom hová tenni a Peeta arcára kiülő rémületet. Várom, hogy mikor fúródik belém a lándzsa. Peeta azonban leereszti a karját.

– Mi a fenét csinálsz még itt? – sziszegi ingerülten. Értetlenül bámulok rá, miközben víz csöpög a füle alatt befúródott fullánk végéről. Peeta egész teste csillog, mintha harmatban fürdött volna. – Meg vagy őrülve? – Döfködni kezd a lándzsa tompa végével. – Kelj fel! Kelj már fel! – feltápászkodom, de Peeta tovább lökdös. Mi van? Mi folyik itt? Aztán Peeta hatalmasat taszít rajtam. – Fuss! – üvölti. – Fuss!

A háta mögött megpillantom Catót, amint éppen átverekszi magát a bozótoson. Ő is csurom víz, és csúnya csípésnyom éktelenkedik a szeme alatt. A napfény megcsillan kardja pengéjén, de aztán megfordulok, és rohanni kezdek, ahogyan Peeta mondta. Magamhoz szorítom az íjat és a nyilakat. Állandóan nekimegyek a semmiből előbukkanó fáknak. Minduntalan megbotlom, elveszítem az egyensúlyomat, és elesem. Elhagyom a tavacskámat, aztán már az erdő ismeretlen részén járok. A világ ijesztően eltorzul körülöttem. Egy pillangó ház méretűre növekszik, aztán milliónyi apró, csillogó szilánkra robban szét. A fák vérré változnak, és a bakancsomra fröccsennek. Hangyák másznak elő a kezemen a hólyagokból, és hiába próbálom, nem tudom lerázni őket magamról. Felmásznak a karomon, fel a nyakamba. Valaki üvölt, hosszan, élesen, és mintha soha nem akarná abbahagyni, hogy levegőt vegyen. Nem vagyok benne biztos, de mintha én üvöltenék. Megbotlom, és belezuhanok egy kis gödörbe, amit apró narancssárga buborékok vesznek körül, amelyek úgy zümmögnek, mint a vadászdarazsak. A térdemet felhúzom az államhoz, és várom a halált.

Rosszul vagyok, és teljesen összezavarodtam, egyetlen tiszta gondolat motoszkál a fejemben: Peeta Mellark megmentette az életemet. Aztán a hangyák belemásznak a szemembe, és minden elsötétül.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.