Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. (harmadik rész) 19-20 fejezet

Harmadik rész

„A győztes”


 

 

19

 

A szám elé kapom a kezemet, de elkésem. Az ég elsötétül, és valahol a közelben megszólal a békák brekegő kórusa. Nagyon haragszom magamra. Nem értem, hogyan csinálhattam ekkora hülyeséget. Kővé dermedve várom, mikor rontanak elő a fák közül támadóim. Aztán eszembe jut, hogy már alig maradtunk néhányan.

A sebesült Peeta most már a szövetségesem. Minden vele kapcsolatos kétségem egy csapásra megszűnik, mert ha bármelyikünk megöli a másikat, számkivetetté válik, miután visszatér a Tizenkettedik Körzetbe. Ami azt illeti, ha nem résztvevője, hanem nézője lennék a Viadalnak, szívből gyűlölném azokat a kiválasztottakat, akik ugyanabból a körzetből származnak, és nem fognak össze. Ráadásul így már van értelme megvédeni egymást. Ez pedig elvárható a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárjától – feltéve persze, ha szeretnék még további ajándékokat kapni a támogatóktól.

Az elátkozott szerelmesek… Peeta végig remekül alakította szerepét. Mi másért változtatták volna meg a Játékmesterek a szabályokat? Erre nem volt példa a Viadal történetében. „Románcunk” biztosan nagyon népszerű volt a nézők körében, és ha szomorú véget ért volna, veszélybe sodorja a Viadal sikerét. Ezért tették lehetővé, hogy két kiválasztottnak is esélye legyen a végső győzelemre. Ehhez nekem semmi közöm. Én csak annyival járultam hozzá a dologhoz, hogy nem öltem meg Peetát. De bármit is csinált Peeta az arénában, sikerült meggyőznie a közönséget, hogy azért tette, hogy én életben maradjak. A fejét rázva jelezte, hogy ne menjek oda a Bőségszaruhoz. Szembeszállt Catóval, hogy el tudjak menekülni. Még azzal is engem akart védelmezni, hogy összeállt a Hivatásosakkal. A végén még kiderül, hogy sosem kellett volna tartanom tőle.

Elmosolyodom erre a gondolatra. Leejtem a kezemet, és az arcomat a holdfénybe tartom, hogy a kamerák még véletlenül se maradjanak le.

Ki maradt még, akitől tartani kell? A rókaképű lány? Az ő körzetéből már meghalt a fiú. Egyedül dolgozik, éjszaka. Az elkerülés a taktikája, nem a támadás. Nem igazán hiszem, hogy – még ha meg is hallotta a hangomat – bármit tenne, azon kívül, hogy reménykedik, hátha valaki más végez velem.

Aztán ott van még Thresh. Na igen, ő tényleg veszélyes. De egyetlenegyszer sem láttam a Viadal kezdete óta. Eszembe jut, mennyire megijedt a rókaképű lány, amikor a raktár füstölgő romjai közt kotorászott, és valami neszt hallott. De nem az erdő felé fordult, hanem az ellenkező irányba. A szakadék, az aréna számomra teljesen ismeretlen része felé. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a rókaképű Thresh elől menekült, és hogy a szakadékon túl kezdődik Thresh felségterülete. Ha tényleg ott van, kizárt, hogy meghallotta a kiáltásomat, de ha esetleg mégis, akkor sincsen baj, mert elég magasra másztam ahhoz, hogy egy ekkora darab ember ne tudjon utánam jönni.

Ezek szerint nem maradt más, csak Cato és a lány Második Körzetből, akinek előnye származhat a szabálymódosításból. Egyedül nekik van okuk ünnepelni Peetán és rajtam kívül. Menekülnöm kellene, hátha meghallották a kiáltásomat? Nem, inkább megvárom őket. Jöjjenek csak az éjjellátó szemüvegeikben, és próbáljanak felmászni a fára. Az ágak úgysem bírják el őket. Bárcsak lőtávolon belülre kerülnének. De tudom, hogy nem fognak. Ha nappal nem jöttek, amikor tüzet raktam, nem fogják megkockáztatni, hogy esetleg valami csapdába sétálnak a sötétben. Ha jönnek, önszántukból teszik majd, nem azért, mert elárultam nekik, hogy merre találnak.

Maradj nyugton, és próbálj aludni kicsit, Katniss, utasítom magamat, habár legszívesebben most azonnal Peeta keresésére indulnék. Holnap majd megtalálod.

Alszom egyet, de reggel már nagyon óvatos vagyok, mert eszembe jut, jóllehet a Hivatásosak haboznak, hogy megtámadjanak a fán, de lesből bármikor rajtam üthetnek. Alaposan felkészülök az előttem álló napra – kiadósat reggelizem, biztonságba helyezem a hátizsákomat, előkészítem a fegyvereimet –, mielőtt rászánom magam, és lemászom a fáról. Minden nyugodtnak és csendesnek tűnik.

Ma a szokásosnál is elővigyázatosabbnak kell lennem. A Hivatásosak tudják, hogy megpróbálom előkeríteni Peetát. Az is lehet, hogy megvárják, míg megtalálom, és csak utána támadnak. Ha tényleg olyan súlyos a sebesülése, ahogyan Cato mondta, akkor nekem kell egyedül megvédeni majd mindkettőnket. De ha Peeta valóban olyan rossz állapotban van, mégis hogyan tudott életben maradni? És hogy a francba fogom megtalálni?

Megpróbálom végiggondolni, mi mindent mondott Peeta, hátha beugrik valami, amiből ki tudom következtetni, merre rejtőzhet, de semmi értelmes nem jut eszembe. Visszapörgetem a fejemben az eseményeket, egészen addig, amikor utoljára láttam Peetát, ahogyan a napfényben csillogott a teste, és azt üvöltötte, hogy meneküljek. Aztán megjelent Cato, kivont karddal. Utána eltűntem, Cato pedig megsebesítette Peetát. De vajon hogyan menekült el mégis? Talán Peeta szervezete jobban bírta a vadászdarázs-mérget, mint Catóé. Talán ezért tudott elmenekülni. De a darazsak akkor is megcsípték. Vajon milyen messzire juthatott sebesülten és összecsipkedve, méreggel a szervezetében? És hogyan tudott életben maradni? Ha a Cato ejtette vágás és a darázscsípések nem végeztek vele, víz nélkül akkor sem bírta volna ilyen sokáig.

És ekkor rájövök, hogy merrefelé bujkálhat Peeta. Ha nem talál vizet, már rég halott lenne. Ezt pontosan tudom az első néhány nap tapasztalatából kiindulva. Egy vízforrás közelében kellett elrejtőznie. Nem tartom valószínűnek, hogy a tónál bújt el, mert az nagyon közel van a Hivatásosak táborához. Van néhány forrás táplálta tavacska az arénában. De ott könnyű célpontot jelentene az ellenfeleknek. És ott van még a patak. A patak, amelyik a Rutával közös táborunktól egészen a tóig kanyarog, és még azon is túl. Ha Peetának sikerült elérnie a patakot, állandóan változtatni tudja a helyét, és mindig vízközeiben marad. Ha a mederben gyalogol, még nyomokat sem hagy. És talán még egy-egy halat is sikerül fognia.

Kiindulópontnak mindenesetre jó lesz.

Hogy megzavarjam ellenfeleimet, újra tüzet rakok, nedves fából, hogy rendesen füstöljön. Még ha valami cselt sejtenek, akkor is azt gondolják majd, hogy valahol a közelben bujkálok. Miközben valójában Peetát fogom keresni.

A nap pillanatok alatt eltünteti a hajnali ködöt, ami azt jelenti, hogy minden eddiginél nagyobb hőségre kell számítanunk. A víz hűvös, és kellemesen simogatja csupasz lábamat, ahogyan folyásirányban gázolok a mederben. Kísértést érzek, hogy Peeta nevét kiáltsam, de végül mégsem teszem. Szememmel és épen maradt fülemmel kell megtalálnom, vagy neki kell megtalálnia engem. De ugye tudja, hogy keresem? Talán nincsen olyan rossz véleménnyel rólam, hogy azt feltételezze, az új szabályról tudomást sem véve, magára hagyom. Vagy igen? Peeta kiszámíthatatlan, ami más körülmények között egész érdekessé tenné őt, jelen pillanatban azonban csak további nehézséget jelent.

Hamarosan elérem azt a helyet, ahol elkanyarodtam a patakmedertől, amikor a Hivatásosak tábora felé tartottam. Peetának semmi nyoma, de ez nem meglepő. Háromszor jártam végig oda-vissza a patak ezen szakaszát a vadászdarazsakkal történt incidens óta. Ha Peeta itt van a közelben, egészen biztosan megneszelem. A patak itt balra kezd kanyarodni, az erdő számomra ismeretlen része felé. A sáros partot kusza vízi növények borítják, a patak egyre nagyobb, egyre magasabb sziklák között kanyarog, egy idő után kezdem úgy érezni, mintha csapdába kerültem volna. Nem lenne egyszerű kimenekülni a mederből. Vagy megküzdeni Catóval és Thresh-sel ezen a sziklás terepen. Ami azt illeti, már éppen az jár a fejemben, hogy teljesen rossz nyomon járok – hiszen képtelenség, hogy valaki sebesülten le tudjon mászni ezeken a sziklafalakon a vízhez –, amikor egyszer csak megpillantok egy vércsíkot az egyik lapos kövön. Rég megszáradt már, de a szétmázolt véres vonalak arra engednek következtetni, hogy valaki megpróbálta eltüntetni a nyomait – valaki, aki nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában.

A sziklafal mellett óvatosan a vérnyomok felé osonok, Peeta nyomait fürkészem. Találok még néhány vérfoltot, az egyikbe beleragadt néhány szövetszál is, de ezen kívül semmit. Nem bírom tovább, és fojtott hangon szólítgatni kezdem Peetát. – Peeta! Peeta! – suttogom. Aztán egy fecsegő poszáta száll egy közelben álló satnya fára, és utánozni kezdi a hangomat, úgyhogy inkább abbahagyom. Feladom, és elindulok visszafelé a mederben. Biztosan továbbment. Még messzebb, lefelé a patakban, gondolom.

A lábfejem épp megtöri a víz tükrét, amikor hangot hallok.

– Azért jöttél, hogy végezz velem, drágaságom?

Megpördülök. Balról jött a hang, ezért nem hallottam valami jól. Ráadásul rekedt és erőtlen volt. Mégis biztos vagyok benne, hogy Peeta szólt. Ki más szólítana az arénában drágaságomnak? Alaposan szemügyre veszem a partot, de nem látok semmit. Csak sarat, növényeket, és a sziklák alját.

– Peeta? – suttogom. – Hol vagy? – Nem érkezik válasz. Talán csak képzelődtem? Nem, az kizárt, a hang valahonnan nagyon közelről jött. – Peeta? – Továbbosonok a part mentén.

– Légy szíves, ne taposs össze.

Ijedtemben hátraugrom. Peeta pontosan a talpam alól szólt. De még mindig nem látok semmit. Aztán kinyitja a szemét, semmivel sem lehet összetéveszteni azokat a kék szemeket a barna sár és a zöld levelek között. Elakad a lélegzetem, Peeta fogsora fehéren villan, ahogy jutalmul rám nevet.

Az álcázás mestere. Még a súlylökést is álcázásból gyakorolta a Kiképzőközponban. Peeta valami egészen mást mutatott a Játékmestereknek: kifestette magát, hogy fának nézzék. Vagy lapos kőnek. Vagy vízinövényekkel borított, sáros folyópartnak.

– Csukd be a szemed egy pillanatra – kérem. Peeta becsukja a szemét, és a száját is, és láthatatlanná válik. A testét vastagon borítja a sár és a levelek, nem is tudom pontosan megmondani, hogyan helyezkedik el. Olyan mesterien álcázta az arcát és a karjait, hogy azok is láthatatlanok. Letérdelek mellé. – Úgy látom, nem hiába díszítetted a pékségben a süteményeket.

Peeta elmosolyodik. – Na igen, a cukormáz. A haldoklók utolsó mentsvára.

– Nem fogsz meghalni. – A hangom határozott.

– Mégis ki szerint? – Peeta teljesen berekedt.

– Szerintem. Egy csapatban vagyunk, ugye hallottad? – kérdezem. Peeta kinyitja a szemét. – Igen, hallottam. Kedves tőled, hogy megkerested, ami maradt belőlem.

Előveszem a vizes palackot, és megitatom Peetát. – Cato tényleg megsebesített? – kérdezem.

– Megvágta a bal lábamat. A combomnál – feleli Peeta.

– Bele kellene feküdnöd a patakba, hogy le tudjam mosni rólad a sarat, akkor megnézhetnénk, milyen mély a seb.

– Előbb feküdj mellém egy percre – suttogja. – Mondanom kell valamit. – Fölé hajolok, és az ép fülemet a szája felé fordítom. Csiklandoz, ahogy suttog. – Ne felejtsd el, hogy őrülten egymásba vagyunk zúgva, szóval bármikor nyugodtan megcsókolhatsz, ha kedved van.

Hirtelen felkapom a fejemet, de aztán felnevetek. – Kösz, majd észben tartom. – Legalább a humorérzékét nem veszítette el. De amikor nekilátok, hogy segítsek neki eljutni a patakig, már egyáltalán nem olyan vicces a helyzet. Alig fél méterre fekszik a pataktól, nem lehet ez olyan nehéz. Csak akkor döbbenek rá, milyen kemény a helyzet, amikor megértem, hogy Peeta képtelen megmozdulni. Borzalmasan legyengült, a legtöbb, amit tenni tud, hogy hagyja magát. Megpróbálom elvonszolni a vízhez, de annak ellenére, hogy tudom, Peeta minden tőle telhetőt megtesz, hogy csendben maradjon, mégis éles kiáltások szakadnak fel a torkából. Végül csak egy hatalmas rántással tudom kihúzni a sár és a levelek fogságából. Még mindig fél méterre van a víztől, a fogát csikorgatva fekszik a földön, könnyek csíkozzák mocskos arcát.

– Figyelj, Peeta, megpróbállak átfordítani, belegördítelek a vízbe. Itt nagyon sekély a patak, rendben? – mondom.

– Pompás – feleli Peeta.

Leguggolok mellé. Bármi történik is, nem szabad feladnom, míg Peeta a vízben nem lesz, figyelmeztetem magamat. – Háromra – mondom. – Egy, kettő, három! – Csak egyszer bírom átfordítani, mert olyan fájdalmasan üvölt, hogy muszáj abbahagynom. Viszont most legalább már a patak partján fekszik. Talán így még jobb is.

– Rendben van, módosítom a tervet. Mégsem görgetlek bele teljesen a vízbe – közlöm Peetával. Ráadásul ha egyszer belelököm a patakba, ki tudja, hogy képes leszek-e kiszedni onnan.

– Nincsen több görgetés? – kérdezi Peeta.

– Nincsen, végeztünk. Inkább lemoslak. Addig, ha tudod, tartsd szemmel az erdőt, rendben? – Fogalmam sincs, hol kezdjem. Peetát tetőtől talpig vastagon borítja a sár és az összeragadt levelek, még a ruháit sem látom. Azt sem tudom, egyáltalán van-e rajta ruha. Ez egy pillanatra elbizonytalanít, de aztán mégis nekilátok. Itt az arénában nem nagy szám, ha valaki meztelenül van, nem igaz?

Két vizes palack van nálam, és Ruta tömlője. Kettőt közülük a patakban lévő szikláknak támasztok, hogy amíg a harmadikból Peetára öntöm a vizet, a másik kettő megteljen. Eltart egy darabig, de végül sikerül megszabadulni annyi sártól, hogy meglássam a ruháit. Óvatosan lehúzom a kabátja cipzárját, kigombolom az ingét, és lehúzom róla. A trikója annyira beleragadt a sebekbe, hogy késsel kell levágnom, aztán kénytelen vagyok lelocsolni, hogy végre meg tudjam szabadítani tőle. A mellkasán hosszú égési sérülés látszik, a vadászdarazsak pedig négy helyen megmarták, ha beleszámítjuk a füle alatti csípést is. Én viszont valamelyest fellélegzem. Ezeket a sebeket el tudom látni. Úgy döntök, először a felsőtestét ápolom le, hátha sikerül csillapítanom valamelyest a fájdalmát, és csak utána foglalkozom a combján lévő vágással.

Nincsen értelme Peeta sebeit kezelni, amíg ebben a sáros tócsában fekszik, ezért aztán valahogy sikerül felhúznom, és a hátát egy kőnek támasztja. Csak ül, meg sem nyikkan, én pedig lemosom a hajáról és a testéről a maradék sarat. Nagyon sápadtnak tűnik a napfényben, most már egyáltalán nem látom olyan erősnek és zömöknek. Először ki kell húznom a vadászdarázs-fullánkokat, ami szemmel láthatólag nem esik jól Peetának, ugyanis összerezzen, de amint ráteszem a leveleket a sebekre, megkönnyebbülten sóhajt. Amíg megszárad a napon, kimosom és kiterítem az ingét és a kabátját a lapos kövekre. Bekenem a mellkasán lévő égési sebet a balzsammal. Ekkor veszem csak észre, milyen forró a bőre. A sár és a víz miatt nem vettem észre, hogy Peeta lázas. Átkutatom az elsősegélydobozt, amit az Első Körzetből való fiútól szereztem, szerencsére találok lázcsillapítót. Időnként anya is feladja, és vesz ezekből a tablettákból, amikor a gyógynövénykészítményei nem válnak be.

– Ezt nyeld le – mondom Peetának, mire engedelmesen beveszi a gyógyszert. – Biztosan éhes vagy.

– Nem igazán. Fura, de napok óta nem érzek éhséget – feleli Peeta. Amikor megkínálom a guvatból, fintorogva elfordul. Ekkor megértem, hogy mennyire beteg lehet.

– Peeta, muszáj enned valamit – erősködöm.

– Rögtön visszajönne az egész – mondja. Végül sikerül rávennem, hogy egyen néhány falat aszalt almát. – Kösz. Sokkal jobban vagyok, de tényleg. Most már alhatok, Katniss? – kérdezi.

– Mindjárt – ígérem. – De előbb meg kell néznem a sebet a lábadon. – Amilyen óvatosan csak tudom, leveszem a bakancsát, a zokniját, aztán nagyon lassan, milliméterről milliméterre lehúzom a nadrágját is. Látom, milyen hosszan felhasította Cato kardja a nadrágot, de amikor meglátom a sebet, alig hiszek a szememnek. Mély és csúnyán elmérgesedett, vér és genny szivárog belőle. A lába fel van dagadva. De a legrosszabb az üszkösödő hús szaga.

Legszívesebben elrohannék. Eltűnnék az erdőben, mint azon a napon, amikor behozták az összeégett férfit a házunkba. Elmennék vadászni, amíg anya és Prim ellátja a beteget, mert ehhez én nem értek, ráadásul bátorságom sincs hozzá. De nincsen itt senki, hogy segítsen. Megpróbálok olyan nyugodtan viselkedni, ahogyan anya szokott, amikor súlyos állapotban lévő betegeket kezel.

– Csúnya, mi? – kérdezi Peeta. A tekintetével engem fürkész.

– Tűrhető. – Vállat vonok, mintha nem lenne semmi nagy baj. – Látnod kellene azokat a sebesülteket, akiket anyához szoktak hozni a bányából. – Azt nem kötöm Peeta orrára, hogy általában mindig lelépek otthonról, ha anya bármilyen, a náthánál súlyosabb betegséget kezel. Sőt, most, hogy jobban belegondolok, akkor sem nagyon szeretek ott lófrálni, ha valaki köhög. – Először alaposan ki kell tisztítani a sebet.

Nem vettem le az alsógatyáját, mert nem túl koszos, és nem akarom áthúzni Peeta feldagadt lába fölött, és, jól van, elismerem, talán kényelmetlenül érezném magam, ha teljesen meztelen lenne. Van még egy érdekes dolog anyával és Primmel kapcsolatban. Őket egyáltalán nem zavarja a meztelenség, teljesen közömbösek tudnak maradni. A legröhejesebb az egészben, hogy a húgomnak most sokkal nagyobb hasznát venné Peeta. Begyűröm alá a műanyagterítőt, hogy mindenhol le tudjam mosni. Minden újabb palack vízzel, amit ráöntök, egyre csúnyábbnak tűnik a seb. Leszámítva a vágást, egész jól megúszta, lejjebb már csak egy vadászdarázs-fullánkot találok, meg néhány kisebb égési sérülést, amit gyorsan le is kezelek. De a mély vágás a combján… fogalmam sincs, mi a fenét kezdjek vele.

– Mi lenne, ha kicsit szellőztetnénk, aztán… – kezdem, de elharapom a mondatot.

– Aztán befoltozod? – kérdezi Peeta. Szinte már sajnálkozva néz rám, mintha sejtené, mennyire tanácstalan vagyok.

– Úgy van – vágom rá végül. – Te pedig szépen megeszed ezeket. – Néhány félbevágott aszalt körtét nyomok a kezébe, aztán visszamegyek a patakhoz, hogy kimossam Peeta többi ruháját. Miután kiterítem őket száradni, még egyszer átnézem az elsősegély-dobozt. Kötszer, lázcsillapító tabletták, gyomornyugtató orvosság. Semmi, amivel Peeta sebét kezelni lehetne.

– Muszáj lesz kísérletezni – ismerem be végül. Tudom, hogy a vadászdarázs mérget semlegesítő levelek fertőtlenítő hatásúak, úgyhogy első körben ezzel próbálkozom. Néhány perccel azután, hogy rányomok a sebre egy maréknyi összerágott levelet, csorogni kezd a genny Peeta lábszárán. Ezt jó jelnek tartom, de azért összeszorítom a fogamat, mert úgy érzem, mindjárt visszajön a reggelim, hogy levegőzzön egyet.

– Katniss? – szólal meg Peeta. Összenézünk, érzem, hogy az arcom közben zöldes árnyalatúra változott. Peeta jó hangosan azt mondja: – Na, mit szólnál most ahhoz a csókhoz?

Hangosan felnevetek, mert rettenetesen felháborítónak találom a dolgot.

– Valami baj van? – kérdezi kissé talán túl ártatlanul Peeta.

– Én… én nem vagyok jó ebben. Én nem az anyám vagyok. Fogalmam sincs, mit csinálok, és felfordul a gyomrom a gennytől – mondom. – Hú!

– Muszáj nyögnöm egyet, ahogyan leöblítem az első adag levelet a sebről, és felteszem a következőt. – Húúúúú!

– Ha ezt nem bírod, hogyan szoktál vadászni? – kérdezi Peeta.

– Hidd el, sokkal könnyebb megölni egy állatot, mint ez – felelem. – Bár, ami azt illeti, lehet, hogy éppen most öllek meg téged.

– Nem tudnád kicsit gyorsabban csinálni? – kérdezi.

– Nem. Fogd be a szádat, és edd meg a körtét! – szólok rá Peetára.

A harmadik adag levél és egy vödörnyi genny után egész tűrhetően néz ki a seb. Most, hogy a duzzanat kissé leapadt, látom csak, milyen mélyen belevágott Cato a kardjával Peeta combjába. Még a csont is látszik.

– Mi a következő lépés, Everdeen doktornő? – érdeklődik Peeta.

– Teszek rá egy kicsit a balzsamból, amivel az égési sebeket bekentem. A fertőzések ellen biztosan jó. Aztán bekötözöm. – Valahogy sokkal kezelhetőbbnek tűnik a dolog, miután bekötözöm a sebet a tiszta fehér gézzel. Habár a steril kötszerhez képest az alsógatyája mocskosnak látszik, és valószínűleg hemzsegnek rajta a kórokozók. Előveszem Ruta hátizsákját.

– Tessék, takard be magad ezzel, és akkor kimosom a gatyádat.

– Ó, engem nem zavar, ha meztelenül látsz – mosolyog Peeta.

– Olyan vagy, mint a családom többi tagja – csattanok fel. – Engem viszont zavar, rendben? – Hátat fordítok neki, a patakot nézem, míg végül az alsógatya a vízbe csobban. Biztosan jobban van, ha már dobni is tud.

– Tudod, gyilkos csaj létedre elég finnyás vagy – szólal meg Peeta, miközben a gatyáját a kövekhez csapkodom. – Hagynom kellett volna, hogy te fürdesd meg Haymitchet. Elfintorodom, ahogy felidézem az esetet. – Küldött már neked valamit?

– Semmit – feleli Peeta. Aztán egy pillanatra elhallgat, és így folytatja: – Miért, neked mit küldött?

– A balzsamot – felelem zavartan. – És egy kis kenyeret.

– Mindig is tudtam, hogy te vagy a kedvence – jegyzi meg Peeta.

– Ne már, rosszul van, ha csak a közelemben kell lennie – mondom.

– Mert túlságosan hasonlítotok egymásra – dünnyögi Peeta. Elengedem a fülem mellett a megjegyzést, mert nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy Haymitchet sértegessem, pedig az ösztöneim ezt diktálnák.

Hagyom szundikálni Peetát, amíg a ruhái száradnak, de késő délután már nem bírok tovább várni. Óvatosan megrázom a vállát. – Peeta, most már indulni kell.

– Indulni? – Látszik, hogy nem érti. – Hová?

– El, minél messzebbre innen. A folyásirányban. Keresnünk kell egy helyet, ahol pihenni tudsz, és kicsit megerősödsz – magyarázom. Segítek neki öltözni, a lábára nem adok semmit, mert a patakban gázolva fogunk menni, aztán felhúzom. Amint a lábára nehezedik, kiszalad a vér az arcából. – Gyerünk. Meg tudod csinálni – biztatom.

De sajnos tévedek. A hosszú menetelést biztosan nem fogja bírni. Úgy ötven métert megyünk lefelé a folyóban, Peeta a vállamra támaszkodik, és látszik, hogy mindjárt elájul. Leültetem a patakparton, a fejét a térde közé nyomom, és ütögetem a hátát, miközben a környéket fürkészem. Jó lenne felvinni Peetát egy fára, de erre semmi remény. Sőt, ami azt illeti, talán még rosszabb is lenne. Észreveszek néhány kis, barlangszerű mélyedést a sziklákon. Kinézem az egyiket, úgy húsz méterrel a patakpart fölött. Amikor Peeta újra fel tud állni, feltámogatom – vagy inkább felcipelem – a barlanghoz. Szeretnék körülnézni a környéken, hátha találok jobb búvóhelyet, de egyelőre be kell érnünk ezzel, mert a szövetségesem totál ki van ütve. Hullasápadt, zihál, és – annak ellenére, hogy még csak most kezd hűlni az idő – rázza a hideg.

A barlang aljára egy réteg tűlevelet szórok, kiterítem a hálózsákomat, és belebújtatom Peetát. Amikor nem figyel, sikerül belediktálnom néhány lázcsillapítót, meg egy kevés vizet, de máskülönben még a gyümölcsöt is visszautasítja. Aztán csak fekszik, tekintetét az arcomra szegezi, miközben én valami redőnyfélét tákolok indákból, hogy elrejtsem a barlang bejáratát. Az eredmény nem túl fényes. A vadállatok nem fognának gyanút, de egy ember azonnal felismerné, hogy mesterséges alkotmányról van szó. Idegesen letépem az egészet.

– Katniss – szólal meg Peeta. Odamegyek hozzá, és félresöpröm a haját a homlokából. – Kösz, hogy megkerestél.

– Te is megkerestél volna, ha olyan állapotban vagy – mondom. A homloka lángol. Mintha a lázcsillapítónak semmi hatása nem lenne. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy tényleg meghalhat. Megrémülök.

– Igen. Figyelj, ha nem úszom meg… – kezdi Peeta.

– Ezt meg sem hallom. Nem ezért tisztítottam ki azt a rengeteg gennyet a sebedből – vágok a szavába.

– Tudom. De ha mégis… – folytatja Peeta.

– Nem, Peeta, erről nem nyitok vitát – szakítom félbe újra, aztán az ujjamat a szájára teszem, hogy lecsendesítsem.

– De én… – erősködik Peeta.

Ösztönösen előrehajolok, és megcsókolom, hogy elhallgasson végre. Ez már különben is régen esedékes volt, hiszen Peetának teljesen igaza van abban, hogy mindenki azt hiszi, őrülten egymásba vagyunk zúgva. Életemben először csókolóztam. Azt hittem, valami lehengerlő dolgot érzek majd, de csak arra tudok gondolni, milyen borzalmasan forró Peeta szája a láztól. Felülök, és betakarom a hálózsákkal. – Nem fogsz meghalni. Megtiltom. Megértetted?

– Megértettem – suttogja.

Ahogy kilépek a hűvös esti levegőre, egy ejtőernyő ereszkedik alá az égből. Gyorsan kibontom, mert abban reménykedem, hogy Peeta lábára küldtek valami igazi gyógyszert. De csak egy kis tál forró húslevest érkezett.

Haymitch üzenete teljesen egyértelmű. Egy csókért egy tál húsleves jár. Szinte hallom, ahogy morog: – El kell játszanod, hogy szerelmes vagy, drágaságom. A fiú haldoklik. Mutass valamit, amivel dolgozhatok!

Igaza van. Ha meg akarom menteni Peeta életét, valami komolyabbat kell mutatnunk a közönségnek, valamit, ami igazán lázba hozza őket. Az elátkozott szerelmespárt, aki mindenre képes, hogy hazajusson. Két egyszerre dobbanó szívet. Romantikát.

Soha nem voltam még szerelmes, úgyhogy nem lesz egyszerű a feladat. A szüleimre gondolok. Eszembe jut, hogy apa mindig hozott anyának ajándékot az erődből. Anya arca pedig mindig felderült, amikor meghallotta apa bakancsának dobogását az ajtó előtt. És eszembe jut, hogy anya kis híján belehalt, amikor elveszítette őt.

– Peeta! – kiáltom, és próbálom utánozni anya hangját, azt a különleges hangot, amit csak apának tartogatott. Peeta megint elszundikált, de megcsókolom, mire felriad, és szemmel láthatólag meglepődik. Aztán elmosolyodik, mintha nem lenne számára nagyobb boldogság, mint hogy itt fekhet, és engem nézhet az idők végezetéig. Jól csinálja, nagyon ügyes.

Odanyújtom neki a fazekat. – Peeta, nézd, mit küldött neked Haymitch.


 

 

20

 

Egy óra nyaggatás, könyörgés, fenyegetőzés, és, igen, csókolózás árán, végre sikerül kortyonként belediktálnom Peetába a tál húslevest. Utána hagyom aludni, gondoskodom a magam szükségleteiről, befalom a guvatból meg gumókból álló vacsorát, és figyelem az égre kivetített napi jelentést. Nincsenek újabb áldozatok. Úgy látszik, sikerült lekötnünk a közönség érdeklődését, és elég érdekesnek találták a mai napot. Remélhetőleg a Játékmesterek békén hagynak bennünket az éjszaka.

Körülnézek, hátha találok egy megfelelő fát rejtekhelynek, de aztán rájövök, hogy ez most nem fog menni. Egy darabig legalábbis. Nem hagyhatom Peetát őrizetlenül a földön. Semmit sem csináltam a patakparton lévő búvóhelyével – úgysem tudtam volna eltüntetni a nyomokat –, ami alig ötven méterre van tőlünk. Felteszem az éjjellátó szemüveget, bekészítem a fegyvereimet, és nekifogok az őrködésnek.

A hőmérséklet zuhanni kezd, hamarosan csontig hatol a hideg. Végül feladom, és bebújok Peeta mellé a hálózsákba. Mintha egy kenyérpirítóba másztam volna be, kényelmesen elhelyezkedem, de aztán rájövök, hogy nem egyszerűen meleg van, hanem iszonyatos hőség, mert a hálózsák szigetelő rétege bent tartja a Peeta lázas testéből sugárzó hőt. A homlokára teszem a kezemet, lángol és száraz. Nem tudom, mit csináljak. Hagyjam bent Peetát a hálózsákban, és reménykedjem, hogy a borzalmas hőség végül letöri a lázat? Vagy vegyem le róla a hálózsákot, hátha a hideg levegő lehűti a testét? Végül beáztatok egy gézdarabot, és a homlokára teszem. Nem tűnik valami hatásosnak, de nem merek mást csinálni.

Az éjszakát Peeta mellett – félig ülve, félig fekve – töltöm, időnként lecserélem a borogatást, és közben próbálom kiverni a fejemből a nyomasztó gondolatot, hogy így, Peetával sokkal kiszolgáltatottabb vagyok, mint egyedül voltam. Muszáj a földön maradnom, nem rejtőzhetem el a fákon, állandóan őrködnöm kell, ráadásul gondoskodnom kell Peetáról, aki nagyon rossz bőrben van. De tudtam, hogy megsérült. Mégis megkerestem. Nem tehetek mást, egyedül abban bízhatom, hogy nem hagytak cserben az ösztöneim, amikor azt súgták, hogy keressem meg Peetát.

Pirkadni kezd, a hajnali fényben meglátom a Peeta ajkán gyöngyöző verejtékcseppeket, ami azt jelenti, hogy lejjebb ment a láza. Még nincsen teljesen rendben, de néhány fokkal biztosan csökkent. Előző éjjel, amikor az álcázáshoz szükséges indákat gyűjtögettem, véletlenül találtam egy bokrot Ruta kedvenc bogyóival. Leszedtem a gyümölcsöt, a fazékban összenyomkodtam, és öntöttem hozzá egy kis hideg vizet.

Peeta éppen próbál feltápászkodni, amikor a barlanghoz érek. – Felébredtem, és nem találtalak sehol – mondja. – Aggódtam miattad.

Nevetnem kell, ahogy visszasegítem a fekhelyére. – Te aggódtál miattam? Láttad mostanában, hogy nézel ki?

– Azt hittem, Cato és Clove megtaláltak. Szeretnek éjjel vadászni – magyarázza Peeta komoly képpel.

– Clove? Melyikük az? – kérdezem.

– A lány a Második Körzetből. Még életben van, ugye? – kérdezi Peeta.

– Igen, rajtunk kívül már csak ők ketten vannak, meg Thresh és a rókaképű lány – sorolom. – Rókaképűnek neveztem el a lányt az Ötödik Körzetből. Hogy érzed magad?

– Jobban, mint tegnap. Hatalmas előrelépés ez a dagonyázáshoz képest – teszi hozzá. – Tiszta ruha, orvosság, hálózsák… és te.

Ja, persze, már megint kiment a fejemből, hogy szerelmesek vagyunk. Kinyújtom a karomat, és megérintem Peeta arcát, mire ő megragadja, és a szájához szorítja a kezemet. Eszembe jut, hogy apa pontosan ugyanezt csinálta anyával, és azon gondolkodom, vajon Peeta honnan vette az ötletet. Biztosan nem az apjától meg attól a rémes boszorkától.

– Nem csókolhatsz meg, amíg nem eszel valamit – mondom.

A hátát a barlang falának támasztja, és engedelmesen megeszi a bogyós gyümölcsből készített kotyvalékot. A guvatból azonban továbbra sem kér.

– Nem aludtál – mondja.

– Jól vagyok – felelem. De az igazság az, hogy teljesen ki vagyok ütve.

– Aludj egyet. Majd én őrködöm. Felébresztelek, ha bármi történik – folytatja. Habozom. – Katniss, nem maradhatsz ébren örökké.

Igaza van. Előbb-utóbb muszáj lesz aludnom. És jobb, ha most pihenek, amíg Peeta viszonylag élénknek tűnik, és a napfény is nekünk kedvez. – Rendben van – egyezem bele. – De csak néhány órát alszom. Mindenképpen kelts fel.

Túl meleg van a hálózsákhoz. Leterítem a földre, és lefekszem, fél kézzel az íjat fogom, hogy azonnal lőni tudjak, ha kell. Peeta mellettem ül, hátát a falnak veti, sérült lábát kinyújtja, és a környéket fürkészi. – Gyerünk, most már aludjál – mondja gyengéden. Kisöpri a homlokomból a hajtincseket. Az eddigi csókokhoz és simogatásokhoz képest ez a mozdulat most természetesnek tűnik, és megnyugtat. Nem akarom, hogy abbahagyja, és Peeta nem is hagyja abba. Még akkor is a hajamat simogatja, amikor elalszom.

Túl sokáig. Túl sokáig aludtam. Amint kinyitom a szememet, tudom, hogy már délután van. Peeta mellettem ül, ugyanúgy, mint amikor elaludtam. Felülök, napok óta nem pihentem ki magam ilyen jól, de valahogy olyan kiszolgáltatottnak érzem magamat.

– Peeta, nem úgy volt, hogy felébresztesz? – kérdezem.

– Mégis minek? Az égvilágon semmi sem történt – feleli. – És különben is szeretem nézni, ahogy alszol. Olyankor nem ráncolod a homlokodat. Sokkal helyesebb így az arcod.

Erre a megjegyzésre természetesen azonnal összeráncolom a homlokom, mire Peeta elvigyorodik. Csak ekkor veszem észre, mennyire kiszáradt a szája. Megtapogatom a homlokát. Forró, mint egy kályha. Peeta azt állítja, hogy ivott, amíg aludtam, de nekem úgy tűnik, mindegyik palack és a tömlő is tele van. Adok neki néhány szem lázcsillapító tablettát, és árgus szemmel vizslatom, amíg megiszik egy, majd még egy liter vizet. Utána lekezelem a kisebb sebeit és az égést a mellkasán, meg a csípéseket, amelyek most már sokkal jobban néznek ki. Minden bátorságomat összeszedem, és leszedem a kötést Peeta lábáról.

A szívem majd kiugrik a helyéből. Rosszabb, sokkal rosszabb állapotban van, mint előző nap. A seb ugyan szemmel láthatólag már nem gennyedzik, viszont a lába iszonyatosan feldagadt, és fényesen csillogó, feszes bőrén is látszik, hogy gyulladásban van. Aztán megpillantom a lábán felfelé kúszó vörös csíkokat. Vérmérgezése van. Ha nem kezelik, biztosan belehal. Az összerágott levelek és a balzsam itt már nem segít. Valami bivalyerős antibiotikumra van szükség, amit csak a Kapitóliumból tudnánk beszerezni. El sem tudom képzelni, mennyibe kerülhet egy ilyen gyógyszer. Talán még az sem lenne elég, ha Haymitch az összes támogató összes felajánlását bedobná a közösbe. Kizárt, hogy ennyi pénz összejöjjön. Az ajándékok annál drágábbak, minél tovább tart a Viadal. Ugyanazért az összegért az első nap még egy komplett ebédet kap az ember, a tizenkettedik napon viszont lehet, hogy már csak egy darab kekszet. Peetának most olyan orvosságra lenne szüksége, ami már a kezdetek kezdetén is csillagászati összegbe került volna.

– Hát, jobban bedagadt, viszont már nem gennyes – közlöm Peetával bizonytalan hangon.

– Tudom, hogy vérmérgezésem van, Katniss – szólal meg Peeta. – Még ha az anyám nem is gyógyító.

– Túl kell élni a többieket, Peeta. Ha győzünk, a Kapitóliumban majd meggyógyítanak – próbálom bíztatni.

– Ez jó ötlet – mondja Peeta. De tudom, hogy csak azért mondja, hogy megnyugtasson.

– Enned kell. Muszáj jó erőben maradnod. Csinálok neked levest – mondom.

– Ne gyújts tüzet – kéri Peeta. – Nem éri meg.

– Majd meglátjuk – felelem. Ahogy leviszem a fazekat a patakhoz, valósággal letaglóz a hőség. Fogadni mernék, hogy a Játékmesterek keze van a dologban, nappal rendesen befűtenek, éjjel meg fagypont alá süllyesztik a hőmérsékletet. Amikor megérzem, hogy a patak mentén lévő napsütötte kövek ontják magukból a meleget, támad egy ötletem. Talán nem is kell tüzet rakni.

Leülök egy nagy lapos kőre a barlang és a patak között félúton. Miután fertőtlenítek egy kis vizet, kiteszem a tálat a napra, és belepottyantok néhány tojás nagyságú forró kavicsot. Sosem tagadtam, hogy nem vagyok valami nagy szakács. Mivel azonban a leves készítése alapvetően abból áll, hogy az ember beledobál egy csomó mindent egy fazékba, és türelmesen vár, az ebéd egész jól sikerül. Addig aprítom a guvathúst, amíg pépes állagú lesz, aztán szétnyomkodom Ruta gumóinak egy részét, és hozzáadom a húspéphez. Szerencsére a gumókat korábban már megsütöttem valamennyire, úgyhogy elég megmelegíteni őket. A víz pillanatok alatt felmelegszik a tűző napon, a kövek között. Belerakom a felaprított húst és a gumókat, belezuttyantok néhány forró kavicsot, és körülnézek a környéken, hátha találok valami fűszert, amivel kicsit fel tudom dobni a levest. Nem kell sokat kutatnom, az egyik szikla tövében találok egy csomó snidlinget. Tökéletes.

Apróra vágom, és beleszórom a levesbe, aztán megint kicserélem a kavicsokat, ráteszem a fazékra a fedőt, és hagyom főni a kotyvalékot.

Vadállatoknak nem sok nyomát láttam a környéken, de nem akarom egyedül hagyni Peetát, amíg vadászom, ezért aztán felállítok fél tucat csapdát, és reménykedem, hogy szerencsénk lesz. Kíváncsi lennék, hogyan boldogulnak a többiek, azóta, hogy felrobbantottam a raktárt, és megfosztottam őket fő élelemforrásuktól. Legalább hárman – Cato, Clove és a rókaképű – a raktárból szerezték az élelmet. Az egyedüli kivétel valószínűleg Thresh. Az a gyanúm, hogy Rutához hasonlóan ő is ért valamelyest ahhoz, hogyan szerezze be a szükséges élelmet a természetből. Vajon ezek négyen egymás ellen harcolnak? Vagy bennünket keresnek? Talán az egyikük már ki is derítette, hol rejtőzünk, és várja a megfelelő pillanatot, hogy megtámadjon minket. Ahogy ebbe belegondolok, azonnal felpattanok, és visszasietek a barlanghoz.

Peeta a hálózsákon hever, a kövek árnyékában. Kissé felderül ugyan az arca, amikor belépek, de látszik, hogy borzalmas állapotban van. Kicserélem a borogatást a homlokán, de a hideg vízbe mártott ruhadarab szinte azonnal felforrósodik, amint Peeta homlokára teszem.

– Kérsz valamit? – kérdezem.

– Nem – feleli Peeta. – Köszönöm. Várj, mégis kérnék valamit. Mesélj nekem.

– Meséljek? Mégis miről? – kérdezem. Nem vagyok valami nagy mesélő. Ezzel is úgy vagyok, mint az énekléssel. Nagy ritkán Primnek sikerül rávennie.

– Mesélj egy vidám történetet. Meséld el életed legboldogabb napját – kéri Peeta.

Valami sóhajtásra és ingerült fújtatásra egyaránt emlékezető hang hagyja el a számat. Egy vidám történetet akar hallani? Ez sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint a leves elkészítése. Boldog emlékek után kutatok a fejemben. Nagy részük Gale-hez és a vadászathoz kötődik, de valahogy úgy érzem, hogy erre most sem Peeta, sem a közönség nem lenne vevő. Akkor már csak Prim marad.

– Azt még nem meséltem, hogyan szereztem Primnek egy kecskét, ugye? – kérdezem. Peeta a fejét rázza, majd várakozva rám pillant. Nincs más választásom, belefogok a mesébe. De vigyáznom kell. Mert a szavaimat Panem minden egyes lakója hallja. Afelől ugyan semmi kétségem, hogy az emberek rég rájöttek, hogy szoktam vadászni – annak ellenére, hogy a törvény tiltja –, azt viszont semmiképpen sem akarom, hogy Gale-nek, Greasy Sae-nek, a hentesnek vagy akár a Békeőröknek – a legjobb vevőimnek – bántódása essen azért, mert nyilvánosan bejelentem, hogy ők is megszegik a törvényt.

Elmondom, igazából hogyan szereztem a pénzt Prim kecskéjére, Ladyre. Péntek este volt, május vége felé, egy nappal Prim tizedik születésnapja előtt. Amint véget ért a tanítás, Gale meg én bevetettük magunkat az erdőbe, mert szerettem volna elég zsákmányt ejteni, hogy cserélni tudjak Primnek valami ajándékot. Esetleg valami ruhaanyagot, amiből új ruhát varrhatunk neki, vagy egy hajkefét. A hurokcsapdák jól beváltak, az erdő pedig tele volt friss zöldséggel, de a fogás még így sem volt nagyobb, mint bármelyik átlagos péntek éjszaka. Csalódottan indultam hazafelé, Gale azzal bíztatott, hogy másnap biztosan nagyobb szerencsénk lesz. Egy pillanatra megálltunk egy pataknál, amikor megláttam egy fiatal bakot. A mérete alapján egyéves lehetett. Az agancsa épphogy elkezdett benőni, még kicsi volt, és puha bőr borította. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, nem tudta, hogy elfusson-e. Még nem találkozott emberrel. Gyönyörű volt.

Sajnos a testébe fúródó két nyílvessző eléggé elcsúfította, egyet kapott a nyakába, egyet meg a szügyébe. Menekülni próbált, de megbotlott, és Gale elvágta a torkát, mielőtt felfogta volna, mi történt vele. Egy pillanatig nagyon szomorú lettem, bűntudatot éreztem, hogy megöltünk egy ilyen fiatal és ártatlan élőlényt. De aztán korogni kezdett a gyomrom a gondolattól, hogy milyen friss és finom lehet a húsa ennek a fiatal és ártatlan jószágnak.

Egy őz! Addig összesen háromszor sikerült őzet lőnünk. Az első egy suta volt, aminek megsérült a lába, úgyhogy az nem is számított igazán. Arra viszont jó volt, hogy megtanuljuk, nem szabad elcipelni a zsákmányt a Zugba. Az emberek teljesen megőrültek, licitálni kezdtek az állatra, sőt volt, aki megpróbált levágni belőle egy darabot. Greasy Sae-nek kellett közbeavatkozni, elküldött bennünket a henteshez az őzzel, de addigra már a zsákmány egy része odaveszett, jókora darabokat levágtak a húsából, az irháját pedig kilyuggatták. Annak ellenére, hogy jó árat kaptunk érte, még többet is kereshettünk volna.

Ezúttal megvártuk, hogy besötétedjen, és kerestünk egy lyukat a kerítésen a hentesüzlet közelében. Annak ellenére, hogy mindenki tudta rólunk, hogy vadászunk, nem lett volna jó ötlet végigvonulni egy nyolcvan kilós őzzel a Tizenkettedik Körzet utcáin fényes nappal, mert úgy vette volna ki magát a dolog, mintha direkt bosszantani akarnánk az elöljárókat.

Rooba, a hentes, egy alacsony, tagbaszakadt nő, kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, amikor kopogtunk. Roobával nem szabad alkudozni. Megmondja, mennyit ad, amit vagy elfogadsz, vagy nem, de általában nem szokta lehúzni az embereket. Elfogadtuk az ajánlatát, ráadásnak kaptunk néhány szelet vadhúst, amiért később kellett visszajönnünk, miután már feldarabolta az őzet. Feleztünk Gale-lel. Soha az életben nem volt egyszerre ennyi pénzünk. Elhatároztuk, hogy senkinek nem mondjuk el, és másnap este mindketten meglepjük a családunkat a hússal és a pénzzel.

Na, így szereztem a pénzt a kecskére, de Peetának inkább azt mondom, hogy eladtam anya egyik régi ezüstmedálját. Ezzel senkinek sem árthatok. Aztán Prim születésnapjának délutánjától folytatom a történetet.

Kimentünk Gale-lel a piacra; ruhaanyagot akartam venni. Éppen egy vastag, kék pamutvásznat nézegettem, amikor megakadt a szemem valamin. A Perem túlsó végében lakik egy öregember, akinek van egy kis kecskenyája. Még a rendes nevét sem tudom, mindenki csak úgy hívja, hogy a kecskés ember. Az ízületei feldagadtak, a kézfeje kicsavarodott, száraz és szaggató a köhögése, ami elárulja, hogy éveket húzott le a bányában. De még így is a szerencsésebbek közé tartozik. Az évek során valahogy sikerült összekuporgatnia annyi pénzt, hogy vegyen magának néhány kecskét, így aztán az öregkor nem a keserves éhhalált jelenti számára. Mocskos és türelmetlen fickó, de a kecskéi tiszták, és jó zsíros a tejük, feltéve persze, ha az ember megengedheti magának.

Az egyik kecske, egy fekete foltos fehér jószág, egy talicskán feküdt. Nem volt nehéz rájönni, hogy miért. Valami, talán egy kutya, megharapta a vállát, és a seb elfertőződött. Rossz bőrben volt, a kecskés embernek meg kellett támasztania, ha meg akarta fejni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ismerek valakit, aki meg tudja gyógyítani.

– Gale – suttogtam. – Megveszem ezt a kecskét Primnek.

A Tizenkettedik Körzetben egy nőstény kecske képes megváltoztatni az életedet. Ezek az állatok szinte bármin megélnek, a Réten pompásan ellegelésznek, és akár negyed liter tejet is adnak egy nap. Amit megihatsz, amiből sajtot készíthetsz, amit eladhatsz. Ráadásul teljesen legálisan.

– Elég csúnyán megsérült – mondta Gale. – Nézzük meg alaposan, mielőtt megveszed.

Odamentünk az öreghez, vettünk egy bögre tejet, aztán csak álltunk a kecske előtt, mintha semmi dolgunk nem volna.

– Hagyjátok békén – mordult ránk az öreg.

– Hé, nézelődni azért szabad, nem? – szemtelenkedett Gale.

– Hát csak gyorsan nézzétek. Mindjárt viszem a henteshez. Nem nagyon viszik a tejét, de aki vesz belőle, az is csak fél áron – magyarázta az öreg.

– Mennyit fizet érte a hentes? – kérdeztem.

Az öreg vállat vont. – Maradjatok itt, akkor megtudjátok. – Megfordultam, és láttam, hogy Rooba közeledik a tér túlsó vége felől. – Szerencse, hogy megjöttél – mondta neki az öreg köszönés helyett. – Ez a kislány itt szemet vetett a kecskédre.

– Persze csak ha nem foglalt – jegyeztem meg elővigyázatlanul. Rooba tetőtől talpig végigmért, aztán rosszallóan a kecskére pillantott.

– Nem az. Nézd csak meg a vállát. Lefogadom, hogy a húsának a fele még szaláminak se lenne jó, olyan üszkös már.

– Micsoda? – csattant fel az öregember. – Megállapodtunk.

– Igen, de a megállapodás egy olyan állatról szólt, aminek fognyomok vannak a vállán. Nem pedig erről itt. Add csak el a lánynak, ha van olyan hülye, és hajlandó megvenni – morogta Rooba, aztán faképnél hagyta az öreget. De távoztában még rám kacsintott.

A kecskés ember majd felrobbant, de mindenképpen meg akart szabadulni a kecskétől. Fél óráig alkudoztunk, mire sikerült megállapodnunk az árban. Szép kis tömeg verődött össze körülöttünk, és mindenki megosztotta velünk a véleményét. Remek üzlet, ha a kecske életben marad; viszont ha megdöglik, az rablás. Mindenki határozottan állást foglalt a vitában, de végül is megvettem a kecskét.

Gale felajánlotta, hogy segít hazavinni. Legalább annyira szerette volna megnézni, milyen arcot vág Prim, amikor megkapja, mint én. Tisztára hebehurgya voltam, még egy rózsaszín szalagot is vettem, és a kecske nyakába kötöttem. Aztán elmentünk a házunkhoz.

Látnod kellett volna Primet, amikor beállítottunk a kecskével. Csak hogy világos legyen, ugyanarról a lányról beszélünk, aki elbőgte magát, hogy megmentse Kökörcsint, ezt a rusnya, öreg kandúrt. Prim annyira izgatott lett, hogy egyszerre bőgött és nevetett. Anya már nem volt annyira lelkes, főleg miután meglátta a sebet, de aztán ketten együtt kezelésbe vették szegény jószágot, összemorzsolt gyógynövényekkel etették a szerencsétlent.

– Ez alapján hasonlítanak rád – szólal meg Peeta. Annyira belemerültem a mesélésbe, hogy el is felejtettem, hogy Peeta is ott van.

– Ó, nem, Peeta. Ők igazi varázslók, csodákra képesek. Az a szegény kecske akkor sem tudott volna meghalni, ha az lett volna minden vágya – magyarázom. De aztán elharapom a mondatot, mert rádöbbenek, milyen rosszul hangzik ez, Peeta ugyanis haldoklik, és az én ügyetlen kezeimben van az élete.

– Ne aggódj. Nem akarok meghalni – próbálja elviccelni a dolgot Peeta.

– Elmeséled a történet végét?

– Nos, igazából ennyi az egész. Egyedül arra emlékszem még, hogy aznap este Prim ragaszkodott hozzá, hogy együtt aludhasson Ladyvel egy pokrócon a kályha előtt. És mielőtt elaludtak volna, a kecske megnyalta Prim arcát, mintha jó éjt puszit adott volna, vagy mi. Már akkor teljesen oda volt a húgomért.

– Még mindig a nyakában van a rózsaszín szalag? – kérdezi Peeta.

– Azt hiszem, igen – felelem. – De miért kérdezed?

– Csak próbálom elképzelni, milyen lehet – feleli Peeta elgondolkodva.

– Azt hiszem, értem, miért voltál boldog azon a napon.

– Naná, hogy örültem, hiszen az a kecske valóságos aranybánya – mondom.

– Igen, persze, én is pont erre gondoltam, nem arra, hogy mekkora örömet szereztél a húgodnak, akit annyira szeretsz, hogy képes voltál önként jelentkezni helyette a Viadalra – jegyzi meg szárazon Peeta.

– A kecske megérte az árát. Bőven megérte – jelentem ki fölényesen.

– Még szép, ennyivel azért tartozott neked, miután megmentetted az életét – mondja Peeta. – Én is valami ilyesmit szándékozom tenni.

– Tényleg? És mégis mennyibe kerültél nekem? – kérdezem.

– Sok gondot okoztam. De ne aggódj. Vissza fogom fizetni – mondja.

– Összevissza magyarázol – mondom végül. Aztán megtapogatom a homlokát. Most mintha megint felszökött volna a láza. – Szerintem egy kicsit lement a lázad – hazudom.

Összerezzenek a harsonák hangjára. Talpra ugrom, és egy pillanat alatt a barlang bejáratánál termek, nehogy lemaradjak valamiről. Megint csak újdonsült barátunk, Claudius Templesmith jelentkezik, és ahogyan arra számítani lehetett, egy lakomára invitál bennünket. Mivel egyikünk sem különösebben éhes, közömbös legyintéssel utasítom el az ajánlatot, ami így szól: – Várjatok, még nincsen vége! Tudom, hogy néhányan talán már el is utasítottátok a meghívást. De ezúttal nem egy hagyományos lakomáról van szó. Mindnyájatoknak szüksége van valamire, méghozzá nagyon.

Igen, nekem is szükségem van valamire. Valamire, amivel meg tudom gyógyítani Peeta lábát.

– Holnap hajnalban a Bőségszarunál megtaláljátok, amire szükségetek van egy-egy hátizsákban, amin a körzetetek száma szerepel. Jól gondoljátok meg, hogy kihagyjátok-e ezt a lehetőséget. Néhányatoknak ugyanis nincsen más esélye – teszi hozzá Claudius.

Azzal vége, de a szavai mintha még mindig ott lógnának a levegőben. Összerezzenek, ahogy Peeta a vállamra teszi a kezét. – Ne – mondja. – Ne tedd kockára az életedet miattam.

– Ki mondta, hogy kockára akarom tenni? – kérdezem.

– Szóval akkor nem fogsz odamenni?

– Még szép, hogy nem megyek. Ne nézz teljesen hülyének, ha megkérhetlek! Szerinted majd ölre megyek Catóval, Clove-val, meg Threshsel, hogy megkaparintsak egy hátizsákot? Ne légy már ennyire hülye – mondom, és visszatámogatom Peetát a fekhelyére. – Hagyom, hadd gyilkolják egymást, holnap este megnézzük, ki maradt még életben, aztán kitaláljuk, mit csináljunk.

– Nem tudsz hazudni, Katniss. Fogalmam sincs, hogyan tudtál életben maradni. – Peeta utánozni kezd. – Naná, hogy örültem, hiszen az a kecske valóságos aranybánya. Mintha kicsit lement volna a lázad. Még szép, hogy nem megyek. – Csóválja a fejét. – Ígérd meg, hogy soha nem fogsz kártyázni. Elvesztenéd minden pénzedet – teszi hozzá.

Dühbe gurulok, és fülig vörösödöm. – Jól van, el fogok menni, te pedig nem akadályozhatod meg!

– Akkor követlek. Legalábbis egy darabig. Talán nem jutok el a Bőségszaruig, de ha elég hangosan kiabálom a nevedet, valaki előbb-utóbb meg fog találni. És akkor tuti, hogy meghalok – mondja.

– Száz méterre sem tudnál elvánszorogni innen, amilyen állapotban a lábad van – vágok vissza.

– Akkor majd vonszolom magam – mondja Peeta. – Ha te mész, én is megyek.

Van olyan makacs és erős, hogy képes legyen megcsinálni. Üvöltve követne az erdőn át. És ha a többiek nem is, egy ragadozó attól még megtalálhatja. Nem tudja megvédeni magát. Talán csak akkor tudnám itt tartani, ha befalaznám a barlangba. Ráadásul biztosan nem bírná a megerőltetést.

– Most mégis mit csináljak? Üljek itt, és ölbe tett kézzel nézzem, ahogy meghalsz? – Nagyon elkeseredem. Biztosan tudja, hogy ez az eshetőség ki van zárva. Biztosan tudja, hogy a közönség meggyűlölne, ha hagynám meghalni. És ami azt illeti, én is megutálnám magamat, ha még csak meg sem próbálnám megmenteni Peetát.

– Nem fogok meghalni. Megígérem. Ha te cserébe megígéred, hogy nem mész oda a Bőségszaruhoz – mondja.

Patthelyzet. Tudom, hogy hiába próbálnám, úgysem tudnám meggyőzni, ezért aztán meg sem próbálom. Vonakodva úgy teszek, mintha elfogadnám az ajánlatot. – Akkor viszont azt kell tenned, amit mondok. Megiszod a vizet, felkeltesz, amikor kérem, és az utolsó kanálig megeszed a levest, függetlenül attól, milyen gusztustalannak találod! – förmedek rá Peetára.

– Megegyeztünk. Elkészült már? – kérdezi.

– Várj egy percet – felelem. A levegő már lehűlt, habár a nap még nem ment le. Igazam volt, hogy a Játékmesterek szórakoznak a hőmérséklettel. Talán az egyik hátizsákba egy jó meleg takarót raktak, mert valakinek pont arra van szüksége. A leves szerencsére még nem hűlt ki a fémfazékban. És ami azt illeti, nem is olyan borzalmas az íze.

Peeta szó nélkül bekanalazza a levest, sőt, a végén még lelkesen kikaparja a sűrűjét a fazék aljáról. Aztán arról kezd magyarázni, milyen finomat főztem, ami akár hízelgő is lehetne, ha nem tudnám, hogy a lázas emberek félrebeszélnek. Peeta most úgy beszél, mint Haymitch, mielőtt még az alkohol teljesen a fejébe szállna. Beadok neki még egy adagot a lázcsillapítóból, mielőtt teljesen becsavarodik.

Lemegyek a patakhoz, hogy elmosogassak, és közben egyfolytában az jár a fejemben, hogy Peeta meg fog halni, ha nem megyek el a lakomára. Egy-két napig még kihúzhatja valahogy, de aztán a fertőzés eléri a szívét, az agyát vagy a tüdejét, és akkor vége. Én pedig egyedül maradok. Megint. És várhatom a többieket.

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy alig veszem észre az ejtőernyőt, pedig közvetlenül mellettem ereszkedik alá az égből. De aztán rávetem magam, és kirántom a vízből. Az ezüst csomagolóanyagból egy fiola kerül elő. Haymitch mégis megcsinálta! Megszerezte az orvosságot – fogalmam sincs, hogyan, talán sikerült rávennie néhány érzelgős bolondot, hogy adja el az ékszerét –, amivel meg tudom menteni Peetát! Mondjuk elég aprócska a fiola. Valami bivalyerős szer lehet, ha ennyi elég ahhoz, hogy meggyógyítson egy olyan súlyos beteget, mint Peeta. Kétségem támad. Letekerem a kupakját, és beleszagolok a fiolába. Amint megérzem az émelyítő édes illatot, azonnal alábbhagy a lelkesedésem. Sejtem, hogy mi ez, de hogy egészen biztos legyek benne, a nyelvem hegyére cseppentek egy keveset a szerből. Semmi kétség, altatószirup. A Tizenkettedik Körzetben sokan használják. Olcsó, és ahogy az lenni szokott, könnyen függőséget okoz. Egy-egy alkalommal szinte kivétel nélkül mindenki kapott már ilyet. Nekünk is van otthon egy kis üveggel. Anya az őrjöngő betegeknek szokott adni belőle, ez a szer kiüti őket, és amíg alszanak, össze lehet varrni a sebüket, vagy egyszerűen csak megnyugszanak, vagy enyhíti a fájdalmaikat, és végig tudják aludni az éjszakát. Kevés is elég belőle. Egy ekkora adag egy napra kiütné Peetát, de azzal nem mennék semmire. Nagyon megharagszom, legszívesebben a folyóba dobnám Haymitch kedves ajándékát, amikor hirtelen rájövök, miért küldte. Egy egész napra kiütné Peetát? Annyi idő bőven elég lesz.

Összenyomkodok egy marék bogyót, hogy ne legyen olyan ismerős az íze, és hozzákeverek néhány mentalevelet a biztonság kedvéért. Aztán visszamegyek a barlanghoz. – Hoztam neked meglepetést. Találtam egy bokrot, tele mézédes bogyókkal, kicsit lejjebb a patak mentén.

Peeta kinyitja a száját, és habozás nélkül lenyeli az első kanál pépet. Aztán a homlokát ráncolva a szemembe néz. – Nagyon édes.

– Igen, mézbogyónak hívják. Anya lekvárt szokott főzni belőle. Még sosem ettél ilyet? – mondom, miközben belenyomom a következő kanál pépet Peeta szájába.

– Nem – feleli Peeta zavartan. – De olyan ismerős az íze. Mézbogyó?

– Hát, a piacon nem árulnak ilyesmit, csak az erdőben lehet szedni – magyarázom. Peeta lenyeli a következő kanál pépet. Na még egyet, gondolom.

– Olyan édes, mint a szirup – mondja, ahogy bekapja az utolsó kanállal. – Szirup. – Peeta szeme elkerekedik, amikor rájön, hogy mi a helyzet. A kezemet a szájára és az orrára szorítom, hogy ne tudja kiköpni a pépet. Megpróbálja kihányni a cuccot, de kicsit elkésik, és máris szédülni kezd. Ahogy elveszti az eszméletét, látom a szemén, hogy amit tettem, sosem fogja megbocsátani.

A sarkamra ülök, és szomorúsággal vegyes elégedettséggel nézem Peetát. Egy eltévedt bogyó összekeni az állát. Letörlöm. – Ki nem tud hazudni, mi? – mondom, pedig tudom, hogy már nem hallja.

Nem számít. Elég, hogy Panem lakói hallják.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.