Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. (második rész) 10-11 fejezet

Második rész

„A Viadal”


 

 

10

 

A kamerák egy pillanatig Peeta lesütött szemét mutatják. Eltart egy darabig, mire felfogják, amit mond. Aztán észreveszem, hogy az összes képernyő az én felnagyított arcomat mutatja, a szám félig tátva marad a csodálkozással vegyes tiltakozástól, mert ebben a másodpercben leesik, hogy Peeta rám céloz. Rám! Összeszorítom az ajkamat, és a padlót bámulom, abban bízom, hogy így el tudom rejteni a bennem forrongó érzéseket.

– Ó, hát ez elég nagy balszerencse – töri meg a csendet Caesar. A hangjába őszinte sajnálat és fájdalom vegyül. A tömeg egyetértően morajlik, néhányan még fel is kiáltanak kétségbeesésükben.

– Tényleg nem jó – ért egyet Peeta.

– Nos, nem hinném, hogy bárki szemrehányást tehetne neked ezért. Nem könnyű megállni, hogy az ember ne zúgjon bele az ifjú hölgybe – mosolyog Caesar. – Egyébként tudta, hogyan érzel iránta?

Peeta a fejét rázza. – Mostanáig nem.

A képernyőre pillantok, elég hosszan ahhoz, hogy lássam, minden kétséget kizáróan fülig pirultam.

– Jó lenne visszahívni Katnisst, hogy kifaggassuk, mit gondol a dologról? – teszi fel a költői kérdést Caesar a közönségnek. A tömeg egy emberként támogatja a javaslatot. – Sajnos azonban muszáj betartanunk a szabályokat. Katniss Everdeen interjúja már véget ért. Sok szerencsét, Peeta Mellark, azt hiszem, Panem minden lakosa nevében mondhatom: tiszta szívből szorítunk nektek.

A tömeg üvöltése fülsiketítő. Peeta mindenkit lesöpört a színről azzal, hogy szerelmet vallott nekem. Amikor a közönség végül lecsillapodik, Peeta kinyög egy halk „Köszönöm”-öt, és visszamegy a helyére. Felállunk, hogy meghallgassuk a himnuszt. Muszáj felemelnem a fejemet a kötelező tiszteletadás miatt, így aztán kénytelen vagyok szembesülni a ténnyel, hogy az összes képernyőn Peeta meg én látszunk, néhány lépésre állunk egymástól, és tudom, hogy a nézők fejében soha többé nem szakadunk el egymástól. Szegény, tragikus sorsú szerelmesek.

De engem nem vág át.

A himnusz után a kiválasztottak visszamennek a Kiképzőközpont előcsarnokába, és beszállnak a liftekbe. Úgy intézem, hogy még véletlenül se kerüljek egy liftbe Peetával. A nagy tömegben leszakadoznak a körülöttünk nyüzsgő stílustanácsadók, mentorok és egyéb kísérők, így végül magunkra maradunk. Senki sem beszél. A lift megáll, hogy a velem utazó négy kiválasztott kiszálljon, aztán egyedül maradok, és végül azon kapom magam, hogy kinyílik az ajtó, és már meg is érkeztem a tizenkettedik emeletre. Abban a pillanatban, amikor Peeta kilép a liftből, nekirontok, és tenyérrel rávágok a mellkasára. Elveszíti az egyensúlyát, és nekiesik egy művirágokkal teli ronda vázának. A váza megbillen, aztán ezernyi apró darabra törik a padlón. Peeta a szilánkokra zuhan, a keze rögtön vérezni kezd.

– Ezt most miért csináltad? – kérdezi döbbenten.

– Ehhez nem volt jogod! Nem volt jogod, hogy ilyeneket mondjál rólam! – kiabálom.

Ekkor ismét nyílik a lift, és kilép az egész csapat, Effie, Haymitch, Cinna, és Portia.

– Mi folyik itt? – kérdezi Effie, hisztérikusan remegő hangon. – Elestél, Peeta?

– Katniss fellökött – feleli Peeta, és Effie meg Cinna felsegítik a padlóról.

Haymitch odafordul hozzám. – Fellökted?

– A maga ötlete volt, ugye? Hogy hülyét csináljanak belőlem az egész ország előtt? – A kérdésre kérdéssel válaszolok.

– Az én ötletem volt – szól közbe Peeta, miközben fájdalomtól eltorzult arccal húzogatja ki a szilánkokat a tenyeréből. – Haymitch csak segített kidolgozni.

– Na persze, hogy milyen segítőkész ez a Mr. Haymitch! Legalábbis veled – teszem hozzá.

– Te bolond vagy – morogja Haymitch utálkozva. – Szerinted Peeta ártani akart neked? Olyasvalamit kaptál tőle, amit egyedül soha nem tudtál volna elérni.

– Gyengének tűntem miatta – fortyanok fel.

– Egy nagy fenét! Vonzóvá tett. És nézzünk szembe a ténnyel: ezen a téren minden segítség elkel neked. Annyi romantika volt benned, mint egy darab kőben, amíg Peeta nem kürtölte világgá, hogy bejössz neki. Most viszont mindenki téged akar. És csak rólatok beszélnek majd. A Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmeseiről. – Haymitch nagyon belelendül.

– De mi nem vagyunk elátkozott szerelmesek! – kiáltom.

 Haymitch a vállamnál fogva megragad, és a falhoz nyom. – Kit érdekel?

Ez az egész csak egy nagy show. Csak az számít, hogy mit gondolnak rólad. Miután véget ért az interjúd, legfeljebb annyit tudtam volna mondani rólad, hogy elég helyes vagy, ami, tegyük hozzá, már önmagában véve is kisebbfajta csoda. Most viszont igazi szívtipró lett belőled. Ó, ó, ó, a fiúk odahaza elepedve omlanak a lábaid elé. Mit gondolsz, melyik Katniss Everdeen tud több támogatót szerezni?

A Haymitch pofájából áradó borszagtól felkavarodik a gyomrom. Letépem a mancsát a vállamról, és oldalra lépek, hogy rendezni tudjam a gondolataimat.

Cinna odajön hozzám, és átkarol. – Haymitchnek igaza van, Katniss. Fogalmam sincs, mit gondoljak. – Szólniuk kellett volna, hogy ne tűnjek tisztára hülyének.

– Nem, Katniss, a reakciód tökéletes volt. Ha előre tudod, mi fog történni, nem lett volna ilyen hiteles az egész – szólal meg Portia.

– A fiúja miatt aggódik – jegyzi meg Peeta mogorván, és félrehajítja a váza egy véres szilánkját.

Az arcom megint lángol, ahogy eszembe jut Gale. – Nincsen fiúm.

– Na persze – mondja Peeta. – De azt biztos, hogy kiszúrta volna, ha blöffölsz. Ráadásul te nem mondtad, hogy szeretsz engem. Akkor meg mit számít?

Lassan leesik, hogy mi a helyzet. A haragom kezd szertefoszlani. Nem tudom eldönteni, hogy kihasználtak-e vagy segítettek. Haymitchnek tényleg igaza van. Túléltem az interjút, de ezenkívül mit csináltam? Adtam a bolondos fruskát, és forogtam a csillogó ruhámban. Vihogtam. Egyedül akkor sikerült valamiféle erőt sugároznom, amikor Primről beszéltem. Ha ezt összevetem a Threshből áradó néma és halálos elszántsággal, kénytelen vagyok elismerni, hogy az alakításom felejthetőre sikeredett. Csacska, sziporkázó és felejthető voltam. Na jó, talán a Játékmesterektől kapott tizenegy pont hagyott valami nyomot a nézőkben.

Most viszont Peeta a vágy tárgyává tett. És nemcsak ő vágyódik utánam. Azt mondta, sokan odavannak értem. Ha a közönség tényleg elhiszi, hogy bele vagyunk zúgva egymásba… emlékszem, milyen lelkesen reagáltak Peeta vallomására. Haymitchnek igaza van, a kapitóliumiak bekajálják az elátkozott szerelmesek meséjét. Hirtelen azon kezdek parázni, hogy talán mégsem reagáltam elég jól.

– Miután Peeta szerelmet vallott, úgy tűnt, én is hasonlóan érzek iránta? – kérdezem.

– Nekem igen – feleli Portia. – Nem mertél a kamerákba nézni, lesütötted a szemed, és fülig vörösödtél.

A többiek kórusban helyeselnek.

– Ragyogó volt az alakításod, drágaságom. Tolongani fognak a támogatók – vigyorog Haymitch.

Zavarban vagyok, amiért úgy reagáltam, ahogy. Úgy érzem, muszáj bocsánatot kérnem Peetától. – Bocs, hogy meglöktelek.

– Semmi baj – von vállat Peeta. – Habár a szabályok tiltják az ilyesmit.

– Nagyon fáj a kezed? – kérdezem.

– Rendbe fog jönni – feleli.

Hirtelen mindenki elhallgat, és megcsapja az orrunkat a vacsora ínycsiklandó illata. – Menjünk, együnk valamit – javasolja Haymitch. Mindannyian követjük az asztalhoz, és leülünk. De Peeta keze továbbra is nagyon vérzik, úgyhogy Portia elviszi az orvosi szobába. Nélkülük látunk neki a tejszínes rózsasziromlevesnek. Mire végzünk, már meg is jönnek. Peeta kezét bekötözték. Ahogy meglátom, elfog a bűntudat. Holnap már az arénában leszünk. Peeta szívességet tett nekem, én meg így háláltam meg neki. Vajon lesz még valaha alkalmam, hogy törlesszem a tartozásomat?

Vacsora után megnézzük az interjúk ismétlését a társalgóban. Affektálósnak és sekélyesnek látom magamat, ahogy vihogva pörgök-forgok a csini ruhában, a többiek mégis azzal nyugtatnak, hogy elragadó vagyok. Peeta viszont tényleg az, a szerelmes fiú végképp viszi a pálmát. Aztán engem mutatnak, ahogy zavartan elpirulok. Cinna gyönyörűvé varázsolt, Peeta vallomása után pedig még vonzóbbnak tűnök, ehhez jön még a körülmények tragikus volta. Az összhatás felejthetetlen.

Amikor véget ér a himnusz, a képernyő elsötétül, és csend telepedik a szobára. Holnap hajnalban felkeltenek, és felkészítenek az arénára. A Viadal igazából csak tízkor kezdődik, mivel a kapitóliumi emberek szeretnek lustálkodni. Nekünk azonban korán kell kelnünk. Egyelőre nem lehet tudni, milyen messze van az aréna, amit az idén készítettek.

Tudom, hogy Haymitch és Effie nem jön velünk. Innen egyenesen a Főhadiszállásra mennek, és remélhetőleg nem győzik majd összeírni a támogatóinkat, és kitalálni, mikor és hogyan adják oda a tőlük kapott ajándékokat. Cinna és Portia velünk utazik a helyszínre, ahonnan bebocsátanak bennünket az arénába. Elérkezik hát a búcsú pillanata.

Effie mindkettőnket kézen fog, és szemében valódi könnyekkel, sok szerencsét kíván nekünk. Elmondja, hogy életében nem érte még ekkora megtiszteltetés, hogy két ilyen ügyes kiválasztott kísérője lehetett, és ezért nagyon hálás nekünk. Aztán – Effie-ről van szó, és nála szinte törvényszerű, hogy valami igazán rettenetes dolgot is mondjon – hozzáteszi: – Nem lennék meglepve, ha jövőre végre valami rendes körzetbe küldenének!

Puszit nyom az arcunkra, és az elválás okozta megrázkódtatástól, vagy helyzetének lehetséges jobbra fordulása miatt teljesen elérzékenyülve robog ki a helyiségből.

Haymitch keresztbe tett karral állva végigmér bennünket.

– Nem akar még valami jó tanácsot adni? – kérdezi Peeta.

– Ha megszólal a gong, gyorsan szívódjatok fel. Nem vagytok felkészülve a vérfürdőre, amit a Bőségszarunál rendeznek. Tűnjetek el, menjetek minél messzebbre a többiektől, és keressetek vizet. Világos?

– És utána? – kérdezem.

– Maradjatok életben – mondja Haymitch. A vonaton is ezt tanácsolta, de ezúttal nincs berúgva, és nem nevet. Mi pedig csak bólintunk. Mit is mondhatnánk?

Amikor elindulok a szobámba, Peeta még marad, hogy váltson pár szót Portiával. Ennek őszintén örülök. Akárhogy is búcsúzunk majd egymástól, várhat a dolog holnapig. Valaki felhajtotta az ágytakarót, de a vörös hajú Avox lánynak se híre, se hamva. Bárcsak tudnám a nevét. Meg kellett volna kérdeznem tőle. Talán le tudta volna írni. Vagy elmutogatta volna. Bár lehet, hogy ezért büntetést kapna.

Lezuhanyozom, lemosom magamról az aranyszínű festéket, a sminket és a parfümöt. Egyedül a körmömre festett lángnyelveket nem tüntetem el. Legyen valami, ami emlékeztet arra, hogy tekint rám a közönség. Az ő szemükben én Katniss vagyok, a lány, aki lángra lobbant. Talán ez segít majd átvészelni a következő néhány napot, kell valami, amiből erőt meríthetek.

Vastag, bolyhos hálóinget húzok, és bemászom az ágyamba. Öt perc múlva rájövök, hogy hiába próbálkozom, nem fog menni az alvás. Pedig nagy szükségem lenne rá, hogy utoljára még aludjak egy jót. Mert az arénában minden egyes pillanat, amikor engedek a fáradtságnak, felér egy meghívással a halálra.

De sehogy se megy. Egy óra, kettő, három is eltelik, de a szemem csak nem akar lecsukódni. Egyfolytában azon pörög az agyam, vajon milyen lesz a terep az arénában. Sivatag? Mocsár? Jégtenger? A legjobban valami fás vidéknek örülnék, ahol lenne némi esélyem, hogy rejtekhelyet és élelmet találjak. Gyakran rendezik a Viadalt fás területen, mert a csupasz terep unalmas, és fák nélkül hamar véget ér a küzdelem. De vajon milyen lesz az éghajlat? És milyen csapdákat építettek a Játékmesterek, hogy felpörgessék az unalmasabb időszakokat? Aztán ott van a többi kiválasztott. Minél jobban idegesít, hogy nem tudok aludni, annál éberebb leszek. Végül annyira felhúzom magam, hogy képtelen vagyok az ágyban maradni. Egy darabig fel-alá járkálok a szobában, a szívem zakatol, levegő után kapkodok. A szobám egy börtöncellára emlékeztet. Érzem, ha nem megyek ki gyorsan a levegőre, megint randalírozni kezdek, és összetörök valamit. Kiszaladok az előtérbe, a tetőre vezető ajtóhoz. Nincs bezárva, egész pontosan tárva-nyitva áll. Talán elfelejtették bezárni, de ez igazából nem érdekel. A tetőt körülvevő energiamező megakadályoz minden, szökésre irányuló elkeseredett kísérletet. Amúgy sem áll szándékomban megszökni, csak szeretnék levegőzni kicsit. Szeretném még egyszer megnézni az égboltot és a holdat, az utolsó estémen, amikor nem vadásznak rám.

A tető nincs kivilágítva éjjel, de ahogy csupasz talpam a járólapra teszem, azonnal észreveszem a fekete alakot a Kapitólium örökkön izzó fényeinek háttere előtt. Az utcákon még mindig viszonylag nagy a nyüzsgés, zene szól, az emberek énekelnek, az autók tülkölnek. A szobámban semmit sem hallani ebből a vastag, hangszigetelő üvegtáblák miatt. Most még visszaosonhatok anélkül, hogy észrevenne; nem hallana meg ebben a fülsiketítő lármában. De olyan édes és hűs a levegő, hogy képtelen vagyok visszatérni szobám fojtogató börtönébe. Különben sem számít már semmit, nem igaz? Mármint, hogy beszélünk-e egymással, vagy sem.

Nesztelenül lépkedek. Már csak egy méterre vagyok tőle, amikor így szólok: – Aludnod kéne egy kicsit.

Összerezzen, de nem fordul meg. Alig láthatóan megrázza a fejét. – Nem akartam lemaradni a buliról. Elvégre a mi tiszteletünkre rendezik.

Odalépek mellé, és áthajolok a korlát peremén. A széles utcákon hömpölyög a táncoló tömeg. Hunyorogva próbálom kivenni az alakokat. – Jelmezben vannak?

– Ki tudja? – feleli Peeta. – Amilyen őrült szerkókban képesek mászkálni! Te sem tudsz aludni?

– Egyfolytában pörög az agyam – felelem.

– A családodra gondolsz? – kérdezi Peeta.

– Nem – ismerem el, és kissé elszégyellem magam. – A holnapi nap jár a fejemben. Aminek persze az égvilágon semmi értelme. – Alulról világítják meg a fények Peeta arcát, észreveszem, milyen esetlenül tartja bekötözött kezét. – Nagyon sajnálom, hogy megsérült a kezed.

– Nem számít, Katniss – mondja Peeta. – Sosem akartam részt venni ebben a vérengzésben.

– Így nem állhatsz hozzá – mondom.

– Miért nem? Ha egyszer ez az igazság. Legjobb esetben is annyit érhetek el, hogy nem hozok szégyent magamra, és… – Peeta habozik.

– És mi? – kérdezem.

– Nem tudom pontosan megfogalmazni. Szeretnék… szeretnék önmagámként meghalni. Érted, mit akarok mondani? – kérdezi. A fejemet rázom. Mégis hogyan máshogy halhatna meg? Én sem szeretnék megváltozni az arénában. Nem szeretnék kifordulni magamból, hogy valami szörnyeteggé váljak, ami valójában nem vagyok.

Az ajkamba harapok, tök gáz vagyok. Miközben én azon ábrándoztam, milyen jó lenne, ha lennének fák, Peeta minden gondolatát az kötötte le, hogyan maradjon önmaga. Hogyan őrizze meg lelkének tisztaságát. – Úgy érted, nem fogsz megölni senkit? – kérdezem bátortalanul.

– Nem, amikor eljön az idő, biztosan én is gyilkolni fogok, mint mindenki más. Nem adom fel küzdelem nélkül. Csak azon töprengek, bárcsak lenne valami módja, hogy… megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke – magyarázza Peeta.

– Pedig nem vagy több – mondom. – Egyikünk sem az. Így működik a Viadal.

– Világos, de ettől függetlenül nem kellene megszűnnie a személyiségünknek – erősködik Peeta. – Érted, mire gondolok?

– Azt hiszem, igen. De… ne vedd sértésnek, Peeta, de mégis ki törődik ezzel? – kérdezem.

– Én. Úgy értem, semmi mással nem engedik, hogy törődjünk, nem igaz? – kérdez vissza mérgesen. Mélyen a szemembe néz, kék szeme választ követel.

Hátralépek. – Törődj azzal, amit Haymitch mondott. És maradj életben. Peeta szomorúan és gúnyosan rám mosolyog. – Rendben. Kösz a tippet, drágaságom.

Haymitch leereszkedő stílusában beszél. Mintha arcul csapna. – Nézd, ha életed utolsó óráit azzal szeretnéd tölteni, hogy valami nemes halálról szősz terveket, lelked rajta, engem nem érdekel. Én viszont a Tizenkettedik Körzetben szeretnék távozni az élők sorából.

– Nem lennék meglepve, ha összejönne – mondja. – Add át az anyámnak a jókívánságaimat, ha visszatérsz, rendben?

– Számíthatsz rám – vágom rá. Aztán sarkon fordulok, és lemegyek a tetőről.

Az éjszaka hátralévő részében el-elbóbiskolok ugyan, de nem jön álom a szememre. Azon töprengek, milyen gúnyos megjegyzéseket teszek majd Peeta Mellarkra reggel. Peeta Mellark. Majd meglátjuk, milyen hatalmas és dicső érzés lesz, amikor tényleg szembe kell néznie a halállal. Benne van a pakliban, hogy bekattan, és átmegy vadállatba, ahogyan az nem egy kiválasztottal előfordult már a korábbi Viadalokon. Néhány éve szerepelt a Viadalon egy srác – a Hatodik Körzetből érkezett, Titusnak hívták –, aki megpróbálta kitépni és megenni az áldozatai szívét. Teljesen megőrült, a végén a Játékmesterek kénytelenek voltak kilövetni bénító fegyverrel, hogy legyen idő összeszedni az áldozatok holttestét, mielőtt még megeszi őket. Az arénában nincsenek szabályok, de a kannibalizmus kicsit már a kapitóliumiak ízlésének is meredek, így aztán megpróbálták elejét venni a dolognak. Akkoriban az a hír járta, hogy a lavina, ami betemette Titust, igazából előre megtervezett akció volt, mert a Játékmesterek biztosra akartak menni. Nem szerették volna, ha egy komplett őrült nyeri a Viadalt.

Reggel nem találkozunk Peetával. Cinna felkeres hajnalban, és kényelmes ruhát ad rám, aztán felkísér a tetőre. A végső simításokat majd az aréna alatti katakombában végzi el. Egy légpárnás repülő bukkan elő a semmiből, mint azon a bizonyos napon az erdőben, amikor a vörös hajú lányt elfogták. Kötélhágcsót dobnak le. Abban a pillanatban, amikor megfogom a kötelet, és lábamat a hágcsó alsó fokára teszem, úgy érzem, mintha megfagynék. Mintha valami láthatatlan erő hozzáragasztana a kötélhágcsóhoz, aztán a levegőbe emelkedem.

Miután eltűnök a gép belsejében, arra számítok, hogy a kötélhágcsó elenged, de még mindig hozzá vagyok tapadva, amikor megjelenik mellettem egy fehér köpenyes nő, kezében fecskendővel. – Ez a nyomkövető, Katniss. Minél kevesebbet mocorogsz, annál könnyebben el tudom helyezni – magyarázza.

Ne mocorogjak? Olyan merev a testem, mintha szobor lennék. Ennek ellenére éles fájdalmat érzek, amikor a tűvel bejuttatja alkaromba a fém nyomkövető szerkezetet. A Játékmesterek így már mindig tudni fogják, az aréna melyik részén járok. Nem akarják, hogy nyoma vesszen valamelyik résztvevőnek.

Amint a nyomkövető a helyére kerül, a hágcsó elenged. A nő eltűnik, és Cinnát is felhúzzák a tetőről. Egy Avox fiú lép oda hozzánk, és bekísér bennünket egy helyiségbe, ahol terített asztal fogad. Íme, a reggeli. Bár a gyomrom akkora, mint egy teniszlabda, megpróbálok minél többet enni. Ezúttal azonban valahogy nem hoz lázba a sok finomság. Olyan ideges vagyok, hogy talán azt sem venném észre, ha szénport ennék. Egyedül a kilátás tereli el a gondolataimat valamelyest. A város felett suhanunk, aztán a város határán túli vadon következik. Így látják a világot a madarak. Csakhogy ők szabadok és biztonságban vannak. Velem kicsit más a helyzet.

Úgy fél órája repülünk, amikor elsötétítik az ablakokat. Ez azt jelenti, hogy már az aréna közelében járunk. A légpárnás repülő megáll, aztán Cinnával leereszkedünk a kötélhágcsón, és egy csövön keresztül megérkezünk az aréna alatti katakombába. Az utasításokat követve hamarosan megtaláljuk a célállomást, egy kamrát, ahol elvégezhetjük az előkészületeket. A Kapitóliumban ezeket a helyiségeket Indítószobának hívják. A körzetekben meg Karámnak. A vágóhídon karámokba terelik a levágásra ítélt állatokat.

A kamrában minden vadiúj, én leszek az első és egyetlen kiválasztott, aki ezt az Indítószobát fogja használni. Az arénákat történelmi emlékhellyé alakítják a Viadalok után. A kapitóliumiak körében ezek népszerű kirándulóhelynek számítanak. Van, aki egy hónapot is eltölt ezeken a helyeken, újra megnézi a Viadalt, körbejárja a katakombát, meglátogatja a helyeket, ahol a résztvevők meghaltak. Akár még az úgynevezett újrajátszásokon is részt lehet venni.

Azt mondják, ezeknek a helyeknek kiváló a konyhájuk.

Zuhanyozom, fogat mosok, és közben nagyon igyekszem, hogy a reggeli a gyomromban maradjon. Cinna a szokásos módon befonja a hajamat, aztán meghozzák a ruhákat. Az összes résztvevő ugyanolyan ruhában lesz. Cinnának nincs beleszólása, hogy milyen ruhában legyek, még azt sem tudja, mi van a csomagban, abban viszont segít, hogy milyen alsóneműt vegyek: egyszerű világosbarna bugyit, világoszöld inget, egy erős barna övet, és egy vékony, fekete, kapucnis kabátot ad rám, ami a combomig lelóg. – A kabát anyaga visszaveri a tested hőjét. Fel kell készülni az éjszakai hidegekre – teszi hozzá.

A bakancs, amit az iszonyatosan szűk zoknira húzok, jobb, mint amire számítok. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen puha bőrből lesz, nem hasonlít a lábbelikre, amiket otthon hordtam. Vékony, hajlékony és bordázott gumitalpa van. Futáshoz nincs ennél jobb.

Már azt hiszem, hogy végeztünk, amikor Cinna előveszi egyik zsebéből a dísztűt, a fecsegő poszátámat. Már teljesen elfeledkeztem róla.

– Hogyan került hozzád? – kérdezem.

– Leszedtem a zöld ruháról, amiben a vonaton voltál – feleli. Eszembe jut, hogy levettem a dísztűt anya ruhájáról, és feltűztem az ingemre. – Ez a körzeted jelképe, ugye? – Bólintok, aztán Cinna feltűzi a ruhámra a madárkát. – Majdnem fennakadt a vizsgálaton. Néhányan azt mondták, hogy fegyverként is lehet használni, és nem akartak tisztességtelen módon előnyhöz juttatni. Végül aztán mégis átengedték – meséli Cinna. – A lánytól az Első Körzetből elvettek egy gyűrűt, amiből, ha elforgattál egy ékkövet, hegyes kis tüske ugrott elő. Egy mérgezett tüske. A lány váltig állította, hogy fogalma sem volt róla, és nem lehetett bebizonyítani, hogy hazudik. De a gyűrűt elvették tőle. Nos, azt hiszem, készen állsz. Járkálj egy kicsit, hogy biztosan minden elég kényelmes-e.

A karomat lóbálva körbesétálok. – Igen, azt hiszem, minden rendben. Pont az én méretem.

– Akkor nincs más hátra, megvárjuk, míg szólítanak – mondja Cinna. – Ha van étvágyad, még ehetsz valamit.

Egy falat sem menne le a torkomon, viszont kérek egy pohár vizet, amit a várakozás közben, a kanapén ülve elkortyolgatok. Nem akarom a körmömet rágni, vagy az ajkamat harapdálni, ezért aztán a szám belsejét kezdem rágcsálni. Még nem gyógyult be teljesen a seb a számban. Úgyhogy hamarosan megérzem a vérem ízét.

Az idegesség lassan rettegésbe megy át, ahogy belegondolok, mi vár rám. Lehet, hogy egy óra múlva már hulla leszek. Vagy még hamarabb. Kényszeresen tapogatom az alkaromon lévő kemény kis dudort, ahol a fehér köpenyes nő belőtte a nyomkövetőt. Nyomkodom, habár fáj, aztán olyan erősen megnyomom, hogy elkezd kékülni a helye.

– Nincs kedved beszélgetni, Katniss? – kérdezi Cinna.

A fejemet rázom, aztán a következő pillanatban kinyújtom felé a karomat. Cinna a tenyere közé zárja a kézfejemet. Így ülünk egészen addig, míg egy kellemes női hang felszólít, hogy kezdjünk készülődni.

Még mindig Cinna kezét szorongatom, amikor odalépek a kör alakú fémlapra. – Ne feledd, mit mondott Haymitch: fuss el, keress vizet! A többi már menni fog – mondja Cinna. Bólintok. – És ezt is jegyezd meg. Nem fogadhatok, de ha tehetném, minden pénzemet feltenném rá, hogy te fogsz győzni.

– Komolyan mondod? – suttogom.

– Komolyan – feleli Cinna. Aztán előrehajol, és homlokon csókol. – Sok szerencsét, Katniss. – Egy üveghenger ereszkedik alá a plafonról, és elválasztja összekulcsolódó kezünket, elszakítja tőlem Cinnát. Cinna ekkor benyúl az álla alá. Fel a fejjel, mutatja.

Előreszegezem az államat, és kihúzom magam. Az üveghenger emelkedni kezd. A következő tizenöt másodpercben sötétség vesz körül, aztán érzem, ahogy a fémlap szabályosan kilő az üveghengerből a szabadba. Káprázik a szemem az éles napfényben, de érzem, hogy az erős szél fenyőfák illatát hozza.

Aztán meghallom a legendás konferanszié, Claudius Templesmith dübörgő hangját. – Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a hetvennegyedik Viadal!


 

 

11

 

Hatvan másodperc. Annyi ideig kell a fémkörökben állnunk, mielőtt megszólal az indítást jelző gong. Ha nem várod meg, hogy leteljen az egy perc, és lelépsz az emelvényről, taposóaknák szakítják le a lábadat. Hatvan másodperc áll rendelkezésre, hogy szemügyre vedd a Bőségszaru körül egyenlő távolságra álló versenyzőket. A Bőségszaru egy hatalmas, kúp alakú, ívelt végű aranytölcsér, amelynek hat méter magasan lévő szája telis-tele van mindazzal a holmival, ami segíthet az életben maradásban itt az arénában. Élelem, vizestömlők, fegyverek, gyógyszerek, ruhák és tűzgyújtó eszközök. A Bőségszaru köré szórva további felszerelések hevernek a földön, minél messzebb vannak magától a szarutól, annál értéktelenebbek. Például tőlem alig néhány lépésre meglátok egy műanyagdarabot. Minden bizonnyal hasznát vehetnem egy kiadós felhőszakadásban. Viszont a Bőségszaru szájából egy összecsomagolt sátor lóg ki, ami minden időjárási körülmény között megóvja használóját. Megszerezhetném, ha lenne elég bátorságom, hogy megküzdjek érte huszonhárom ellenfelemmel. De ettől mindenki óva intett.

Sík, nyílt terepen vagyunk. Egy döngölt földdel borított síkságon. A velem szemben álló kiválasztottak eltakarják a kilátást, nem derül ki, mi van a hátuk mögött. Talán egy meredek lejtő, vagy akár egy kiugró szikla is lehet. Jobbra tőlem egy tó vize csillog. Balra pedig egy sötét, ritkás fenyőerdőt látok. Haymitch azt akarná, hogy az erdő felé meneküljek. Most rögtön.

Eszembe jut, mit mondott: „Tűnjetek el, menjetek minél messzebbre a többiektől, és keressetek vizet.”

De nagy a kísértés. Leküzdhetetlen vágyat érzek, amikor megpillantom a Bőségszaruban és körülötte a rengeteg ajándékot. Tudom, hogy ha én nem szerzem meg, majd más fogja elvinni őket. A Hivatásos Kiválasztottak, akik túlélik az első vérfürdőt, felosztják egymás között a zsákmányt, az életben maradáshoz szükséges holmikat. Megakad a szemem valamin. Egy feltekert pokrócokból készített, mesterséges dombocska tetején meglátok egy nyilat és egy ezüstszínű tegezt. A nyíl már fel van ajzva, csak meg kellene valahogy szerezni. Ez az enyém, gondolom. Ezt nekem készítették oda.

Gyors vagyok. Gyorsabban futok, mint a legtöbb lány a suliban, de hosszú távon néhányan le tudnak győzni. Ez a negyven méteres táv, ami az íjtól elválaszt, pont nekem való. Tudom, hogy képes lennék megkaparintani a fegyvert, tudom, hogy képes lennék elsőként odaérni. A legfontosabb kérdés viszont az, hogy milyen gyorsan tudnék lelépni. Mire sikerülne kibontanom a csomagot, és megragadom az íjat, a többiek már rég a bőségszarunál lennének, és ha néhányat még le is tudok szedni, tucatnyian maradnak, ilyen kis távolságból pedig simán kinyírnak dárdával, vagy utánam erednek, és agyonvernek botokkal. Esetleg a puszta öklükkel.

Persze az is igaz, hogy nem én lennék az egyetlen célpont. Fogadni mernék, hogy a legtöbben inkább elszalasztanának egy kistermetű lányt – még akkor is, ha esetleg tizenegy pontot kapott a kiképzésen –, hogy kicsinálják a kegyetlenebb, veszélyesebb ellenfeleiket.

Haymitch soha nem látott futni. Talán ha látott volna, most azt mondaná, próbáljam megszerezni az íjat. Startoljak rá a fegyverre. Ez a fegyver ugyanis a menekülést jelentheti számomra. Ráadásul csak egyetlen íjat látok az egész halomban. Mindjárt letelik az egy perc, és döntenem kell, milyen taktikát alkalmazok, és azon kapom magam, hogy ösztönösen az íj irányába fordulok, futásra készen, nem pedig a környező fák felé. Ekkor megpillantom Peetát, tőlem jobbra áll, öt hellyel arrébb, elég messzire, de így is látom, hogy engem néz, és úgy tűnik, mintha a fejét rázná. De szemből süt a nap, és amíg én így tépelődöm, megszólal a gong.

És lemaradok! Elszalasztom az esélyt! Mert ez a néhány másodperc, amit elvesztegetek, elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjak. Meggondolom magam, mégsem indulok az íjért. Egy pillanatig még egy helyben toporgok, a lábam képtelen követni az utasításokat, amiket az agyam küld, aztán előrevetem magam, megragadok egy műanyag terítőt, és felkapok egy vekni kenyeret. A zsákmány olyan kevés, és annyira haragszom Peetára, amiért elterelte a figyelmemet, hogy újabb húsz métert sprintelek, hátha sikerül felkapnom egy rikító narancssárga hátizsákot, amiben fogalmam sincs, mi lehet. Egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy üres kézzel távozzak a Bőségszarutól.

Egy fiú, talán a Kilencedik körzetből, ugyanabban a pillanatban ér a hátizsákhoz, mint én, dulakodni kezdünk, megpróbáljuk kirángatni a másik kezéből a zsákmányt, amikor egyszer csak a fiú köhögni kezd, és a szájából kifröccsenő vér összekeni az arcomat. Hátratántorodom, felfordul a gyomrom, ahogy megérzem a bőrömön a langyos, ragacsos permetet. Aztán a fiú lerogy a földre. A hátából egy kés áll ki. Néhányan már elérték a Bőségszarut, felmarkolták a fegyvereket, és támadásba lendültek. Például a lány a Második Körzetből, alig tíz méterre van tőlem, felém rohan, egyik kezében fél tucat kést szorongat. Az edzéseken láttam, milyen ügyesen bánik a késsel. Mindig telibe találta a célpontot. Ami ezúttal én vagyok.

Az addig semmihez sem köthető félelem hirtelen testet ölt ebben a lányban, ebben a ragadozóban, aki néhány másodperc múlva talán már végez is velem. Elönti a testemet az adrenalin, a vállamra vetem a hátizsákot, és eszeveszett tempóban rohanni kezdek az erdő felé. Hallom, ahogy a felém repülő penge suhog, és ösztönösen a tarkómra szorítom a zsákot, hogy védjem a fejemet. A kés a hátizsákba fúródik. A zsák mindkét pántjába belebújok, és rohanok tovább a fák felé. Valahogy érzem: a lány nem fog utánam jönni. Visszasiet a Bőségszaruhoz, mielőtt még a többiek minden használható holmit eltüntetnek. Kösz a kést, vigyorgok magamban.

Az erdő szélén visszafordulok, és gyorsan szemügyre veszem a terepet. A Bőségszarunál úgy egy tucat kiválasztott gyilkolja egymást. Körülöttük mindenfelé holttestek hevernek a földön. Akik menekülőre fogták, sorra eltűnnek a fák között, vagy elnyeli őket az erdővel szemközti üres térség. Rohanok, sikerül az erdő rejtekébe érnem, itt már nem látnak a többiek, úgyhogy kicsit lassítok, és kényelmes tempóban haladok, hogy sokáig bírjam. A következő néhány órában felváltva kocogok és sétálok, és megpróbálok a lehető legtávolabb kerülni az ellenfeleimtől. Amikor azzal a fiúval verekedtem, a Kilencedik Körzetből, kiesett a kezemből a cipó, viszont a műanyagterítőt sikerült begyűrnöm a kabátom ujjába. Menet közben szépen összehajtogatom, és zsebre vágom. Kihúzom a kést a táskából, és az övembe dugom. Szép darab, hosszú, borotvaéles pengéje fogazott a markolat előtt, ami még jól jöhet, ha el kell fűrészelni valamit. Egyelőre még nem merek megállni, hogy megnézzem, mi van a hátizsákban. Megyek tovább, csak azért lassítok időnként, hogy megnézzem, követnek-e.

Messzire el tudok jutni így. Ezt már megtanultam az erdőben töltött napok során. Vízre viszont mindenképpen szükségem lesz. Ez volt Haymitch második tanácsa, és mivel az elsőt nem sikerült maradéktalanul betartanom, éberen figyelek, hátha találok valahol vizet. Nincs szerencsém.

Az erdő kezd megváltozni, a fenyők között különféle fákat látni, van, amelyiket felismerem, de olyan is bőven akad, amelyikről fogalmam sincs, micsoda. Egyszer zajt hallok, és előrántom a késemet, hátha meg kell védenem magamat, de csak egy ijedt nyúl az. – Örvendek a szerencsének – suttogom. Ahol egy nyúl van, ott akadhat még bőven, csak el kell kapni őket a hurkos csapdával.

A terep lejteni kezd. Nem igazán tetszik a dolog. A völgyekben mindig úgy érzem, mintha csapdába kerülnék. Inkább a magasan fekvő területeken szeretek mászkálni, például a Tizenkettedik Körzet körüli hegyekben, ahol könnyebben kiszúrom, ha ellenség közeledik. Most azonban nincsen választásom, mennem kell előre.

Furcsa módon nem is érzem rosszul magam. Megérte annyit zabálni az utóbbi néhány napban. Egyelőre jól bírom a strapát, annak ellenére, hogy elég keveset aludtam. Az erdőben úgy érzem, mintha újjászületnék. Hálás vagyok, hogy végre egy kicsit egyedül lehetek, még akkor is, ha tudom, mindez puszta illúzió, hiszen simán előfordulhat, hogy ebben a pillanatban is engem mutat valamelyik kamera. Persze nem folyamatosan, hanem csak időnként. Az első napon általában annyi gyilkosság történik, hogy egy az erdőben magányosan vándorló kiválasztottal ilyenkor nemigen foglalkoznak. Annyi időre viszont biztosan képernyőre kerülök, hogy a nézők tudják: még életben vagyok, nem sérültem meg, és bevettem magam az erdőbe. A fogadások szempontjából az első a legkeményebb nap, amikor befutnak a hírek a veszteségekről. De mindez semmi ahhoz képest, ami akkor megy, amikor már csak egy maroknyi játékos marad életben.

Késő délután meghallom az ágyúdörgést. Minden egyes lövés egy-egy halottat jelent. A harc minden bizonnyal véget ért a Bőségszarunál. Addig sosem gyűjtik össze a vérfürdő áldozatinak holttestét, amíg a gyilkosok fel nem szívódnak. A nyitónapon csak akkor sütik el az ágyúkat, amikor az első nagy összecsapás véget ér, mivel a zűrzavarban képtelenség pontos információt szerezni a halálos áldozatok számáról. Egy pillanatra megállok, a dörrenéseket számolom. Egy… kettő… három… és így tovább, egészen tizenegyig. Ezek szerint tizenegyen haltak meg. Akkor már csak tizenhármán maradtunk játékban. A Kilencedik Körzetből érkezett fiú arcomra száradt vérét kapargatom a körmömmel. Ő biztosan az áldozatok között van. Eszembe jut, vajon mi lehet Peetával. Túlélte az első napot? Néhány óra múlva ezt is megtudom, amikor a halottak arcképét kivetítik az aréna fölé az égre, hogy mindenki lássa.

Hirtelen elemi erővel hasít belém a gondolat, hogy Peeta talán már halott, elvérzett, holttestét begyűjtötték, és már úton van visszafelé a Kapitóliumba, ahol majd rendbe teszik, lemosdatják, felöltöztetik, és egy egyszerű fakoporsóban hazaszállítják a Tizenkettedik Körzetbe. Peeta nincs itt köztünk többé. Hazafelé tart. Összeszedem magam, és megpróbálom végiggondolni, láttam-e egyáltalán azt követően, hogy elkezdődött az öldöklés. Ám a legutolsó emlékképen, amit képes vagyok előhívni, Peeta a fejét csóválja, és a háttérben megszólal a gong.

Talán jobb is, ha Peeta már meghalt. Nem bízott magában, nem hitte el, hogy képes lehet a győzelemre. Nekem pedig nem kell majd megölnöm a végén. Talán neki is jobb, hogy ilyen hamar kiszállt a játékból.

Kimerülten lerogyok a hátizsákom mellé a földre. Meg kell néznem, mi van benne, mielőtt leszáll az éj. Hogy tudjam, milyen eszközök állnak rendelkezésemre. Kicsatolom a szíjakat, a táska anyaga erős, viszont a színválasztás nem túl szerencsés. A narancssárga anyag ugyanis ragyogni fog az éjszaka sötétjében. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy álcázzam valahogy.

Kinyitom. Vízre lenne a legnagyobb szükségem. Haymitch nem véletlenül mondta, hogy azonnal próbáljak vizet szerezni. Víz nélkül nem fogom sokáig húzni. Néhány napig talán még nem jelentkeznek a kiszáradás kellemetlen tünetei, de utána pillanatokon belül menthetetlenné válik a helyzet, és egy héten belül felfordulok. Szépen kipakolom a hátizsákot. Egy fekete hálózsák, ami visszaveri a test hőjét. Egy csomag sós keksz. Egy csomag szárított marhahús. Egy üveg jód. Egy doboz gyufa. Egy kis tekercs huzal. Egy napszemüveg. Egy kétliteres, zárható műanyagpalack, amiben vizet lehet szállítani, de ami jelenleg teljesen üres.

Sehol egy csepp víz. Tényleg ilyen rohadt nehéz lett volna megtölteniük ezt a palackot? Hirtelen rájövök, hogy a szám és a torkom már most teljesen kiszáradt, az ajkam pedig kicserepesedett. Egész nap meneteltem.

 

Nagy volt a hőség, és sokat izzadtam. Ez otthon is ugyanígy szokott lenni, csak ott az erdőben rengeteg patak csordogál, amiből inni lehet, vagy ha minden kötél szakad, havat is lehet olvasztani.

Ahogy visszapakolom a holmikat a zsákba, ijesztő gondolatom támad. A tó. A tó, amit akkor láttam, amikor a gong hangját vártuk. Mi van, ha az a tó az egyetlen víznyerő hely az egész arénában? Semmit sem bíznak a véletlenre, így garantálnák, hogy a Viadal résztvevői előbb-utóbb megküzdjenek egymással. De a tó egynapi járásra van attól a helytől, ahol jelenleg ülök, és víz nélkül visszafelé sokkal keményebb lenne az út. Ha esetleg mégis sikerülne elvergődnöm a partig, már most fogadni mernék rá, hogy a Hivatásos Kiválasztottak egy része őrizet alá vonta a tavat. Kezdek nagyon kétségbeesni, amikor eszembe jut a nyuszi, akit korábban úgy megijesztettem. Víz nélkül ő sem bírja sokáig. Csak ki kell derítenem, hol szokott inni.

Alkonyodik, én pedig nyugtalankodni kezdek. A fák nem elég vastagok, hogy megfelelő rejtekhelyet biztosítsanak. A talajt borító vastag tűlevélszőnyeg letompítja ugyan a lépteimet, viszont sokkal nehezebb követni az állatok nyomát, pedig ha fel akarom kutatni a vízlelő helyet, muszáj lesz megtalálnom a csapást. Még mindig lefelé haladok, egyre mélyebben és mélyebben járok a végtelennek tűnő völgyben.

Megéhezem, de egyelőre még nem merem megkezdeni a keksz- és marhahúskészletet. Inkább előhúzom a késemet, és lehántolom egy fenyő külső kérgét, és kikaparok egy jó marokra való puha háncsot. Lassan rágcsálni kezdem, ahogy továbbsétálok. Egy héten át a világ legfinomabb ételeivel tömtem a hasamat, ezért most nehezen tudom lenyelni a háncsot. Mivel azonban rengeteget ettem már életemben, tudom, hogy gyorsan hozzá fogok szokni.

Egy óra múlva muszáj lesz elkezdenem táborhelyet keresni. Kezdenek előbújni az éjszakai állatok. Időnként bagolyhuhogást hallok. Ezek szerint természetes vetélytársam is akad majd a nyúlvadászat során. Ahhoz még nem ismerem eléggé a terepet, hogy megállapítsam, vajon nagyobb ragadozók is laknak-e az erdőben. Ez esetben ugyanis nem én állok majd a tápláléklánc csúcsán. Talán már ebben a pillanatban is egy rakás vadállat próbál becserkészni.

Mégis úgy döntök, hogy a legnagyobb veszélyt a Viadal többi résztvevője jelenti. Biztos vagyok benne, hogy egész éjjel folytatják majd a hajtóvadászatot. A Bőségszarunál lezajlott vérfürdő győztesei rengeteg élelmet szereztek, a tóból gyakorlatilag korlátlan mennyiségű vizet nyerhetnek, van elemlámpájuk, és már égnek a vágytól, hogy végre használhassák a fegyvereiket. Csak abban reménykedhetem, hogy elég messzire sikerült menekülnöm, és elég gyorsan. Talán egyelőre lőtávolon kívül kerültem.

Mielőtt lefekszem, még kikeresem a hátizsákból a drótot, és felállítok két hurokcsapdát a közeli csalitosban. Tudom, hogy elég kockázatos csapdát állítani, de hamarosan szükségem lesz élelemre. És menekülés közben nem tudok majd csapdával vadászni. Azért még jó öt percet gyalogolok, mielőtt tábort verek.

Alaposan szemügyre veszem a környező fákat. A választásom végül egy fűzfára esik, nem túl magas, de több fűzfa között áll, a hosszú, leomló ágak pedig jó rejtekhelyet biztosítanak. Felmászom, ügyelve, hogy csak a vastagabb ágakba kapaszkodjam, azokon is mindig közel a törzshöz. Végül találok egy masszívnak tűnő villás elágazást. Ez lesz az ágyam. Eltart egy darabig, de végül sikerül viszonylag kényelmesen elhelyeznem a hálózsákot. A hátizsákot berakom a hálózsákba, aztán én is bebújok. Elővigyázatosságból hálózsákostól hozzákötözöm magamat az övemmel a faághoz. Ha álmomban forgolódni kezdek, nem fogok lezúgni a fáról. Elég kicsi vagyok, hogy betakarjam a fejemet a hálózsákkal, de azért a kapucnimat is felhúzom. Ahogy leszáll az éj, gyorsan hűlni kezd a levegő. Annak ellenére, hogy kockázatos volt megszerezni a hátizsákot, most már tudom, hogy jól döntöttem. A hálózsák felbecsülhetetlen kincs, visszaveri a testem hőjét, így nem fogok kihűlni. Tuti, hogy csomó kiválasztottnak most az a legnagyobb gondja, hogy ne fagyjon meg, miközben én néhány órát alhatok. Azt kívánom, bárcsak ne lennék ilyen szomjas…

Ahogy leszáll az éjszaka, felharsan Panem himnusza, amely a gyilkosságok ismétlését vezeti be. A faágak között kilesve látom, hogy az égbolton a Kapitólium címere úszik. Valójában egy hatalmas képernyőt látok, amit egy légpárnás lopakodóval szállítottak az aréna fölé. A himnusz fokozatosan elhalkul, és az égbolt elsötétül egy pillanatra. Otthon megnéznénk a teljes összefoglalót, minden egyes gyilkosságot. Itt viszont nem mutatják meg nekünk, hogy mi történt, mivel ez tisztességtelen előnyhöz juttatná a játékosokat. Például, ha sikerül megszereznem a nyilat, megölök valakit, és az esti összefoglalóban mindenki megnézi, hogy mit csináltam, azzal fény derülne a titkomra. Nem, itt az arénában csak azokat a fényképeket láthatjuk, amiket a kiképzés utáni pontozáskor vágtak be. Csak az arcképeket mutatják. Ezúttal azonban a pontok helyett csak a versenyző körzetének száma villan fel. Lélegzetvisszafojtva nézem a halottak felvillanó fényképét, és közben az ujjamon számolom, hogy hányan vannak.

Először a lányt mutatják a Harmadik Körzetből. Ez azt jelenti, hogy az Első és a Második Körzet összes kiválasztottja, a Hivatásosak túlélték a Bőségszarunál lezajlott összecsapást. Beigazolódott a papírforma. Aztán a fiú következik a Negyedik Körzetből. Ez viszont meglepő, a Hivatásosak ugyanis többnyire mind túl szokták élni az első napot. A fiú az Ötödik Körzetből… Úgy tűnik, a rókaképű lány eddig megúszta. A Hatodik és Hetedik Körzetből mindkét fiú és lány meghalt. A Nyolcadik Körzetből a fiú. Mindketten a Kilencedik Körzetből. Ez volt az a srác, akivel a hátizsákért verekedtem. Az ujjaimra pillantok, már csak egyvalaki maradt. Vajon Peeta lesz az? Nem. A lány a Tizedik Körzetből. Ennyi. Újra feltűnik az égen a Kapitólium címere, fülsiketítő harsonaszó kíséretében. Aztán visszatér a sötétség és az erdő hangjai.

Megkönnyebbülök, hogy Peeta még él. Megint emlékeztetem magam, hogy ha engem esetleg megölnek, anya és Prim még mindig akkor jár a legjobban, ha Peeta lesz a Viadal győztese. Ezzel próbálom indokolni a különös, zavaros érzéseket, amelyek akkor ébrednek bennem, ha Peetára gondolok. A hálát, amiért az interjúban szerelmet vallott, és ezzel rám irányította a figyelmet. A haragot, ami utolsó este a tetőn tört ki belőlem, amikor úgy éreztem, sokkal jobb ember nálam. A rettegést, hogy bármelyik pillanatban szemtől szembe találhatjuk magunkat itt az arénában.

Tizenegyen meghaltak, de a Tizenkettedik Körzet két versenyzője nincsen közöttük. Megpróbálom kisakkozni, ki maradt életben. Öten a Hivatásos Kiválasztottak közül. A rókaképű lány. Thresh és Ruta. Ruta… tényleg, ezek szerint ő is átvészelte valahogy az első napot. Ruta az ellenfelem, de valahogy mégis örülök, hogy életben van. Ez összesen tíz. Hogy kicsoda a maradék három, azt majd holnap kitalálom. Most, hogy leszállt az éj, sötét van, messzire menekültem, és itt kuporgok magasan, fenn egy fán, nincs más dolgom, mint hogy megpróbáljak pihenni.

Az utolsó két napban alig aludtam valamit, aztán meg egész nap utaztunk, hogy eljussunk az arénához. Szép lassan elernyednek az izmaim. Becsukom a szemem. Utoljára még átvillan az agyamon, hogy milyen mázli, hogy nem horkolok.

Reccs! Reccsenő ágak hangjára ébredek. Vajon mennyit aludtam? Négy órát? Ötöt? Az orrom hegye jéghideg. Reccs! Ropp! Mi folyik itt? Ez a hang nem olyan, mint amikor valaki rálép egy száraz gallyra, és kettétörik a talpa alatt. Ez az éles ropogás inkább olyan, mint amikor valaki a fák ágát tördeli. Reccs! Ropp! Akárki is az, néhány száz méterre lehet tőlem, jobbra. Lassan, nesztelenül a hang irányába fordulok. Pár percig a sötétségbe bámulok, és hallgatózom. Aztán egyszer csak egy apró szikra száll az égre, és fellobban a tűz. Valaki a kezét melegíti a lángok felett, sajnos azonban ennél többet nem tudok kivenni a sötétben.

Az ajkamba harapok, nehogy hangosan szidni kezdjem ezt az ostobát, aki tüzet gyújtott. Mégis mit képzel? Az egy dolog, ha valaki kora este tüzet rak. Akik győztek a Bőségszarunál – a legnagyobb készlettel rendelkező és legerősebb kiválasztottak –, szürkületig biztosan nem jártak elég közel ehhez a helyhez, hogy észrevegyék a tüzet. Most viszont valószínűleg átfésülik az erdőt áldozatok után kutatva. Ennyi erővel zászlót lengetve üvöltözhetne ez a szerencsétlen: „Gyertek, itt vagyok, kapjatok el!”

Én meg itt kuporgok egy fán, kőhajításnyira a Viadal legnagyobb balekjától. Csapdába kerültem. Moccanni sem merek, mivel a tűz idevonzza a környékről az összes gyilkost, és rögtön kiszúrnának engem is. Oké, azt értem, hogy rohadt hideg van, és nem mindenkinek sikerült hálózsákot szereznie. De ha ezen múlik, hogy életben maradok, akkor inkább kihúzom valahogy hajnalig!

A következő néhány órát a hálózsákban töltöm, magamban fortyogok, és közben azon agyalok, hogy ha mégis le tudnék mászni valahogy a fáról, gondolkodás nélkül kinyírnám újdonsült szomszédomat. Az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, nem azt, hogy harcoljak. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy ez a valaki engem is könnyen veszélybe sodorhat. Az ostoba emberek veszélyesek. Ráadásul szinte tuti, hogy ennek itt a tűznél nincs fegyvere, míg nekem van egy kiváló késem.

Az égbolt még sötét, de már látni a hajnal első jeleit. Kezdem azt hinni, hogy mi, mármint én meg ez a személy, akinek a halálát tervezgetem, szóval hogy mi talán mégis megúsztuk az éjszakát anélkül, hogy észrevettek volna minket. Ám ebben a pillanatban hangokat hallok. Lábak dobognak. Többen közelednek, futva. A tűzgyújtó valószínűleg elbóbiskolt. Rajtaütnek, mielőtt menekülni tudna. Az egyik lány az. Hallom, ahogy az életéért könyörög, ahogy felüvölt fájdalmában. Aztán nevetés harsan, és néhányan gratulálnak valakinek. Valaki felkiált. – Tizenkettő megvan, már csak tizenegy maradt! – A megjegyzést lelkes kiáltozás követi.

Szóval falkában vadásznak. Nem igazán vagyok meglepve. A Viadal elején gyakran kötnek szövetséget a résztvevők. Az erősek összefognak, hogy levadásszák a gyengéket, aztán amikor a feszültség már elviselhetetlenné fokozódik, egymásnak esnek. Nem kell sok ész, hogy kitaláljam, ezúttal ki lépett szövetségre. Az életben maradt Hivatásos Kiválasztottak, az Első, a Második és Negyedik Körzetből. Két fiú és három lány. A Kiképzőközpontban mindig együtt ebédeltek.

Átkutatják a halott lány ruháját, hátha találnak nála valami használható cuccot. A megjegyzéseik alapján nem jártak sikerrel. Azon gondolkodom, hogy vajon Ruta lehet-e az áldozat, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Rutának sokkal több esze van annál, hogy tüzet rakjon az éjszaka közepén.

– Tűnjünk innen gyorsan, hogy el tudják vinni a hullát, mielőtt bűzleni kezd. – Fogadni mernék, hogy ezt az a kegyetlen fiú mondja a Második Körzetből. A többiek halkan helyeselnek, aztán legnagyobb rémületemre a falka felém veszi az irányt. Nem tudhatják, hogy itt lapulok. Mégis honnan tudnák? Jól elrejtőztem a fák sűrűjében. Amíg nem kel fel a nap, kizárt, hogy észrevegyenek. Utána viszont a fekete hálózsák többé már nem fog álcázni, hanem elárulja, hol rejtőzöm. Ha nem állnak meg újra, egy perc múlva már se hírük, se hamvuk nem lesz.

De a Hivatásosak megtorpannak a tisztáson, amely alig tíz méterre van a fától, amin kuporgok. Elemlámpa és fáklya van náluk. Az ágak között kilesve hol egy kart, hol egy bakancsot pillantok meg. Kővé dermedek, még levegőt se merek venni. Lehet, hogy észrevettek? Nem, még nem. A beszélgetésükből kiderül, hogy valami más foglalkoztatja őket.

– Mostanra már el kellett volna sütniük az ágyút, nem?

– Igen, szerintem is. Simán bejöhetnének érte.

– Kivéve, ha még nem halt meg.

– Meghalt. Saját kezűleg szúrtam le.

– Akkor meg miért nem hallottuk az ágyúdörgést?

– Valakinek vissza kéne mennie. A biztonság kedvéért.

– Igen, kár lenne, ha még egyszer le kéne vadászni a lányt.

– Mondom, hogy halott!

Egy darabig még vitatkoznak, amikor az egyikük félbeszakítja őket. – Csak az időnket fecséreljük! Visszamegyek, végzek vele, aztán mehetünk tovább!

Majdnem leesem a fáról. Peeta hangja az.


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.